Két évszázad magyar operája, avagy keveseken is múlhat sok

Ókovács szerint az opera - 242. levél.

Édes Néném,

az elődök nehéz évfordulókat állapítottak meg számunkra. Úgy nézem, az Operettszínház alapító dátuma is karácsony közelébe esett 1922-ben, és éppen száz évvel korábban a magyar operajátszás kezdetének legfontosabb napja is legszentebb ünnepünket kerülgeti. Akkoriban más gondok szorították bátor és kreatív eleinket, nem az, ami minket most, és vélhetően a Nagymező utcai kollégákat is. Tudniillik: az advent legvégén, karácsony előszobájában méltó rendezvényt szervezni…

Bizonyára eszébe nem jutott a végvárakban, leigázott területeken a törökkel, megosztottságban a Habsburgokkal, Erdélyben pedig egymással is viaskodó magyaroknak, hogy a XVII. század eljövetele a művészetek egyesítésének, mintegy „orgonába fogásának” idejét is jelenti, és hogy a társművészetek összeszorzása révén kiforog a Firenzei Cameratából egy teljesen új érték, az opera műfaja. Az első igazán nagy szerző, Claudio Monteverdi még a század közepe előtt meghal (pedig abban a korban értve matuzsálemi életet élt), Lully is elvégzi a maga kultúrateremtő feladatát a Napkirály francia udvarában, de az angolszász barokk szinte egyedülije, Purcell is megírja két fontos színpadi művét addigra, amikor a magyarok még épp csak sebeiket nyalogatják Buda 145 év utáni visszafoglalását követően.

Bach és Händel, illetve kettejük óriási német életműve is úgy születik, hogy közben idehaza még a főnemesi-főpapi udvarok sem látnak operát, és mire Esterházy „Pompakedvelő” Miklós a nagy Haydnt és zenekarát egy fél életen át alkalmazza, már gyakorlatilag beköszönt a XIX. század. Mi meg itt állunk operaház, sőt igazi kőszínházak nélkül – igaz, polgárság sem alakulhatott ki még, aki valamiféle köznek szánt épületben művészetet látni és hallani összegyűlhetne. Ahová a török lépett, ott még kétszáz évvel később is vonakodva kívánt csak nőni a fű.

Nyugat-Európa addigra már egész sor leégett és újraépített operaházzal „büszkélkedhet”, és Szentpétervár és Moszkva zenei élete is rég szárba szökken, a nagyon közeli Bécs míves világát ne is említsük, és Pozsonyét sem (egyikben sem járt a török!), mire Kolozsvárott – végre kőszínházi körülmények között – felhangzik az a daljáték, amelynek kottája ránk marad, és nem veszik el, mint például az évtizedekkel korábbi Pikkó hercegé. Így hát ez a nap, az 1822-es év decemberének 26. napja lesz a magyar operajátszás személyi igazolványába születési dátumként bejegyzendő számsor. Az úgynevezett reformkor előszobájában járunk: a következő évben Miskolcon nyit kőszínház, azután jön Balatonfüred – de mégsem ezek az első teátrumok magyarföldön, mert a helyi németség addigra már több színházat is épített és használt. Csak az első valóban magyar színházak! És Kölcsey megírja a Himnuszt, és mire az 1825-ös rendi országgyűlésen Széchenyi István megteszi a maga akadémiai felajánlását, az a parlamenti ülésszak politikai értelemben is elindítja a reformokat. A hangulati, vagy szebben szólva: a kulturális megágyazottság immár körbeveheti a nagy nemzeti elveket és célokat – és magyarul is, amelyhez a verbális komfortot Kazinczy Ferenc életműve, a nyelvújítás szinte fél évszázados eredménye szolgáltatja.

A felújított Magyar Állami Operaház 2022 márciusában Fotó: Hirling Bálint - Origo

Az elsőnek tekintett mű tehát, Ruzitska József 1822-es daljátéka, a Béla futása évtizedes sikert arat. Ez kell ahhoz, hogy öt esztendővel később a siheder Erkel Ferenc hallhassa, és az az elementáris élmény elvezethessen ennek a csodálatos embernek (aki pusztán zongorista, tanár vagy sakk nagymester is lehetett volna) az operaművészeti odafordulásához. Már áll a Pollack Mihály tervei szerint épült Nemzeti Múzeum, mire 1840. augusztus 8-án Erkel első saját operáját dirigálja saját muzsikusai, ti.: a Pesti Magyar Színház együtteseinek élén – sőt, aznaptól az Astoriánál létesült színház központi fenntartásba is kerül, és így átkeresztelik az ikonikus „Nemzeti Színház” elnevezésre. Azután négy évtizednyi stagnálás következik, egy levert forradalom büntetés-évtizede és lassú kiegyezése, míg az erőre kapó dualista fejlesztési akarat amúgy nagyon magyarosan, tehát elnyúló viták és bővülő bizottságosdi árnyékában, de 1884-re csak fel bírja húzni az első magyar operaházat, amelyet tehát immár az opera és a balett számára dedikálnak.

És az rögtön világszínvonalú, mert nekünk ezek az ugrások kellenek. Ybl Miklós az épület Erkele, ötlet, terv, kivitelezés és kötőanyag is egyszerre: tulajdonképp hátborzongató belegondolni, mennyire kevés személyiségen múlott a török utáni magyar kultúra gyors, a lépcsőket hármasával szedő kiépülése. Kazinczy, Kölcsey, Széchenyi, Ybl, Pollack, Erkel, Liszt és a többiek: mintha azt súgná a történelmünk: zsenik nélkül nem megy a lemaradás behozása, ők életüket és vérüket ajánlják a már-már a megszállottságig csökönyösen követett célok megvalósítására.

A következő operaház már magánerőből épül Budapesten, 27 évvel később – igaz, a főváros ajándék telkén –, és a Népopera/Városi Színház kanyarog ugyan néhány évtizedet, de 1950-re itt is bebizonyosodik az axióma igaza: a legek világa, az operaházi világ állami támogatás nélkül meg nem élhet. És abban a pillanatban, még ha a rákosista rezsim népköztársaságában is, de az Operaház és az Erkel Színház egyesítésével létrejön a világ egyik legnagyobb operaintézménye. A tízmilliós Magyarország büszkélkedhet ezzel, és 1956-ra évi egymillió operalátogatást hoznak össze az önként és dalolva, illetve ösztökélve is működő, sajátos kommunista kultúrirányítás segítségével. És nyilván voltak az érdektelenségtől, a meg nem értéstől vagy némely slendriánabb tömegelőadástól ordítani tudó „áldozatok” a nézők közt, azért ennek a hihetetlen hozzáférésnek a társadalmi hasznait se tagadjuk el.

Drága Néném!

Mindennek 70 éve. A világ egyik legnagyobb operaüzeme mögé tettük minap az Eiffel Műhelyházat, mert nem lehet tovább letámasztás nélkül a levegőben maradni, ahogy innováció nélkül sem tudjuk bevenni a XXI. század kulturális hajtűkanyarjait. 200 milliárd forintnyi épített érték és vagyontárgy, 100 ezer négyzetméternyi épület, csaknem 2 ezer kollégából, növendékből álló ökoszisztéma a mai Magyar Állami Operaház világa.

200 éve eszmélt, ma teli tüdővel kell vennie a levegőt, hogy a következő évszázadokra is legyen ereje, ambíciója a magyar kultúra vezérhajójának szerepét vinni. Nem leépítenünk, sorvasztanunk kell eztán sem, amit eleink ránk hagytak, hanem fenntartani, alakítani, fejleszteni. A művészet művel bennünket, és egy XX. századi zseni, Kodály meglátása mindennél tömörebb és pontosabb: „Mi, magyarok oly kevesen vagyunk, hogy nem engedhetjük meg magunknak a műveletlenség luxusát!”

Ilyen ez a mostani karácsony: minekünk is patinás születésnapot hozott tehát, a kétszázadikat.

Nénémnek is áldott karácsonyt kívánok!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!”

Szilveszter

2022. december 23.