Mégis, miért nehéz egyes embereknek a szeretet gyakorlata?

Bozsik Yvette a Nemzeti Táncszínházban 2023. április 15-én

Kossuth-díjas, érdemes művész, táncos, koreográfus, rendező. A Táncművészeti Egyetem Koreográfus Tanszékének vezetője, egyetemi tanár, az idén harmincéves Bozsik Yvette Társulat alapítója és névadója. Az elmúlt években több rendezése is színre került, más teátrumok mellett a Nemzeti Színházban, ahol ugyanakkor koreográfusként is dolgozott a színházat igazgató Vidnyánszky Attila mellett. A jelenleg zajló Színházi Olimpián társulatával vesz részt a HA DÔ című butoh táncdarabbal, a Pécsi Nemzeti Színház pedig nemrég mutatta be rendezésében Euripidész Médeia című darabját. Mindemellett az elmúlt évtizedekben a Bozsik Yvette Társulat az egész világot bejárta, számos fesztiváldíjat elnyerve, miközben alapítóját saját hazájában rendre megpróbálták címkézni, különböző oldalakhoz sorolni. Bozsik Yvette Origónak adott interjújában egyebek között elmondja, hogy miért lehet nehéz egyesek számára a szeretet gyakorlata. Ahogy azt is világossá teszi, hogy valójában mi mindent jelent az a szó, hogy tánc.

Három éve készítettem önnel egy életútinterjút, amelyben szó esett gyermekkoráról is, az egykori kislányról. Szülei a szolnoki színházban voltak segédszínészek, s a kislány szerette a teátrumi életet. A városból elkerülve megszenvedte a Balettintézet kollégiumának zárt világát, de közben tette, amit tennie kellett. Alázattal készült hivatására a balett-teremben, s mikor lehetett, könyvekkel félrevonulva művelte magát, nem törődve a csodálkozó tekintetekkel. Múlik az idő, társulata a harmincadik évében jár. Ugyanolyannak látja azt az egykori kislányt, vagy az idő árnyalja az emlékeket?

Nem beszéltünk össze, mégis rákérdezett egy aktuális munkánkra.

Amennyiben?

Most készül annak a táncos filmnek a forgatókönyve, amely visszarepít a hetvenes évekbe, Szolnokra, a gyerekkoromba. Felidézve a korszak sajátos világát a kommunizmussal, egyebekkel együtt. Elbeszéli azt is, amiről a korábbi interjúnkban kevesebb szó esett. Azt, hogy az „egykori kislány" az egész világot a táncban látta.

Azt miként lehet megmutatni?

Például úgy, hogy a film szereplői az erős érzelmi pillanatokban, vagy éppen akkor, amikor nem találnak megoldást az életük kérdéseire, mind táncra perdülnek.

Bozsik Yvette a Nemzeti Táncszínházban Fotó: Szabó Gábor - Origo

Gyermekkorában a tánc egyszer örömforrás volt, más esetben menekülés a kevésbé empatikus mesterek, értetlen növendéktársak, a ridegebb világ elől?

Az egykori kislány a táncba menekült. De nem a világtól elfordulva, hanem mert abban látta a megoldást. A tánc ugyanis minden helyzetben óriási örömforrás. Jobb is lenne, ha mindnyájunk számára a folyamatos öröm lenne a természetes. Akkor nem lenne ennyi gyűlölet. Ami „ölet."

Tartok tőle, hogy ami önnek természetes, az sokaknak alig érthető. A tánc, a táncnyelv mifelénk nem evidens kommunikációs forma. Persze annak sem lehet egyszerű dolga egy ilyen közegben, aki viszont olyan képességekkel született, mint ön.

A táncnak nálunk nagyon erősek a gyökerei. Csodálatos néptáncaink vannak, egykor karizmatikus sámánjaink is voltak. Vidéken, a falvakban mindennapos volt, hogy az emberek táncoltak. Rengeteg gyermekkori emlékem van erről. A szüleim is gyakran táncoltak, énekeltek. Egyik első, híressé lett darabomat, a Lakodalmat azok az élményeim ihlették, amelyeket nagyapám kapcsán éltem meg, aki rengeteget hegedült vidéki lakodalmakban. A társulat harmincadik évfordulójára ezt is felújítom, ahogy az évad más produkciói is a születésnaphoz kapcsolódnak majd. Mindemellett pontosan tudom, hogy jelenleg nagy számú ember a telefonjával, a komputerével van igazán közeli kapcsolatban, nem a másik emberrel. Pedig régebben valóban természetes volt, hogy az emberek olykor átölelték egymás derekát, egymás szemébe néztek és táncoltak. A filmben szeretném megmutatni, hogy ez a képesség nem veszett el. A történetemben táncra perdül a polgármester, a hentes, az utcaseprő, mindenki. Például akkor, amikor a filmbéli kislány boldog, mert felveszik a Balettintézetbe.

Városi közegben felnőve megtapasztaltam: azokat a gyerekeket, akik – rendszerint szüleikhez hasonlóan – nem hitték el a Kádár-világ szentenciáit, már az a tény is távol tartotta az iskolai néptánccsoportoktól, hogy a részvételt gyakorta úttörő csapatvezetők, KISZ-es megmondóemberek propagálták. Nem szeretnék privatizálni, de tény: nekem a véletlennek köszönhetően lett táncművész a házastársam, engem ő segített felnőtt fejjel közelebb kerülni a műfajhoz.

Az előző rendszer igyekezett skanzenben láttatni a néptáncot, ahelyett, hogy visszamentek volna a gyökerekhez. Ugyanakkor a fővárosban, másutt is működtek hiteles és népszerű táncházak, mert voltak, akik úgy foglalkoztak a tradíciókkal, ahogy kell. Annak a metódusnak is voltak, vannak hiteles művelői, amely képes kortárs művészetté tenni a néptáncművészetet.

Bozsik Yvette és kisebbik fia, Mirkó a Nemzeti Táncszínházban Fotó: Szabó Gábor - Origo

Egyszerű az átjárás a folklór és a kortárs között?

Nagy mestereink vannak ebben, olyanok, mint amilyen Györgyfalvay Katalin volt, kortársaink közül pedig például Zsuráfszky Zoltán és Mihályi Gábor. Ám az is igaz, hogy aki nem foglalkozott a táncnyelvvel vagy távol került attól, annak előbb azt kell megértenie, hogy mi a tánc.

Mi a tánc?

Sokszor az is az, amiről nem gondolnánk. A kommunikációnk kétharmada nem verbális, hiszen gyakran fejezzük ki magunkat gesztusokkal. Amikor az első koreográfiáimat készítettem, a metrón utazó emberek testbeszédét figyeltem, abból is táncot csináltam. Amikor a Kabaré – elvágyódás két részben című előadásomban húsz percig ültem egy széken, az is tánc volt. A tánc szavak nélküli jelenlét. Más kérdés: mennyire vagyunk jelen az életünkben? Azt gondoljuk-e, hogy aki intenzíven van jelen a valós világban, az őrült, és az a normális, okos ember, aki inkább a mobiltelefonok, a komputerek civilizációs mátrixban van jelen?

Egykori növendéktársai akkor kezdték kinézni maguk közül, amikor a vécébe félrevonulva Sartre-t, Dosztojevszkijt, Kafkát olvasott. Diplomázva bekerült a Fővárosi Operettszínházba, ugyanakkor részt vett az Árvai György által létrehozott kortárs művészeti csoport, a Természetes Vészek akkoriban – az itthoni közegben mindenképpen – sokakat meghökkentő produkcióiban. Egyesek akkor már őrültnek könyvelték. Könnyű volt megszabadulni ettől a címkétől?

Szerintem vannak, akik még ma is annak tartanak.

Nagyon sokan pedig elfogadták, értékelni, szeretni kezdték a személyes élményekből, és ahogy mondani szokta, égiektől kapott képekből építkező alkotásait. Nehéz volt eljutni idáig, vagy a képességei alapján egyértelmű volt, hogy előbb-utóbb elismerik?

Sok kitartás és bátorság kellett hozzá. Gyakran bántottak, támadtak, olykor kiközösítettek.

Bozsik Yvette a Nemzeti Táncszínházban Fotó: Szabó Gábor - Origo

Bátorsága genetikus, illetve családi mintákra épül? Vagy az ember bátorrá „művelheti" magát a könyvek, irodalmi élmények segítségével is?

Komplex dolog ez. Meghatározó az is, hogy kik a mestereid. Nem mindegy, hogy az iskolában arra dresszíroznak, hogy állj be a sorba, légy olyan, mint a többiek – vagy arra biztatnak, hogy merj önmagad lenni, lehetsz különleges is. Megtapasztaltam az elsőként említett módszert, ami nem tört meg, de eleinte szégyelltem magam, amiért nem csak a kijelölt utakra vagyok kíváncsi. Ma már tudom, hogy nincs mit szégyellnem, de valóban kérdés, hogy honnan volt bátorságom ahhoz, hogy eljussak idáig. Biztos, hogy hatottak a szülői minták is. Vagy a keresztapám, Mozsonyi Albert példája, aki a szolnoki színháznak volt a balettmestere és koreográfusa, korábban több nyugat-európai színházban is táncolt. Az ő biztatására kezdtem táncolni háromévesen. Ugyanakkor, ha az ember leéli az élete nagy részét, akkor arra is rájön: semmi sem véletlen, okkal vagyunk itt a Földön, van valami feladatunk. Kaphatunk ennek kapcsán segítséget, ahogy akadályok is lehetnek előttünk, de végső soron magunknak kell megérteni, elfogadni, hogy mi ez a feladat, és aztán megvalósítani.

Korábbi interjújából idézek: „A Természetes Vészekből való kiválásom belső válsággal is együtt járt. Gyuri gyakran azt éreztette velem, hogy nélküle belőlem nem lesz senki. Mégis erősebb volt a bizonyítási vágyam. Amikor egy lányt szélsőségesen drámai helyzetbe kellett hozni egy filmben vagy a színpadon – például el kellett ásni, le kellett vetkőztetni –, rendszerint rám gondoltak. De, mert engem izgatott a műfaji sokszínűség, arra is rájöttem: a szenvedés sem lehet a kizárólagos „műfajom". 1993-ban csináltam meg Az estély című darabomat Sartre Zárt tárgyalás című műve alapján, a Katona József Színházzal koprodukcióban, és több díjat nyert az edinburgh-i fesztiválon –, és lényeges eleme volt a humor. Vagyis saját csapat felé vitt annak felismerése, hogy mindazt, ami aktuálisan foglalkoztat, saját struktúrán belül tudom legszabadabban megvalósítani." Lehet „szakaszolni" az ezt követően megalapított együttese elmúlt harminc évét?

Bizonyára, és jó lenne, ha fel is idézné azokat egy szakíró, aki képes elfogulatlanul összegezni. A saját szemszögemből úgy alakultak a szakaszok, ahogyan változtam. Illetve egész más jellegűek voltak az előadások, amikor a Katona József Színházban dolgoztam, mint azt követően, hogy eljöttem onnan, és elkezdtem nagyobb ívű produkciókat csinálni a Művészetek Palotájában, a Nemzeti Táncszínházban, a Nemzeti Színházban és a Budapesti Operettszínházban. Egyébként, amikor 2021-ben megcsináltam a Bohóc kerestetik című előadást, úgy éreztem, megérkeztem oda, ahonnan indultam.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!