Lúzerek-e a luzitánok, avagy még egyszer a portugál Operáról

Drága Néném, Lassan öt éve annak, hogy egy hangulatos országról írtam. Kegyednek, amelyet megszokott felületességgel hívhatunk ugyan Luzitániának is, de valójában csak a provinciát nevezték így a rómaiak, szóval maradjunk a pontosabb és önmeghatározásként is sokkal hitelesebben működő Portugália mellett. Akkor csak az internetről tájékozódtam, a magamfajta operabarbárnak sokat mondanak számok, címek, nevek is. Aztán két és fél évvel később a családdal csak' eljutottunk Lisszabonba, és ugyanennyi idő után kis túrát vittünk az OPERÁ-val is oda, épp a most múlt héten.

2021-ben szívesen néztem volna meg ott operaelőadást, de a színházat zárva találtuk. (Nem a covid miatt, éppen járványablakban érkeztünk.) Most, miután zenekarunk leszolgálta vidéki és a fővárosi koncertjét is, sikerült behatolni a Sao Carlos Operába, amely Portugália egyetlen operaháza. Öt év előtti cikkemet újraolvasva látható, miféle paraméterekben mérhető össze a két nemzet, a két ország, a két európai történelem és kultúra is akár, bár nyilvánvaló különbségek is mutatják magukat. Azért a hasonlóság több - az eredmény mégis gyökeresen más, és erről most a helyszínen úgy győződhettem meg, hogy ritka pontosan igazolták vissza a látottak a "távcsöves" észlelést.

Az Opera igazgatója kellemes, barátságos hölgy, korábban remek szoprán énekesnőként működött Elisabet Matos. Roppant büszke arra - joggal -, hogy még a mi Marton Évánkkal is fellépett együtt a Liceúban: a barcelonai Lohengrinben Elsát énekelt akkor Marton művésznő elsöprő Ortrudja mellett. Az igazgatónő kopár, apró tárgyalóban fogad, az egész épület olyan szinten lelakott, amit idehaza csak egynémely elfelejtett vidéki színházban láttam. Az igazgatósági ajtókról is lepergett már a festék, nincs talán, aki visszapemzlizze? Más az ok, vagy más is: az Európai Unió forrásaiból 2024-ben indul az operaház - és még két másik lisszaboni kisebb színház - teljes rekonstrukciója. Az épület még szinte látta Mozartot, mert 1793-as, kortársaival ellentétben sosem égett le, errefelé háborúk azóta nem dúltak, így a maga kubai vagy mexikói érzetű patinás elkopottságában várja a megifjodást, de legalábbis a vastag sminket.

A Sao Carlos Opera Forrás: Ókovács Szilveszter

És addig mi lesz, kérdezem. Turnézniuk kell országszerte, hisz valamit muszáj tenni a társulattal abban a két évben, míg a teljeskörű felújítás tart. Két év? Nyilván látja hitetlenségemet, de azt mondja, az uniós forrás miatt biztosan le fog futni annyi idő alatt (ez egyébként azt is kell jelentse, hogy a lisszaboni régió az EU GDP-átlagának 75%-a alatt teljesít, így jogosult efféle támogatásra is.) Azzal, hogy mi két éve lehagytuk a portugálokat és Budapest prosperál, Közép-Magyarországon ezt az uniós felzárkózási lehetőséget el is veszítettük, ha jól gondolom.

Eszembe jut a programjuk, és le is fotóztam a tavaszi molinót az épület homlokzatán, amelyet bágyadtam fodroz a szél. Azon három cím szerepel: 4 előadás márciusban a Lammermoori Luciából, két áprilisi este A bolygó hollandival (ezt nem itt tartják, hanem a helyi Müpa komplexumában), és látni még 4 májusi előadást is egy számomra ismeretlen portugál szerző művéből. Ez bizony, nem sok, ebben a szezonban ha mindent számolok, akkor is 30 alatt marad az operaesték száma Lisszabonban, és nem balettelőadások és szimfonikus koncertek töltik ki a többi időt - furcsa is volna, egy soha nem látottan elbillent modell -, hanem: semmi. Illetve a felkészülés, gondolom. Mert van egy táncszínház, amely időnként átrándul a Sao Carlóba, és akkor a zenekar is muzsikál nekik, és ez a bizonyos orkesztra Portugál Szimfonikus Zenekarként is létezik, tehát igenis ad önálló hangversenyeket, no, dehát akkor is...

A Lucia-előadás előtt Forrás: Ókovács Szilveszter

Kedves Néném, a péntek esti Lucia-előadásra magam is hivatalos voltam, és mindent egybevetve kellemes élmény hozott. Jó - nem kiváló, de jó - zenekarral, igyekvő kórussal, szólistákkal, kevésbé értelmezhető szlömös-romos rendezésben, építkezésre behurcolt szkáj-bútorok között. A palota belül szűkös, mint a régi olasz színházak, de ötemeletnyi páholy várja a nézőt, így a struktúra egy feleakkora Scalát idéz. A ferde cső-geometriájú boxokba simán (valójában elég nehezen) betesznek öt széket, viszont látni csak kettőből lehet. Az akusztika szárazabb, mint nálunk, ám így is élvezetes, a felületek végig patinás fával burkoltak, így van esélye a szolidabb énekhangnak is érvényesülni. Az árok valaha nagyobb lehetett, a tetejére rá is húzták a színpadot - nahát, mindenhol ezt csinálták, Pesten is -, most ötven muzsikussal csordultig tele lett, nem csodálom, hogy másfél hónap múlva Tómas Tómasson Hollandija nem itt köszön be, hanem egy másik színházteremben, egyszerűen nem volna hova tenni a kürtöket és az arányosan nagyobb vonós tuttit. (Az izlandi énekes nálunk a Lear címszerepét énekelte Aribert Reimann nagyhatású művében.)

A társulatot jogi értelemben feloszlatták már korábban, de vendégként leginkább portugálokat szerződtetnek vissza - ez is analógia a mi magyar helyzetünkkel. A jegyek nem olcsók, 70 euro jelenleg még nálunk is a normál árképzés teteje. Nagyjából 900 néző préselhető a színházba, és a Sao Carlos zsöllyéjében - ugyancsak itáliai példára - különálló fotelek kapnak helyet, igen kényelmesek lehetnek. (Ezt a gyakorlatot a csonka-legyező alaprajzú egyetemi hangversenyteremben is megfigyeltem, ott a földszint első hat sora túlméretes bőrfotelekből állt, amelyeket egymáshoz rendeztek - már-már kényelmetlenül éreztem magam valamiféle gyarmattartói előjog birtokában.

Mennyezet a Sao Carlos Operában Forrás: Ókovács Szilveszter

De hadd összegezzem, hova is visz ennek a kedves, ráérős-sziesztás, nagymúltú kereskedőnépnek a gyors operaház-átvilágítása! Semmiképp se törnék pálcát felettük, nem lúzerség az, ha valamilyen történelmi okból nincs ott kulturális térképükön egy regionális erősségű nemzeti operaház kialakításának terve. Van ilyen, hogy nincs, máshol is, sajnos. Nemzetállam a portugál, egyetlen, e célra dedikált operaháza van: ez, a Sao Carlos. Közép-európai fogalmaink szerint annyit játszik egész évben, mint mi egy szellősebb hónapban, magyarán terhelésük tizede sincs a mienknek. Következésképp a nézők száma is valahol maximum 30 ezer környékén tanyázhat, de ha ezek között vannak bérletesek vagy több alkalommal, esti jeggyel betérők, az élményből részesülők száma akár a feléig, 15 ezerig is leeshet. Bízvást mondhatom - és ez az igazi veszély a leépítő gondolkozásnál -, hogy 15-20 ezer néző társadalmi hatása már elenyésző. Annyira rétegszerű és nem számos, hogy a kulturális igényességnek nem tudhat őrévé és diktálójává válni. Elsorvasztja a művészeti felsőoktatást is, hiszen ilyen kevés előadáshoz alig kell énekes, elég feleakkoránál is kisebb zenekar és kórus, balettről amúgy se szól a fáma.

Nem egyszerűen megnyílik az út a koprodukciók előtt, de nem is lesz más választás, és olyankor lehet, hogy a másik három vagy közülük a legerősebb mondja meg, mit válasszanak, mikor, kikkel. Márpedig fontos az önállóság a művészeti vezetésben is egy nemzeti intézmény szintjén, ám a humán feltételek lassan, de biztosan előálló hiánya megalapozza a financiális leépülés érvrendszerét is.

A Sao Carlos Operába, amely Portugália egyetlen operaháza Forrás: Ókovács Szilveszter

Más ügyekben nem mernék határozottan állást foglalni, de opera és balett terén engedtessék meg ennyi év és tapasztalat után: márpedig nincs igazi operakultúra egy komoly anyahajó, egy méretes nagyrepertoár-színház működtetése nélkül. Annak híján csak a melegítőkonyhák sorvasztó átmeneti ideje vár a nézők megmaradt csoportjára, bárhol is éljenek a világon, majd hamarosan a szendvicsautomaták, amikor már az előző szisztéma sem lesz tartható.

Néném, remélem, Kegyed is úgy van vele, hogy jó utazni, fontos körülnézni, de restellni az örömöt se kell, ha minálunk még igazi veteményből saját (boszorkány)konyhán készül az OPERA étlapja - nem pedig a konzerv felé vezető úton botorkálunk.

Zsdú átvétá, kák szálávej léta!

Szilveszter

2023. március 12.