Blaskó Péter: Mindig van az embernek választási lehetősége, de csak egy utat járhat be

Vágólapra másolva!

Nem interjút akartam készíteni Blaskó Péterrel. Nem... Csupán beszélgetni szerettem volna vele értékekről, becsületről, szerepekről, megbánásról, felelősségről - egyszóval az életről. Mert ha vele beszélgetek, mindig kapok tőle valamit - egy-egy értékes gondolatot, mondatot, amin aztán napokig gondolkodom. Pontosan úgy, mint amikor színpadon látom, mert akkor is hazaviszek valamit belőle és napokig - sőt, Az ügynök halála és az Ők tudják, mi a szerelem című előadások után hetekig - a hatása alatt vagyok. Mindig kimondom - igen, hangosan kimondom magamnak -, hogy ha jó színészetre vágyik az ember, akkor Blaskó Pétert meg kell nézni. Minden előadását. Többször. A Rómeó és Júliában felejthetetlen Lőrinc barátként, a Macskajátékban szerelmes, idősödő operaénekesként, az Ők tudják, mi a szerelem című előadásban pedig végtelenül szívszorító, idős hősszerelmesként. Szóval, én csupán beszélgetésre hívtam Blaskó Pétert, Magyarország egyik legnagyobb színészét. Eljött és leültünk a Nemzeti Színház büféjének hátsó sarkában. Jó volt vele beszélgetni... nagyon jó. Órákig tudnám hallgatni Blaskó Pétert, a nagyszerű színészt, a csodálatos embert.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

Nemzeti Színház Blaskó Péter

Megijesztett... Ősszel egyik pillanatról a másikra elmaradtak az előadásai...

Én is megijedtem. Hirtelen lettem rosszul és kórházba kerültem. Az orvosok azt mondták, hogy pihennem kell, nyugalomra van szükségem. Szálljak ki egy kicsit a mókuskerékből. Így lehetőséget kaptam arra, hogy átgondoljam, mi történt eddig az életemben és mi várható ezután. Hogyan kellene okosabban élni, hogy ne történjen meg újra a baj. Visszagondolva rájöttem, hogy 1968-ban voltam másodéves a főiskolán és azóta dolgozom, hiszen már abban az évben Jancsó Miklóssal forgattam a Fényes szelek című filmben, aztán az Egri csillagok forgatására hívott Várkonyi Zoltán extra statisztaként, ahol nézhettem többek között Sinkovits Imrét vagy Bárdy Gyurit. Remek volt. Ennek már ötvenöt éve. Ezalatt az ötvenöt év alatt pedig alig pihentem. Még a nyarak is munkával teltek, mert Szegeden, Gyulán, Kőszegen vagy a Margit-szigeten a szabadtéri színpadokon játszottam, olykor pedig filmet forgattam - vagy a kettőt egyszerre. Előfordult, hogy játszottam Gyulán, előadás után este fél 11-kor autóba szálltam, elvittek Sopronba, ott aludtam néhány órát, majd reggel mentem a Széchenyi-film forgatására, ahol én játszottam Széchenyi édesapját, Széchenyi Ferencet. Nem álltam meg, folyamatosan dolgoztam, ez pedig valószínűleg nem használt az egészségemnek.

Mire figyel jobban mostantól?

Mindig mosolygok, amikor az orvosok azt mondják: egy dologra vigyázzon, kerülje a stresszt. Ez ugyanis szinte lehetetlen. Amint az ember kilép a lakásból, ráömlik a stressz. Nem lehet elkerülni. Ezen a pályán meg különösen nem.

Az orvosoknak, ápolóknak nagyon nagy hálával tartozom, hihetetlen odafigyeléssel, szeretettel gyógyítottak, de nemcsak engem, hanem a mellettem fekvő betegtársaimat is hatalmas odaadással kezelték.

Az orvosi, ápolói munka nagyon nagy felelősség, ott az élet vagy a halál a tét és úgy láttam, ez nekik a rengeteg munka mellett elhivatottság, önfeláldozás. Megható volt ez az odafigyelés, hálásan köszönöm nekik.

Ha az emberrel történnek hasonló rosszullétek, általában átgondolja, hogy mi a fontos az életben és mi kevésbé lényeges. Talán át is helyezi a súlypontokat az életében. Önnél volt hasonló?

Ahogy az orvos ajánlotta, megpróbálom nem ott folytatni, ahol a baj abbahagyatta velem. Az emberek a hivatásuk mellett sok magánéleti gondot is hordoznak az életük során. Én is így vagyok. Nem panaszkodom, hiszen szeretetben élünk és van feladatom színészként is. Megható volt az a rengeteg üzenet, amit kaptam, hogy miért nem láthatják az előadásokat, amelyekben játszom, és mikor lépek újra színpadra. Örömmel töltött el, hogy számítanak rám.

Annyira, hogy az évad végéig már a legtöbb előadására nem lehet jegyet kapni, vagy az utolsó jegyekért harcolnak a nézők...

Szerencsére szeretik a nézők a Rómeót, a Macskajátékot és az Ők tudják, mi a szerelem című előadást is. Ezek mind öröm-szerepek. Dédelgetem őket, és boldog lennék, ha még gyakrabban játszhatnánk.

Az Ők tudják, mi a szerelem című darabot Hubay Miklós Tolnay Klárinak írta. Megkérdezte, hogy mit szeretne játszani, és Tolnay elmondta, milyen szerepre vágyik. Ha most önt megkérdeznék, mit játszana szívesen, mi lenne a válasza?

Annyi mindent játszottam, csodás szerepek vannak a hátam mögött. Nincs úgymond szerepálmom. Ráadásul ha lenne is, nem szeretném a rendezőkre erőltetni magam. Azt szeretem, ha a rendező keres meg. Mint például Az ügynök halála című előadásnál, amikor Csiszár Imre azt mondta, hogy

"Péter, neked az ügynököt még el kell játszanod.".

"Úgy gondolod, Imre?"

- kérdeztem.

"Igen, úgy gondolom, éppen abban a korban vagy, amikor Willy Loman még rád vár"

- válaszolta. Ha ilyen módon keres a rendező, akkor hamar összehangolódunk. Van elképzelése, velem akar dolgozni, és közösen haladunk az olvasópróbától a premierig. Közös játék ez, ahol a szerep felépítése közben inspiráljuk egymást. Én ebben hiszek: a rendező és a színész konstruktív kapcsolatában. Az egymás iránti bizalomban és az alkotótársi viszonyban. A rendező ilyenkor olyanokat is ki tud hozni belőlem, amiről nem is gondoltam, hogy megvan bennem.

Nem feltétlenül létező szerepekre gondoltam, inkább arra, hogy ha egy drámaíróval találkozna, mit kérne tőle? Milyen karaktert játszana el szívesen?

A lányom, Blaskó Borbála szokott kitalálni hasonlókat. Most például megint van egy remek ötlete, izgalmas téma, nagyon nekem való szerep, de nem szabad beszélnem róla, mert fél hogy a megvalósulás előtt másokat is inspirálhat az ötlet.

A lánya rendezte a GRANE - Képzelgések a Peer Gynt nyomán című előadást is, amelyet Szakonyi Károly író, drámaíró egész egyszerűen mestermunkának nevezett. Ez például egyfajta álom-karakter - akár még úgy is, hogy a Miskolci Nemzeti Színházban korábban játszotta már a Peer Gynt-öt, persze teljesen másként?

Igen, csodálatos szerep. Az alapműben egy fiatalember indul el és a dráma a főszereplő idős korában végződik. A lányom kitalálta, hogy az ő előadásában egy idős ember tekint vissza az életének bizonyos helyzeteire. Egy fej hagyma rétegeit - mint az élet eseményeinek jelképét - egyre türelmetlenebbül fejti le, és keresi önmagát. Nők, kalandok, csalás és megcsalattatás, tréfa, hazugság és megbánás... De ki is valójában Peer? Hol a hagyma magja? Hol van létezésének értelme? Eljut a Gomböntővel való találkozásig - aki az elmúlás jelképe. A Gomböntő megvádolja, hogy Peer nem volt önmaga - hűtlen volt önmaga iránt. De van-e ideje Peer-nek megtalálni önmagát vagy bebizonyítani, hogy igenis, önmaga volt? Önigazolásának küzdelmében ezt kérdezi Gomböntőtől:

- Egyre felelj csupán: Mi az "önmaga lenni" lényegében?

- Az önmaga lenni, így mondom: mint céltábla, mutatni a Mester célgondolatát.

- S aki nem tudhatja meg sohasem, mi a Mester célja?

- Megérzi a sejtő.

Megérzi a sejtő, hogy mi végre vagyunk a világon? Imádkozzál és dolgozzál, végezd a munkádat becsülettel, kitartással, lelkiismerettel. Talán ez a Mester célgondolata.

Amikor Miskolcon játszotta a Peer Gynt-öt - Ibsen alapművét -, másként gondolkodott a szerepen, mint most?

Természetesen - már csak azért is, mert fizikálisan is más erőnlétet igényelt. Ott elindult egy fiatalember, és az első pillanatban a hátamra kaptam Tímár Évát - aki Aase anyót játszotta -, és rohantam fel a meredek díszlet tetejére, ahol mondtam egy monológot úgy, hogy Éva végig a hátamon volt. De volt egy afrikai kép is, amikor egy húsz centiméteres laticelen kellett szaladgálnom, táncolnom. Később pedig hajótörést szenvedek és a tengerbe esem. A "tenger" sötétkék műanyag fóliából készült, amit alulról géppel fújtak, úgy hullámzott. Volt benne egy lyuk, amin kidugtam a fejem - így jöttem fel a felszínre -, és a lábammal imitáltam a tenger hullámzását, le-föl, le-föl, ebben a 8-10 perces jelenetben. Most pedig csodálkozom, hogy miért fáj a térdem... A miskolci előadásnál a végén volt az úgynevezett hagyma-monológ, amiről már korábban beszéltem. Most pedig ezzel a monológgal indul az előadás, és a visszaemlékezés képei idővel megjelennek a színpadon.

Gondolkodott azon, hogy ön mindig önmaga volt-e az életében?

Volt, hogy igen, volt, hogy nem. Vannak az életben kiemelkedő periódusok, és mélypontok. Ez természetes minden ember életében, nemcsak a művészeknél - akiknél ilyenkor azt mondják: művészi válságban van. Én ebben kevésbé hiszek. Egyszerűen úgy gondolom, hogy akkor nem úgy mennek a dolgok, mint korábban.

Az ember megpróbálja úgy művelni a hivatását, hogy ne mondhassa magának, hogy nem tett meg mindent.

Az izgalom, a drukk minden előadás előtt éppen azért van, hogy az ember ne teljesítsen önmaga alatt. Fohászkodom, hogy ne legyek indiszponált, tudjak úgy koncentrálni, hogy ne kelljen saját magam előtt szégyellnem magam.

Ez a szakmai oldal. De a magánéletben mindig önmaga volt?

Ha az embert a sors sorban kihívások elé állítja, és mindent megpróbál, hogy megfeleljen, akkor már elégedett lehet - száz százalékosan ugyanis úgysem tudja megoldani a feladatokat. Hogy önmagam voltam-e? Megpróbáltam ezeknek a komoly élethelyzeteknek megfelelni, és ha valamelyest sikerült, akkor mondhatom, hogy önmagam voltam.

Peer Gynt bontja szét a hagymát, fejti le a rétegeket.. Ki is ő valójában? Ön melyik "rétegre" gondol vissza a legjobb szívvel?

Minden ember úgy van ezzel, hogy ezt a réteget kicsit szégyelli, felejtsük el, de az a másik réteg viszont büszkeséggel tölti el. Talán a néző is elgondolkodik, hogy vajon ő mely rétegét - mely saját történetét - szereti jobban, és melyiket kevésbé.

A színésznek az a dolga, hogy emléket hagyjon a szerepe által, hogy a néző vigyen haza magával valamit a darabból; egy érzést, gondolatot. Ne úgy álljon fel az előadás végén, mint ahogy leült.

Ha gondolatokat, érzelmeket visz magával, és három-négy nap múlva is eszébe jut valami abból, amit látott, akkor boldog vagyok. Akkor értelme van a színjátszásnak. Nézőként is ezeket az előadásokat szeretem.

Ha pedig játszom, mindig erre gondolok, hogy vajon elviszi-e a néző magával, amit adni szeretnék.

Ha nem adok át semmit, elmorgom az orrom alatt a szöveget, utána meghajolok, nincs sok értelme. A néző a ruhatárnál felveszi a kabátját, és már elfelejti, mit látott, vagy azon gondolkodik, hogy ezt az előadást kár volt megnéznie. Az én kedvenc "hagyma-rétegem" a színészet, végülis erre áldoztam a főiskolai tanulmányaimmal együtt eddig közel hatvan évet.

A Blaskó Borbála által rendezett GRANE - Képzelgések Peer Gynt nyomán című előadást az idei évadban – ősszel - bemutatták volna a Nemzeti Színházban, de elmaradt. Várható, hogy újra műsorra tűzik?

Már ki volt tűzve egy novemberi napra az előadás, csak közben beteg lettem, így elmaradt. Most fokozatosan, lassan veszem vissza a szerepeimet, így még nem tudom, hogy mikor láthatják a nézők a mi Peer Gynt-ünket.

A Nemzeti Színház igazgatójával, Vidnyánszky Attilával beszélt erről?

Persze, és nagyon szívesen segíti az előadást - nyitott arra, hogy bemutassuk. Amikor a Bethlen Téri Színházban játszottuk, a Nemzetiből is jöttek a kollégák. Azt mondták, hogy Péter, ez nagyon szép munka. Attila pedig barátsággal fogadta, hogy mutassuk be a Nemzetiben.

Többször játsszák azonban a Nemzetiben még az idei évadban az Ők tudják, mi a szerelem című előadást, amelyben elhangzik egy súlyos mondat: "Nincs annál nagyobb keserűség, ha az ember idős korában jön rá, hogy hol rontotta el az életét."

Egy szenvedélyes, romantikus, túlfűtött művészember mondata. Az ember persze olykor átgondolja, hogy mit csinálhatott volna másként. Aztán elhessegeti a gondolatot, mert a "mi lett volna, ha...." kérdésnek nincs értelme. Nem úgy történt, és kész.

Mindig van az embernek választási lehetősége, de csak egy utat járhat be.

Hogy milyen lett volna az a másik út, nem lehet tudni. Ahogy azt sem, hogy az sikeresebb, boldogabb, esetleg kudarccal telibb lett volna.

Blaskó Péter az Az Ők tudják, mi a szerelem című darabban a Nemzeti Színházan Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ön - ha visszagondol - elrontott valamit az életében?

Nyilván voltak ballépéseim, vargabetűim, de szakami szempontból volt bennem valamiféle műszer, amikor megéreztem, hogy most váltani kell. Tovább kell lépni. Sokan kérdezték tőlem, hogy annak idején miért hagytam ott hét év után a Katona József Színházat. Pontosan azért, mert az a műszer jelzett, hogy a Katona már nem az, ami régen volt. Repedezik. Sokan elmentek, az előadások sem voltak már olyanok, mint azelőtt. Hozzátéve, hogy színész életem legnagyszerűbb, felejthetetlen időszaka volt.

Akkor nem jelzett az a bizonyos műszer, hogy tovább kéne lépni, amikor nem vette át a Kossuth-díjat Gyurcsány Ferenctől, és ezért az Alföldi Róbert által vezetett Nemzeti Színházban kevés és csekély szerepet kapott, ráadásul a Lear királyt is elvették öntől? Nem érezte, hogy ez méltatlan?

Tudja, én a főiskola után a Nemzeti Színházban kezdtem dolgozni. Aztán játszottam Miskolcon, a Katonában, majd újra a Nemzetiben. A kör bezárult. Persze, igaza lehet.. Talán tovább kellett volna lépnem. Nem tudom.

Volt bennem egy furcsa érzés, hogy én most büntetésben vagyok. De tudtam azt is, hogy ezt a büntetést vállalom, hiszen azt is vállaltam, hogy visszaadtam a Kossuth-díjat. Ha pedig ezt megtettem, és nyilvánosan meg is indokoltam, hogy miért döntöttem így, akkor felemelt fejjel viselem a büntetést is.

Megkérdeztem az igazgatótól akkor, hogy miért nem játszom én olyan szerepeket, amelyek nekem valók? Azt válaszolta, hogy nincsenek most ilyen szerepek. Sok álmatlan éjszakám volt, ezt bevallom. Maradjak, vagy menjek? Végül maradtam...

És milyen jól tette, mert most csodálatos szerepekben láthatjuk a Nemzeti színpadán...

Azt érzem, hogy most a Nemzeti Színházban a helyemen vagyok. Az Ők tudják, mi a szerelem, a Macskajáték, a Rómeó és Júlia Lőrinc barátja és majd a Peer Gynt - Grane csodálatos szerepek, gyönyörű darabok. Megtaláltak azok a szerepek, amelyek a koromnak megfelelőek. És talán a nézőtéren is megdobbannak az idős szívek, amikor ezeket az előadásokat megnézik az emberek.

És a fiatal szívek is...

Meglehet...

A Macskajáték és a Hubay-darab is időskori szerelemről, a fellángolásról szól. Hihetetlenül energikusan, szenvedélyesen játssza a szerepeket - táncol, énekel, nevet, sír, könyörög, összeroskad, akár csak egy huszonéves fiatalember... A bemutatók után azt nyilatkozta: a lélek nem öregszik. Ezt érzi ön is?

Bizony ezt. Majd néhány évtized múlva ön is megtudja. A lélek azt hiszi, hogy a test is fiatal maradt... De ez nem így van.

A test öregszik, a lélek pedig vinné az öreg testet, futna, szárnyalna, de nem megy...

már nem megy. Ami pedig nagyon fontos: vigyázni kell a szívre.

Blaskó Péter a Macskajáték című darabban a Nemzeti Színházban Fotó: Koncz Márton - Origo

A Rómeó és Júlia lélegzetelállító előadása után pedig azt gondoltam: többször játszott már ebben a darabban. A régi Nemzeti Színházban például Benvolio szerepében láthatták a nézők, amikor Sinkovits Imre volt Lőrinc barát. Emlékszik arra, hogy ő hogyan formálta meg ezt a szerepet?

Lőrinc barátnak és Benvoliónak nincs közös jelenete, tehát együtt nem voltunk színpadon, persze figyeltem, hogyan alakítja a szerepet. Amikor Sztankay Pista Rómeóját szidta, mert öngyilkos akart lenni, azt a jelenetet, ha tehettem, mindig megnéztem. Amikor találkoztunk a folyosón, mindig így üdvözölt:

"Szervusz, kis kollégám."

Sinkovits Imre nekem a példaképem. Nagyon szerettem a színészetét. De arra nem emlékszem, hogyan formálta meg Lőrinc barát szerepét, ugyanis az utolsó pillanatban kellett beugranom Benvolio szerepébe. Major Tamás, a darab rendezője szólt, hogy a bemutatót már én játszom, így akkor a saját szerepemre kellett koncentrálnom.

Miért nem rendezett soha?

Ehhez külön képesség szükséges. A rendezői tehetség másfajta, mint a színész tehetsége. Össze kell fognia egy csapatot, érdekeltté kell tenni mindenkit abban, hogy a produkció sikeres legyen. El kell hitetni a színészekkel a kellékestől a súgón és a világosítón át mindenkivel, hogy nélküle nem jöhet létre az előadás.

Oroszlánszelídítőnek, karmesternek, pszichológusnak kell lennie, és még egy pap szeretete is szükséges ahhoz, hogy a produkció sikeres legyen. Ha tíz színész van a színpadon, tíz kulcs kell hozzájuk. Mindenkihez másként kell szólni.

Ezt dicsérni, azt szidni kell, a harmadikat pedig bátorítani, erőt, önbizalmat adni. A rendezéshez másfajta tehetség kell.

Önnel hogyan kell bánnia a rendezőnek?

Ami nem jó, azt kritizálják, amit nem kritizálnak, az jó. Ha megbízom a rendezőben, akkor odaadom a közös munkának magam. Partner vagyok, persze, ha valamivel nem értek egyet, azt szeretem megbeszélni vele. Az a fontos, hogy olyan ember irányítson, akiben megbízom.

Vidnyánszky Attila például az a rendező, akiben megbízik?

Teljes mértékben.

Mindig nagy szeretettel, odafigyeléssel fordult felém.

Ezt éreztem legutóbb a Rómeó és Júliánál is. Még a próbák elején jártunk, amikor az egyik jelenetnél azt mondta, hogy

"Péter, menj fel az erkélyre és ott mondd a szöveget."

Aztán látta, hogy nem sikerül olyan gyorsan felmennem arra az erkélyre, és szinte észrevétlenül, mintha akkor jött volna rá, hogy mégsem jó az úgy, ahogy gondolta, azt mondta:

"Péter, mégse menj fel oda, lent mondd a szöveget."

Megéreztem, hogy kímélni akar. Végül úgy állította be a jelenetet, hogy egyáltalán nem hiányzott, hogy fent legyek az erkélyen. Ezek végtelenül jólesnek. Az egész betegségemet úgy kezelte, mint egy jóbarát, aki mindenképpen segíteni akar.

A Rómeót is láthatjuk még az idei évadban - bár jegyet már alig lehet kapni, talán az utolsó néhány szabad jegyre lehet rácsapni... De ott van a Macskajáték és a Hubay-darab is... Sok előadás, sok csodálatos szerep...

Közben pedig amennyire lehet, vigyázok magamra. Ahogy az orvosom is mondta: ne ott folytassam, ahol abbahagytam. Kérdeztem tőle, hogy

"főorvos úr, drága, ez a terheléses biciklizés azt mutatja, hogy mennyire vagyok terhelhető fizikailag. Azt meg lehet mutatni valamilyen gépen, hogy egy színházi előadás mekkora terhelést jelent? Mérhető az idegi stressz, a lelki terhelés? Hol van az a gép, ami ezt megmutatja?"

Persze, nincs ilyen gépezet, de talán nem is olyan nagy baj ez. A színház egy varázslat, egy csoda, és boldog vagyok, hogy színpadon lehetek, hogy átadhatok a nézőnek valamit, és a szerepeim által nyomot hagyok a szívükben - mint ahogy a közönség is nyomot hagy az én szívemben.