A szem el tudja mesélni egy ember életét

Vágólapra másolva!

"Fotósként az emberek, az emberi sorsok érdekelnek a legjobban. Nem feltétlenül a beállított portrék, hanem a hétköznapi emberi történetek. Az ember szemében legtöbbször ott van a fájdalma, öröme, karaktere, a szorongása és megnyugvása is. Azt hiszem, a szem valóban el tudja mesélni egy ember életét" - mondta Kaiser Ákos fotóriporter, akinek november elején egy dubaji galériában állították ki a műveit. Fotózott libanoni menekülttáborokban, Irakban a Peshmerga hadseregben, Ghánában pedig a pálmaolaj-készítő farmerekről, evangélikus miséken prédikáló vallási vezetőkről, környezetszennyezésről készített fotósorozatot. Úgy fogalmaz: "A fotó egy megismételhetetlen pillanat. A jó fotó pedig az, ami szuggerál, amihez visszatér az ember, és újra meg újra meg akarja nézni." Interjú Kaiser Ákossal.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

Dubaj Kaiser Ákos kiállítás fotó

Fotóiból Dubajban rendeztek kiállítást. Milyen témájú képeket mutatott be, és miért éppen Dubajban?

Öt éve járok évente többször Dubajba. Egy cégnek dolgozom, amely a világ legnagyobb multinacionális vállalatival áll kapcsolatban. Néhány hónapja teljesen új vállalkozásba kezdtek, egy volt gyár- és raktárnegyedet alakítottak át kulturális negyeddé, amelyben galériákat, kávézókat, éttermeket alakítottak ki. Ebben az új térben nyílt lehetőségem a fotókiállításra.

Dubaji útjaim során meglehetősen nagy képanyag gyűlt össze, ezekből a fotókból állítottam ki néhányat.

A képek négy emirátusban készültek: Sharjahban, Fujeirahban, Abu Dhabiban és Dubaiban. A kiállítás munkacíme Dubai Lines volt.

Kaiser Ákos fotója - ezt is kiállították a dubaji tárlaton Fotó: Kaiser Ákos

A képeken a város formavilága jelenik meg. Láthatók a hatalmas felhőkarcolók, kikötők, irodaépületek, de ezt a modern formát az emberrel és az ott megtalálható ősi kultúrával jelenítettem meg.

A kiállítás címe végül Fragments of the Whole lett, vagyis az "Egész töredékei", ugyanis számos fotómon a toronyházak, épületek kiragadott részletei láthatók, nem az egész építmény. A képanyagot a Kanvas Dubai galéria 11-szer 4 méteres falaira vetítették ki. A látogató nemcsak a fotókat nézhette meg, hanem zenével, zajokkal kísért komplex animáció élményét kapta. A kiállítás előtt néhány nappal már oda utaztam, mert teljesen más a fotó, ha keretezve, kinyomtatva mutatjuk meg, és más, ha kivetítve. Ekkor a színek megváltozhatnak, újra kell fényelni a fotókat, vagy akár cserélni is, ha vetítve nem nyújtja azt a hatást, amit a képernyőn vagy kinyomtatva. A kiállításban óriási kihívás volt, hogy úgy mutassam be Dubajt - az épületeket, az utat, a városrészleteket -, hogy még az ott élők számára is izgalmas legyen.

Kaiser Ákos fotója - ezt a fotót is bemutatták a dubaji kiállításon Fotó: Kaiser Ákos

Hogyan fogadták a látogatók ezt a különleges, komplex élményt, amit a fotókiállítás nyújtott?

A megnyitó napján már nagyon sokan jöttek. Tízes csoportokban engedtük be a látogatókat - jöttek dubajiak, de Olaszországból, Franciaországból, Indiából, Oroszországból is érkeztek. Három falon váltakozva vetítettük a fotókat, volt, hogy egyszerre mind a három falon láthatók voltak hol színes, hol fekete-fehér alkotások, és ahogy már említettem, ezt zajok, zenék kísérték – lényegében a kiállításnak dramaturgiája volt. Meglepetésemre az emberek a bemutató végén megtapsolták a produkciót - ez nagyon jólesett.

Fotósként milyen témák érdeklik legjobban?

Mindig vonzott az arab kultúra, Libanonban a szír menekülttáborokat, Irakban a Peshmerga hadsereget fotóztam, Ghánában pedig a pálmaolaj-készítő farmerekről készítettem fotósorozatot. Ezeknek a projekteknek a középpontjában az ember, illetve a nehezebb emberi sorsok álltak.

Fotósként az ember érdekel a legjobban. Nem feltétlenül a beállított portrék, hanem a hétköznapi emberi sorsok. Az ember szemében legtöbbször jelen van a fájdalma, öröme, karaktere, szorongása és megnyugvása is. Azt hiszem, a szem valóban el tudja mesélni egy ember életét.

Persze az is előfordul, hogy tévútra visz és rosszul dekódolja az ember a pillantást... de ez a ritkább. Terepen szeretek fotózni - a kurdoknál egy laktanyában laktam a katonákkal, fantasztikus munka volt, ahogy a szír menekülttáborban töltött időszak is. Egy-egy éjszakai beszélgetés során megismertem az embereket, a sorsokat. Hol élnek, a családtagjaik hogyan haltak meg a harcokban, most milyen az életük. Ez nem mindennapi élmény. Fotósként közvetlenül beszélgettem az emberekkel, persze bizonyos távolságot tartva, mert én nem folyhattam bele az ő történetükbe.

Édesapja Kaiser Ottó, híres fotóművész - az ember azt gondolhatná, hogy eleve elrendeltetett, hogy ön is fotóművész lesz. Valóban, mindig fotós szeretett volna lenni?

Egyáltalán nem - zenésznek készültem. Basszusgitároztam, a Kőbányai Zenei Stúdióban tanultam, majd felvettek Barcelonába a konzervatóriumba. Huszonéves koromban New Yorkba utaztunk, és mivel gyerekkorom óta New York-mániás vagyok, elhatároztam, hogy az utazásom minden pillanatát dokumentálom, fényképeket készítek, bárhol is járunk. Ott kapott el a dolog. El lehet vele mesélni, hol járok, és úgy, ahogy én látom.

Kaiser Ákos fotója - dubaji részlet fotó: Kaiser Ákos

A fényképezés nem tud nem szubjektív lenni. Kordokumentum és önkifejezési forma egyszerre.

New York hihetetlen inspiráló volt, elindított egy pályán. Természetesen, édesapám is inspirált, hiszen gyerekkoromban nagyon sokszor mentem vele fotózásokra, és már akkor ellestem néhány beállítást, de leginkább azt tanultam meg tőle, hogy kell bánni azzal, aki épp megmutat magából valamit. Hogy mennyit, sokban a fotóson múlik.

Az édesapja figyeli a munkáit? Esetleg véleményt is mond a fotóiról?

Természetesen, előfordul, hogy megnézi a fotókat, és véleményt is megfogalmaz - akár kritikát is mond. De semmiképpen nem kioktató vagy bántó módon. Inkább tanácsokat ad, támogat. Soha nem éreztem, hogy meg akarná mondani, hogy mit hogyan fotózzak. Inkább iránymutatást kaptam tőle.

Fotós szemmel nézi az embereket az utcán is?

Ó, persze. Ha beülök egy kávézóba, azonnal keresem az érdekes arcokat, tekinteteket. Az utcán is úgy sétálok, hogy nem csupán nézelődök, hanem fotókat, képeket látok. Egy érdekes kompozíciót aztán tovább gondolok magamban, hogyan lehetne fejleszteni a látott képet. Mi lenne, ha az esőben sétáló nő piros kabátban lenne, mögötte a fáról hullanának az őszi levelek, és így tovább. Azt hiszem, ha valaki elkezd fotózni, ez már automatikusan jön. Kivédhetetlen, hogy így figyelje az ember a környezetét.

Visszatérve Dubajra: az ott bemutatott képanyagot itthon is bemutatja majd?

Tervezzük, de még nincsenek konkrétumok. Dubajba viszont jövő év elején utazom újra, mert ennek a kiállításnak folytatása lesz, egy terjedelmesebb anyagot mutatunk be a Kanvasben.

Milyen további tervei vannak?

Szeretnék visszamenni további anyagokat csinálni a peshmergákról, illetve Libanonba is el szeretnék utazni. Érdekelnek a műtermi és élő hátteres portrék is. Akár olyan formában, hogy az embert egy tőle teljesen idegen, meglepő környezetben fotózom.

Milyen a jó fotó az ön véleménye szerint?

A jó fotó az, ami szuggerál, amihez visszatér az ember és újra meg újra meg akarja nézni.