Fischer-Dieskau búcsúja, avagy valami értelmes döntés szilveszterkor

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 243. LEVÉL

Édes Néném,

hogy búcsúzni milyen nehéz, minden élő és érző ember tudja. Persze, azt is, hogy véget érnie dolgoknak muszáj, ám a búcsú nem feltétlen kellék. Gyakran elmarad, csak szakadás vagy kopás lesz a vége. Sokan képtelenek rá idő híján, másnak meg volna rá, pontosan érti is, hogy kellene, de hamis ábrándokkal becsapva magát, elkeseredetten kergeti tovább az illúziót.

Azt pedig ugyancsak nem vitatja senki, milyen nehéz is egy énekesnek végleg lejönnie a színpadról. Ha jobban meggondolom, magam körül eddig mindössze három ilyen, okosan és elegánsan kivitelezett megoldást láttam, és mind maga után vonta – épp különlegessége miatt – az értetlenkedés heteit. Jó, hónapjait. De éveit sosem: mert közben mindenki pontosan értette is, ami történik, díjazta is, csak meg kellett szoknia az új helyzetet.

Így búcsúzott el Kelen Péter a színpadtól: ereje teljében (ő nyilván másképp látta), máról holnapra, előre be nem jelentve, abból soha nem is engedve. Így hagyta abba Marton Éva: cezúrát húzva, azonnal zeneakadémiai tanszékvezetőként folytatva, és csak 70. születésnapi gáláján visszatérve – de ott is csak néhányan tudtuk, mennyire az utolsó pillanatig gondolkodott rajta, engedjen-e nekünk a legeslegutolsó Tosca-ima eléneklésével. Hamari Júlia előre bejelentette, hogy melyik előadása – egy hangversenyszerű Bellini-opera – lesz a legutolsó. Amikor még e lényegből semmit nem értettem, többször is nekifutottam a művésznő szórabírásának. Nem ment – és milyen igaza volt neki.

A legtöbben csak úgy elvesznek, és az a folyamat rengeteg keserűséget okoz tulajdonképpen mindenkinek. A művész nem érti, miért nem hívják, gyakrabban, úgy, mint régen (egyébként legmélyen pontosan érti), a közönség álomban élő része ugyancsak furcsállja, miért nincs gyakrabban színpadon (ha kicsit elgondolkodik, azért mégiscsak sejti ám). A pályatársak pedig vagy szenvednek, fintorognak és sóhajtoznak az árokban és a színfalak mögött, vagy odahaza, mialatt kvázi „helyettük" énekel még mindig az, akinek már nem kellene, dühengenek. Hogy ez régen nem így volt, mikor kerülnek már ők is színpadra, abba a szerepbe. És szemtől szembe szinte senki sem őszinte: a visszavonulás döntése magányos munka, de elvégzendő.

Drága Néném, ma szilveszter napja van, az év utolsója és a fogadalmak előestéje is. És ehhez a naphoz is kötődik egy mintaszerű visszavonulás.

Dietrich Fischer-Dieskau, a világhírű német bariton már 1982-ben búcsút intett az operaszínpadnak. Erre külön felhívnám a figyelmet: ekkor mindössze 57 esztendős volt, mélyebb tónusú férfiénekesnél ez nem kirívó, ugyanakkor naplójából pontosan látom, hogy már az utolsó öt évben alig-alig énekelt színpadon operát. Építette lefelé operakarrierjét. Abból az operaszínpadi búcsúból egyáltalán semmilyen publicitást sem csinált – amúgy sem szerette a médiaricsajt, ő valóban elmélyült, tudósszerű művész volt –, egyszerre csak nem énekelt többet két otthonként kezelt operaháza, a berlini Deutsche Oper és a müncheni Bayerische Staatsoper deszkáin. Ám a pályát folytatta: koncertező és felvételeket készítő művészként – amely tevékenység tehát az illúziót nem úgy követeli meg, és nem úgy teszi próbára a fizikumot – még pontosan 10 évig láthatta és hallhatta őt a világ.

Dietrich Fischer-Dieskau Forrás: Facebook

Azután elérkezett 1992. december 31-e. Közeli barátja, a nagy felhajtást ugyancsak nem igénylő, mégis korszakos német karmester, Wolfgang Sawallisch e napon búcsúzott müncheni színházuktól. Gálán Fischer-Dieskau csaknem öt évtizedes pályája alatt alig-alig lépett fel, ez egyéniségének szemérmességéből következett, de e jótékonysági célú búcsúeste miatt kivételt tett feleségével, a jóval fiatalabb, és még színpadon is bőven aktív Várady Júliával együtt. Énekelt Gróf-áriát a Figaróból, közreműködött a Cosí fan tutte első felvonását záró, tűzijátékszerű fináléban (mekkora zene az!), és Verdi is kijutott neki: míg Thomas Hampson Ford áriáját, addig ő Falstaff Becsületmonológját adta elő. És persze, az estet és a müncheni Sawallisch-életművet is lezáró Fúgát is ő indította a finale tuttiban.

Azután pedig eltelt egy hét, Fischer-Dieskau élethosszig titkára, Dieter Warneck minden, korábban lekötött fellépését lemondta. És az első érdeklődő újságíró kapott egy kis interjút arról, hogy szilveszter éjjel otthonába térve az akkor már 67 esztendős énekművész azt sóhajtotta: elég volt, így jó lesz, befejeztem, a Zárófúga pont jó helyre került!

És új fejezetet nyitott szakmai életében: kurzusokkal toldotta meg addig is művelt főiskolai tanítását, visszatért a karmesterkedéshez, rákapcsolt a zenei könyvek írására, kották urtextjének kiadásánál működött közre, időnként az ún. melodráma műfaját keltette életre (vannak Schumannak, Straussnak és másoknak is zongoraszólam fölé verselő-mesélő művei), és elkezdte összeszedni sok évtizedes képzőművészeti munkáit. És a feleség folyamatot korrepetálása, a három felnőtt fiú segítése... volt, maradt és lett feladat elég.

Ez történt tehát 40 évvel ezelőtt a mai napon, és ez történt egy Fischer-Dieskau nyomába indult, de végül nem oda, csak a holdudvarba tért veszprémi éneknövendék 23. születésnapján, 1992. december 31-én. Így amikor a születésnapomra gondolok (természetesen együtt a névnapommal, ez van, a családunk falusi ágán korábban már három Szilveszter is létezett...), eszembe jut a művész, aki a zeneirodalomba és az éneklésbe bevezetett. És tudta azt is, hogyan kell a tálentummal gazdálkodni, azt is, mikor kell a színpadtól visszavonulnia.

Nagy emberi érték ez is, az önismeret és a művészet tiszteletének óriási tette – ez is példája DFD-nek, nemcsak saját életútja. A sok vacak, komolytalan és véghez sem vitt ígéret közepette különösen tisztelni kell a mély és igaz döntéseket!

Páratlan évet kívánok Nénémnek is, hisz 2023 valóban az lesz!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2022. december 31.