Robbie Williams a mosdóra sem engedte ki a magyar rajongólányokat a budapesti koncertjén

Vágólapra másolva!

Minden idők egyik legnagyobb brit pop-sztárja egy félig stand up előadásba ágyazott koncerten foglalta össze a negyedévszázados karrierjét Budapesten – nem csak a megkerülhetetlen slágerein, hanem szellemes és fájdalmas anekdotákon keresztül is. Robbie Williams az ötvenhez közelítve sem veszített a lendületéből, még mindig lehengerlő formában van.

Német Dániel

Vágólapra másolva!

koncert Take That Robbie Williams

Kétféle dalom van. Az egyik arról szól, hogy milyen lenyűgöző vagyok. A másik pedig arról, hogy milyen elveszett és magányos jöhetne valaki végre, hogy megmentsen

– mondja Robbie Williams és az öniróniájában benne van mindaz, ami miatt soha nem vált cikivé, szemben a legtöbb kilencvenes évekbeli pályatársával. Míg Britney Spearst vagy a Backstreet Boyst ma már a legtöbben csak a trash-élmény miatt vagy a nosztalgia kedvéért hallgatják mindazok, akiknek ők jelentették az utolsó meghatározó kulturális élményt, ezáltal pedig az egyetlen kapaszkodót a fiatalkorukba, addig a brit sztár maradandóbb slágereket alkotott, képes volt újabb és újabb generációkat megnyerni és releváns maradni az ezredforduló után is. Talán, mert jóval őszintébb jelenség volt mindig is, mint a legtöbb popsztár, aki hozzá hasonlóan szintén rehabról rehabra járt, de vele ellentétben soha nem próbálta vállalni a problémáit, hanem mindig arra törekedett, hogy a lehető legjobb arcát mutassa.

Robbie Williams, Papp László Budapest Sportaréna 2023 Fotó: Ladóczki Balázs - Origo

Ezzel szemben Robbie Williams már-már sportot űz abból, hogy saját magán gúnyolódjon, nemrég arról panaszkodott egy interjúban, hogy kicsi a pénisze, most pedig a szólópályájának huszonötödik jubileumát ünneplő turnén félig stand up jellegű koncerteket épít arra, hogy hosszú anekdoták közepette a karrierje árnyoldalas pillanatait felelevenítse, sőt, már-már henceg is azokkal. Őszintén beszél arról, hogy már több, mint húsz éve józan, de előtte mélyen depressziós volt és bár mindig is fontosak voltak számára a személyes kapcsolatok, sokáig egyszerűen képtelen volt érintkezni a külvilággal és nyitni az emberek felé, a problémáit pedig folytonos italozással kezelte, míg nem Geri Halliwell a Spice Girls-ből ki nem rángatta ebből az állapotból az ezredforduló környékén.

A monológjai alatt már-már úgy éreznénk magunkat, mintha egy anonim alkoholisták gyűlésén ülnénk, Robbie azonban egy ilyen találkozón valószínűleg igencsak demotiváló jelenség lenne, mert az anekdotái során újra és újra megjelenik az arcán egy kamaszos mosoly, érzékeltetve, hogy bár sok fájdalmat megélt, de azért összességében büszke arra, hogy kivette a részét a rock 'n' roll életmódból.

Főleg, hogy túl is élte azt, nem úgy, mint számos hasonló hajlamokkal megáldott szupersztár.

Ez a kettősség érezhető akkor is, amikor a Take That-ről beszél. Kifejezetten vicces, ahogy a színpadon kielemzi a vérciki Do What You Like című slágerük – végül soha ki nem adott – klipjét, megállítja a kivetítőn pörgő felvételt annál a jelentnél, amelyiken meztelenül látható a feneke mindenféle zselével és egyéb kulimásszal összekenve, ráadásul a videó forgatásakor mindössze tizenhét éves volt, de hát más időket éltünk, miként fogalmaz, akkoriban még büszke volt ezekre a melegpornóra hajazó képsorokra is. Majd többször kifejti, milyen szomorú volt – amikor részben a drogproblémái miatt – kitették a csapatból, de érezzük, nem őszinte a bánata, hiszen egy évvel azután, hogy kivágták, a Take That fel is oszlott, ő pedig kiadta az első szólólemezét – rajta a teljes karrierjének legnagyobb slágerével, az Angels-szel – és sok millió lemezt adott el. Ha marad a Take That-ben és az nem oszlik fel, akkor ma pont olyan komolyan vehetetlen és kiégett popsztár lenne, mint a fentebb említett nevek a kilencvenes évekből, így azonban egy jelenség, aki, ha ügyesen sáfárkodik, akár újabb huszonöt éves karrier is állhat előtte. Mert bár már ráncosabb az arca, mint húsz évvel ezelőtt és lassabban is szaladgál a színpadon, de jól áll neki a kiöregedett dzsigoló szerepe és valószínűleg mindezt hetven évvel később is el tudja majd adni, miként teszi azt jelenleg Tom Jones is.

Különösen, mert nem kell ahhoz pszichológus diploma, hogy lássuk:

Robbie Williams számára a koncertezés élet és halál kérdése, bár elképesztően lehengerlő, karizmatikus és látszólag önbizalommal teli jelenség, legbelül még mindig egy megfelelési kényszerekkel küzdő, szorongó kisgyerek, aki szomjazik a közönség szeretetére és legbelül retteg attól, hogy egy nap majd nem fog arénákat megtölteni.

Nem is bíz semmit a véletlenre, tegnap este is megállás nélkül kommunikált a közönséggel: a She's the One-t például egy közönség első sorában álló lánynak énekelte el, de amikor meglátta a Take That-tetoválását, non-verbális módon rögtön pszichopatának nézte a rajongót. A koncert egyik korábbi és még viccesebb pontján pedig, amikor kiszúrt néhány lányt a közönségből, ahogyan két szám között a mosdó felé masíroznak, kérdőre vonta őket, sőt, a kivetítő kameráját is rájuk is irányította, majd énekelt is nekik egy dalt a kollektív wc-zésről.

Nem is tagadja, a feleségén kívül csak a rajongóinak köszönheti azt, hogy még mindig életben van a számos mélypontja után és egyelőre nem is kell tartani attól, hogy magára hagyja a közönség: bár a tegnap esti koncert nem volt teltházas, valószínűleg nem sok jegyet kellett volna értékesíteni már hozzá. De közben az is látszott, hogy bár sok tinédzser és huszonéves volt, elsősorban az idősebb korosztály jelent meg. Jól érződött ez a bárpultoknál is, hiszen míg egy aktuálisan divatos metal-koncerten tíz-húsz perces procedúra sörhöz jutni, addig itt másodpercek alatt végezhettünk, egy fáradt perec vagy egy előre kimért zacskó pop-corn kelendőbb árucikknek bizonyult, mint egy alkoholos ital. Hasonlóképpen: a mosdó falai sem visszhangoztak az előadó slágereitől, mindenki fegyelmezetten, a nagyon gyorsan elreppent tíz-húsz évén merengve várta a sorát a csendben.

Mint említettük, a turné a szólókarrierjének huszonötödik jubileumát ünnepelte, így termesztésen a legnagyobb slágereken volt a hangsúly. A fellépése első fele még viszonylag lassan építkezett, sőt,
eleinte vicces volt, ahogyan Robbie Williams mozgása olykor kifejezetten nagypapásan suta volt, kontrasztban a kivetítőn látható régi, korabeli videóklipekkel, ahol még fiatalságának teljes vehemenciájával táncolt, végül azonban bemelegedtek az ízületei és formába lendült. De olyan formába, amelyet sokan huszonévesen is megirigyeltünk volna, majd miután a legismertebb számait sokáig tartalékolta, hirtelen talán túlságosan is komolyan vette az aranyszabályt, miszerint egy koncert annál lehengerlőbb, minél emlékezetesebb a fináléja, így a második félidőben egymást váltották az olyan slágerek, mint a Feel, a Kids, a Rock DJ, majd a ráadásban a No Regrets, a She's The One, végül az Angels.

A hatás nem maradt el, valószínűleg nincsen az a metal rajongó, akinek a végén ne engedett volna fel a szőrös szíve.