Szükségszerű-e az erkölcsi pusztulás a nagyvárosi lét érdekében?

Vágólapra másolva!

"Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? Maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk?" - pontosan emlékszem, hogyan is feledhetném, hiszen folyton itt kavarok, pimaszul tekereg körülöttem az emlék, időről időre visszatér, gyötör, és még több mint húsz év után is elgondolkodtat, szóval, pontosan emlékszem arra a napra, amikor vidékről Budapestre költöztem, két kis bőrönd, egy lepedőbe csomagolt párna, paplan, mindössze ennyi holmi lapult a kocsi csomagtartójában, ami - persze - így is tele volt, hiszen az apró, öreg autóba nem fért egyéb, és Cseh Tamás dalát dúdolgattam a végtelenül hosszúnak tűnő úton, "Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk...", szorongtam, kétségek gyötörtek - vonzott ugyan az előrejutás lehetősége, izgalmas volt fejest ugrani a teljesen ismeretlenbe, de fogalmam sem volt, hogy jó döntést hoztam-e, abban sem voltam biztos, hogy vidékiként, egy csendes, meghitt kisvárosból érkezve megtalálom-e a helyem a fővárosban, tudok-e élni a zűrzavarban, zajban, tudok-e létezni ott, ahol a belvárosi tereken, utcákon éjjel is olyan világos van, mint nappal, és persze meg tudom-e értetni magam a nagyvárosi emberekkel, ugyanazok-e az értékeink, lesz-e valaki, aki meghallgat? Az első hetekben nem csomagoltam ki, lényegében a bőröndökből öltözködtem, ugyanis éreztem, nem megy ez nekem, hatalmas város, zsúfolt, tele ideológiai zűrzavarokkal, sokszor azt gondoltam, nem is egy nyelvet beszélünk, sokan nem értették az én világomat, sokakat én nem értettem, amikor figyeltem a beszélgetéseket, olykor azok üres, tartalom nélküli szórengetegek voltak, találkoztam megdöbbentő hóbortokkal, csalókkal, simlisekkel, szemfényvesztőkkel, ármánykodással, egészen furcsa eszmékkel. Ami nekem mindaddig szent volt, másoknak az semmit sem jelentett itt, a nagyvárosban. Sok időbe telt, mire megtanultam, hogyan kell élni úgy a városban, hogy a saját értékeimet megóvjam, és az maradjak, aki vagyok. Rendszeresen visszatérő emlék. És ez jelent meg a Nemzeti Színház színpadán, elementáris erővel ábrázolva. A Nemzeti Színház Rocco és fivérei című előadása igazi, hamísítatlan Vidnyánszky Attila-rendezés, döbbenetes hatású, csodálatosan intenzív, ahol a néző figyelme egy percig sem lankad.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

Nemzeti Színház Vidnyánszky Attila Rocco és fivérei

A Rocco és fivérei, Giovanni Testori: A Ghisolfa-híd című regényének filmváltozata, melyet Luchino Visconti rendezett 1960-ban.
Az előadást a film alapján rendezte Vidnyánszky Attila - de semmiképpen nem lehet összehasonlítani a filmet a darabbal.

Rocco és fivérei a Nemzeti Színházban Forrás: Eöri Szabó Zsolt - Nemzeti Színház

Az előadás már az első pillanataiban megdöbbentően erős képpel indul: egy városi, több emeletes bérházat látunk - a különböző szinteken a ház lakói jelennek meg. A nagyvárosi nő, a cinikus, kortalan szépasszony csillogó ruhában, a szívtelen menedzser, de látjuk a kisebb-nagyobb bűnözőket, simliseket, tetovált fiatalokat, kiabálnak, veszekednek, vagy éppen szórakoznak. A díszlet egy monumentális acélszerkezet, amely síneken mozgatható, így olykor egy pillanat alatt változik a kép.

A rendező már az előadás első perceiben megmutatja a nagyváros üres, romló, zajos, tartalom nélküli, külsőségekre fókuszáló atmoszféráját.

Az előadás semmivel össze nem téveszthetően "vidnyánszkyattilás". Több dimenzióban jeleníti meg a színpadon a játékot:

amíg a bérházban látjuk a jeleneteket, közben megjelenik az utcán Nadia, a kacér örömlány, aki szebb életre vágyik, a háttérben egy nő babakocsit tol, a bérház legfelső emeletén valaki távcsővel figyel, a mosoda tulajdonosnője egy kávézóban pihen - szóval, az egész színpad él, és a fő jelenet mellett a néző azt is látja, hogy ugyanabban az időben máshol mi történik.

Elképesztően intenzív, izgalmas az első perctől az utolsóig az előadás, nem engedi a néző figyelmét lankadni, ráadásul mindig történik valahol a színpadon valami erős, látványos esemény.
A világítás parádés: a lakások fénye külön-külön más, az utcakép esti fényekben pompázik - mindez egy időben, persze.

Boldogulás, érvényesülés, előrelépés - ezt reméli Vincenzo, Simone, Rocco, Ciro és Luca: az öt Parondi fivér és édesanyjuk, amikor úgy határoznak, hogy a dél-olaszországi, eldugott falujukból a fejlődő Milánóba költöznek, valamikor az 1950-es évek elején.

"Azért jöttünk a városba, hogy a fiaim ne a vidéki földön pusztuljanak el úgy, mint az apjuk" - mondja a mama, aki nem akar mást, csak egy kicsit könnyebb életet a gyerekeinek, tisztes megélhetést, lakást, becsületes, dolgos hétköznapokat. Az ötödik fiú - Vincenzo - már a nagyvárosban él, hozzá érkeznek. Kiválóan érzékelhető a kontraszt az érkező vidéki család és a nagyvárosban élők között. A mama aggódó, féltő szeretettel beszél fiaival, a bérház lakói "vidékiznek", harsányan röhögnek a távolról érkező családon és tombolnak. A városban teljesen mások a szabályok, hosszú monológokban zavaros, idegennek ható szövegeket kiabálnak az emberek, erkölcsük, értékeik hangsúlya egészen máshol van, mint a vidéki családé. Téveszmékkel teli mondatok visszhangoznak:

Nem imádunk semmit, sosem dobogott ugyanaz a szív a mellkasunkban, vagy dolgozott ugyanaz az agy a fejünkben. Nem csinálunk semmit. A rendszerek ellen vagyok, az egyetlen elfogadható rendszer az, amelyben nincs semmiféle rendszer.

Vagy: "Azért írok kiáltványt, mert nincs semmi mondanivalóm", de ez is elhangzik: "Megszabadultunk a mítoszok, a legendák béklyóitól. Műveinket önmagunkból, a saját érzéseinkből hívjuk elő, hölgyeim és uraim, ezt önöknek is tudniuk, érezniük kell." Zúdulnak a nézőre a szavak: provokáció, progresszió, manifesztum, "Itt bármi megengedett, mert ez a mi igazságunk, a jövő pedig messze van. Magabiztosságunk tántoríthatatlan".

Közben látjuk a lakásokban a televíziókat, amelyekben futnak a képek: híradórészletek, katasztrófák képei, arcok, egymás után egy-egy pillanatra felvillantva, a zaklatott világ képe a székben ülőket is megrázza.

Rocco és fivérei, Nemzeti Színház Fotó: Polyák Attila - Origo

Vincenzo, a legidősebb fiú már eljegyzett egy itt élő, jómódú lányt, Simone az ökölvívásban találja meg a megélhetését, de lefelé süllyed - italozik, egyre durvább a viselkedése, kisebb csalásokat is elkövet.

Rocco, a középső fiú tartja össze a családot, és igyekszik védeni bátyját, a züllött Simonét.

A két legfiatalabb fiú, Ciro és Luca is próbálja megtalálni a helyét - szorgalmasan dolgoznak.
A bokszoló Simone beleszeret Nadiába, a prostituáltba, de Nadia később elhagyja őt.

Másfél év múlva Rocco véletlenül találkozik a lánnyal és szerelem szövődik közöttük.

Ez már az előadás második felvonása, amely több csendes, intimebb jelenetet tartalmaz, letisztultabb üzeneteket hordoz, de lüktet, izzik a színpad továbbra is - a lehengerlő zene és a monológok kivételes pontosságú összhangja sodorja tovább az előadást.

Közben Rocco is bokszoló lesz - sikeres ökölvívó, amit nem néz jó szemmel bátyja, Simone. Leginkább féltékeny Rocco sikereire. Simone, aki addigra már szinte teljesen elzüllött, képtelen elfogadni, hogy öccse, Rocco és Nadia szerelmesek. A végtelenségig megalázza Nadiát - a városi barátai és Rocco előtt megerőszakolja. Később esedezve kéri, hogy a lány bocsásson meg, de Nadia elfordul tőle – így Simone megöli. Rocco az egyetlen, aki megbocsát Simonénak, jósága, áldozatvállalása kiemelkedik a környezetéből - valódi hőssé válik.

Szeretik a színészek ezt az előadást. Minden mozdulatukból, pillantásukból és mondatukból érződik. Elképesztő alakításokat láthatunk: Nadia szerepében Barta Ágnes csillog - a szép színésznő lélegzetelállítóan formálja meg az örömlányt. Bordás Roland Simone szerepében fékezhetetlen, Berettyán Nándor - az egyik legkiválóbb fiatal magyar színész - játssza Roccót, karaktere tökéletes a szerephez. Vincenzót Berettyán Sándor alakítja, a szorgalmas Cirót a szintén kiváló Mészáros Martin, Lucát pedig Haszon Ákos. A mosoda tulajdonosnőjét Tóth Auguszta alakítja - szintén zseiniálisan formálja meg a magányos, szeretetre vágyó asszonyt. Schnell Ádám a lelketlen pénzhajhász menedzser szerepében egyszerűen lenyűgöző. Minden mondatára, hangsúlyára, mozdulatára figyel a néző – még akkor is, amikor a színpadon más jelenetek is zajlanak. Udvaros Dorottya a városi nő szerepében pedig olyan csodálatos, hogy volt olyan előadás, amikor a monológja után nyílt színi tapsot kapott. De nem lehet a kisebb szerepeket sem figyelmen kívül hagyni: Varga József, Katona Kinga, Herczeg Péter, Nagy Márk és Szabó Sebestyén László játéka is káprázatos - jeleneteikben egyenként is fantasztikusak.

Vidnyánszky Attila korábban így nyilatkozott a darabról:

Célom azoknak az erőknek és értékeknek a felmutatása, melyek a vidék életének és hagyományainak tisztasága és a nagyvárosi létforma küzdelmei, lehetőségei között próbálnak hidat verni. A tisztaság feladása miféle kényszerűségből fakad, és vajon szükségszerű-e? Ezen válaszok hordozója az a Rocco Parondi, aki bátyját felváltja a ringben, hisz emberi értékei őt emelik igazi harcossá.

A Parondi család összeomlik - gyilkos lett Simone. Vajon jó döntés volt-e eljönni a faluból - hogy ne ott pusztuljanak el a fiúk a földön, az olívaültetvényen, ahogy az apjuk? Vajon a városi lét miatti erkölcsi pusztulás elkerülhető lett volna? Meg lehet-e őrizni az értékeinket a vásosban, egymástól elidegenedve? Ezek a kérdések dübörögnek a nézőben. A színpadon pedig már az egyik fiatal Parondi-fiú is elgondolkodik: neki más kell, elég egy rendes lakás, tiszta ruha, család, nem kell több, nem kell más, és az elhagyott falu, az otthon hiánya is fájó.

"Azt mondd meg nékem... itt van a város... maradunk itt, neve is van.. vagy egyszer majd tovább megyünk..." - visszhangzik a színpadon a záró jelenet alatt Cseh Tamás dala, a sorok összefolynak, és már egyáltalán nem biztos, hogy maradunk itt... Lehet, hogy egyszer majd tovább megyünk. Visszamegyünk.