Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Drága Néném,
Kedves, hogy emlékeztet arra, Kölcsey Ferenc épp 200 esztendeje fejezte be "szatmárcsekei magányában" nagy költeményét. Biztosan tudjuk, hogy nem tudhatta, miféle karriert jár majd be ez a mű, ahogy Vörösmarty Mihály sem sejthette, egyébként azt sem, hogy bő tíz évvel később lejegyzett nagy verse, a Szózat valami igen hasonló úton indul majd el. (Sőt: igaz, csak egy esztendővel, de mégiscsak előbb írták ki eleink a reformkor fináléjában a Szózat megzenésítésének pályázatát, mint a Kölcsey-versét.)
Azon nincs mit csodálkozni, hogy a törökök okozta visszavetettség és stagnálás miatt nemcsak operajátszásunk, de himnuszunk is két évszázaddal később "lett" például a németalföldi, első "modernnek" tartott himnuszhoz képest. De mint minden, ami nem pénzügyeken, nyersanyagon és geopolitikán megy el, hanem szellemiekre és művészetre épül, a himnuszterületen is behoztuk a hátrányt. Ha a középkortól szokásban lévő katolikus népéneket, a Boldogasszony, Anyánkat is ideveszem, és a Trianon-sokk után keletkezett Székely Himnuszt is, legalább négy olyan himnikus tartalmú énekünk létezik, amely ünnepélyeken, fontos eseményeken összefog bennünket, magyarokat. (És milyen érdekes szemlélni az elmúlt két évtizedben a "Kell még egy szó" c. opusz jogos felmagasztosulását és mára - sajnos - lassú kiveszését is a kultúrházakból, valamint az Ismerős Arcok "Nélküled" című balladájának a Koltay Gergely-filmdal helyére emelkedését, viszont talán eggyel kijjebb, tömegrendezvényeken, sportpályák lelátóin.)
Drága Néném, megérdemeljük, hogy mindenféle mellékhimnuszaink is lehessenek, és egyáltalán nem bánom, hogy a Kölcsey-himnusz (most mint műfajra hivatkozom) bicentenáriumának apropóján és említés szinten, de számba vehettük ezeket is. Ugyanis a lényegre mutatnak rá e kísérő-opuszok is. A himnuszok ugyanis lehetnek versalapúak - bár nem ez a gyakori, inkább eleve dalként születnek, netán a dallamra utóbb készül a szöveg -, de mindet a tömeges énekhang teszi egy nemzet himnuszává.
Az OPERA különleges hozzáférése a magyar Himnuszhoz tagadhatatlan. 1844-ben nem létezett más magyar profán zenekar és énekkar, csak a Nemzeti Színházé, amely egyaránt jogelődje saját magának és a Magyar Királyi/Állami Operaháznak is. Ezt a két zenei együttest igazgatóként maga az ifjú, még ekkor is csak 34 esztendős Erkel Ferenc vezette, könnyen kizárható tehát, hogy bárki más előbb megszólaltathatta volna a szimfonikus zenekari vagy a professzionális énekkari letétet. A Himnusz minden magyaré, de mi, operások ezért érezzük úgy, hogy nekünk még annál is kicsit többet jelent, többet mond. És kötelességet is ró ránk: alapító főzeneigazgatónk művét mégiscsak nekünk illik legszebben előadni. Viszont mégsem a szép előadástól lesz Himnusz a himnuszból.
És itt érkeztünk el a lényeghez. A Himnusz mélysége az Istenhez fordulásban és annak önreflexív alázatában van, szépsége Kölcsey művészetében gyökerezik, szelídsége Erkel nyolcütemes elő- és utójátékában hat meg a könnyekig. Ahhoz pedig, hogy valamennyiünket egyesítsen és magnetizáljon, energiával töltsön fel, mégis a zenekar szövet elhagyása szükséges. És az énekkaré is. Ahhoz ugyanis aktív magyarokra van szükség, hogy elementáris hatása megmutatkozzék, és nem a harsányság kell, ide az nem is illene. Ám ha ketten ajkukba harapnak, már veszít az erejéből.
Miért? A Himnusz nem koncertszám. Nem meghallgatni kell, azután visszaülni. Nem az aktuális popsztár gégetekergéseit rajongani, azután visszaülni. És tévedés ne essék: nem is operaénekes hangjában kell gyönyörködni, mert az is passzívvá tesz, és még el is vonja a figyelmet az alaphelyzetről és a mondanivalóról. A szakrális fókuszról.
Pedagógus Kollégák, ha netán olvastok: törjétek össze a lemezeket - persze, képletesen értem. Ne hangozzon el többé a mondat, amelytől feláll a szőr a hátamon, és amely lecsavar minden becsatornázható nemzeti lelkesedést: "akkor most hallgassuk meg együtt a Himnuszt!". Ne kínlódjatok lefagyó fájlokkal, ne az iskola pacsirtája énekelje a Himnuszt, és ne is a lelkes tanárnő. Majd máshol, mást elvokalizálnak, a Himnusz-éneklésnek egyetlen hangszere lehet csak: a tömeg hangja. Hiába: tegnap és ma, tehát holnap is az énekelt szöveg lett és lesz a nemzetek Himnusza, nem a szavalat.
A növendék pacsirta vagy a tanárnő viszont kezdje el a Himnuszt, mert olyan nincs, hogy "együtt elkezdjük". A cappella, vagyis kíséret nélkül, mert úgy nagyobb és direktebb a többiek késztetése a bekapcsolódásra. És nehogy Esz-dúrban indítsa (tehát hangzó G-n), mert az a profik számára íratott! Maga Erkel készített B-dúr letétet is élete alkonyához közeledve - számos más, addigra már a nép ajkán, tehát több évtizedes praxisban kialakult ritmikai kiigazítást, egyszerűsítést is megjelenítve. Ekkor már elég jóval lejjebb, egy tiszta kvarttal mélyebbre, hangzó D-n gondolta kezdeni magát az énekszólamot.
De mondok mást, ugyancsak tapasztalatból, hisz magam is azt vettem észre itt, az OPERÁ-ban, hogy ha a zenekar játszik, csökken a közönség éneklési kedve, kvázi "helyettük" nyomják a művészek. Úgyhogy legtöbbször azt kérem, a hangszeres kollégák is álljanak fel, ők is inkább énekeljenek: mind énekeljünk. És ez beválik, ahogy az is, hogy nem D-n indítom, hanem még lejjebb, C-n. Mert lehet (hangilag) reggel is, és a közönség vocéja - akárcsak templomban - leginkább a mezzoszoprán és a basszbariton lágéban szól, vagy ott hangzik kényelmesen.
Drága Néném, kegyed is pedagógus volt aktív korában, remélem, egyetért a fenti meglátásokkal. Kívánjuk együtt a kétszáz éves Himnusznak, amely minálunk, magyaroknál ekvivalens értékű vers és dallam összekapaszkodása, hogy csak az öröklét kezdetét jelző harsonák szakítsák majd meg egyszer, sokára a magyar Himnusz kórusának éneklését!
Zsdú átvétá, kák szálávej létá!
Szilveszter
2023. január 16.
