Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Amikor felhívtam, kértem, hogy a Duna parti horgásztanyáján találkozzunk. Egyrészt kíváncsiságból, másrészt azt gondoltam, hogy a szívéhez közeli környezetben könnyeben megy majd a beszélgetés. Azzal is igyekeztem megfűzni, hogy felmondtam a pedigrémet, említve: volt gyerekszobám is. Azt felelte, hogy az sosem baj, de önnek például nem volt. Tudható, hogy az anyai nagymamája mellett nőtt fel. Próbáltam utána olvasni, hogy miért alakult így, de nem találtam vonatkozó adatot.
A Ratkó-korszak gyermeke vagyok, amelyet az akkori egészségügy miniszterről, Ratkó Annáról neveztek el. A Ratkó korszak két intézkedésről várt hírhedté. Az egyik az abortusztilalom volt, a másik a gyermektelenségi adó. Azzal nem törődtek, hogy a lakosság többsége – alig pár évvel a második világháború lezárása után – éppen csak tengődik. Az én szüleim is iszonyatosan szegények voltak. Sosem felejtem el: anyám, hogy valami jó is történjen, vett egyszer öt deka téliszalámit, abból csinált négy szendvicset a családnak. A szegénység is oka lehetett, más is, mindenesetre a szüleim elég korán elváltak, majd mindketten újra házasodtak, nem is egyszer. Az öcsém anyámhoz került. Én harmadikos voltam, amikor anyagi okokból az tűnt a legcélszerűbbnek, ha az anyai nagyanyám vesz magához.
A szüleivel kapcsolatban maradt?
Igen, bár anyám, aki eredetileg varrónő volt, a második férje halála után leköltözött a harmadik férjével Ladánybenére egy tanyára. Ott próbáltak boldogulni, ahogy tudtak.
Édesapja többet látta?
Csak huszonöt éves korom körül kezdtem tapasztalni, hogy apám igyekszik komolyabb apa-fiú kapcsolatot építeni, amire nyilván az unokák érkezése inspirálta. Mindenesetre az apai nagymamám már kis srác koromban nagyon szeretett. Nála és apai nagyapámnál is előfordultam olykor. Kedvesek voltak, csak az volt kemény, amikor a rádiójukból, mint egy végeláthatatlan folyam, elkezdett áradni a vízállásjelentés. Az általuk sűrűn hallgatott klasszikus zenedarabokkal sem tudtam megbarátkozni.
Említette egyszer, hogy édesapja mesterszakács volt. Hol?
Még a Krímben, a Szimferopolban is főzött, ha volt éppen mit. A hadifogolytáborban főleg a káposztaföldeken elhullott káposztaleveleket ették. Ahogy a nagyapám, ő is lehúzott ott három-négy évet. A nagyanyám egyik testvére pedig nyolcat nyomott le orosz hadifogságban, a másik ott halt meg. Igaz, ők nem délen voltak, hanem északon, ami keményebb. Persze délen meg a kolera terjedt veszettül a melegben. El lehet képzelni a „ledől-bedől" sorvécék higiéniás színvonalát.
Érzek némi indulatot a hangjában.
Fiatalabb koromban még nem volt rá hajlandóságom, de ma már megértem azt, ha valaki onnan visszatérve alkalmazkodott a rendszer játékszabályaihoz, még úgy is, ha megvolt róluk a véleménye. Apám, miután túlélte, amit túlélt, idővel a Stefánián, és az Erzsébet híd lábánál működő tiszti-házaknak lett a főszakácsa. Amúgy pedig egy egyszemélyes műszaki alakulat volt. Neki köszönhetem, hogy jól elboldogulok mindenféle technikai cuccal. Nem vagyok beléjük bolondulva, de nem is hoznak zavarba.
A rendszer játékszabályairól beszélgetett anno az édesapjával?
Nem emlékszem, hogy erkölcsi kérdések, hasonló témák valaha is szóba jöttek volna közöttünk a szüleimmel. Ilyen ügyekben mindent az anyai nagymamámnak köszönhetek.
Ő milyen karakter volt?
Dömösről származott el, kilencgyermekes parasztcsaládból. Mind ott maradtak, de őt valami belső késztetés felhajtotta Pestre. Kemény csaj volt, ám jó modorú, természetes intelligenciával. Az Orionnál kezdte segédmunkásként, idővel a hangszóró osztályon lett művezető. Magyarországon ő volt az első nő ilyen poszton. Mindeközben engem nevelt, faragott.
Az angyalföldi srácok mit szóltak hozzá a suliban, hogy ön a nagymamájával él?
A suli kemény hely volt, negyvennyolc fős fiú osztályba jártam. Később tízen is Zil sofőrök lettek a széniparban. Engem eleinte selyemfiúnak tartottak, mert a kilencedik kerületből kerültem a külvárosba, ráadásul a nagymamám ügyelt rá, hogy minden nap megfésülve, tiszta ruhába menjek az iskolába. Volt ebből egy kis feszkó. Akkoriban – bizonyos körülmények hatására – meglehetősen agresszív tudtam lenni és megborítottam az egész osztályt. Aztán alakult egy öt fős szindikátus, attól kezdve mi irányítottuk a dolgokat. Egymást nem piszkáltuk, mert mindegyikünk egy bika volt.
Az úttörők tizenkét pontja, egyéb mozgalmár lózungok miként hatottak önre?
Erősen és durván negatívan. Nem tudom, honnan volt bennem a késztetés az ellenkezésre, tiltakozásra. A nagymamám, aki átlátta a világot, nem arra nevelt, hogy tiltakozzak. Dömösön hívő, templomjáró emberek között nőtt fel. Mégis arra intett: mindig meg kell nézi, hogy aki másként gondolkodik, annak nincs-e valamiféle igazsága. Amikor rákérdeztem, hogy miért nem jár templomba, azt felelte: másként adja meg a tiszteletet az Úrnak. Túlélésre játszott, nem akart elpusztulni, óvott engem is. Velünk élt a nagyapám is, aki egykor pékséget vezetett és a sors furcsa fintoraként együtt dolgozott ott Marosán Györggyel. Azzal a Marosánnal, aki utóbb, a főkommunisták egyikeként, az emberek közé akart lövetni 1956-ban, majd a kilencvenes években is rezzenéstelen szemmel nézett bele a kamerába, amikor azt mondta: „A tűzparancsot igenis ki kellett volna adni!" Nem láttam a dühtől, hogy még akkor is ilyen bátor. Nem félt semmitől, hiszen egyikőjük sem kapta meg utóbb a magáét. Ha legalább három megkapja, mindjárt más lett volna a muzsika, a ritmus.
Kanyarodjunk is a zene felé. A honi rock történetből tudható, hogy első koncertjére egy idősebb srác vitte el nyolcadikos korában a Danubia Művelődési házba. Ott játszott Radics Béla a Sakk Matt együttessel. Ott dőlt el a jövője. Ugyanakkor beszélt arról is, hogy már a meghatározó koncertélmény előtt bejárt egy Blaha Lujza téri gitárboltba a hangszereket bámulni. Amikor pedig az általános iskola hetedik osztályának elvégzése után végigdolgozta a nyarat, majd a megkeresett háromszáz forintját a nagymamája kiegészítette ötszázzal, megvehette az első gitárját is. A Radics koncert előtt miként kúszott be az angyalföldi életébe, a Kádár-világ szürkeségébe az angolszász gitárzene, a rock and roll, a blues?
Azt mondják, egyebek között a Jurassic parkban is: „Az élet mindig utat tör." A rock and roll élet is. Kis srácként annyit tudtam az Angyalföldön túli világról, amennyit a nagymamám apró táskarádiója, és a fekete-fehér tévéje „behoztak" az otthonunkba. A Forgách utcai telep szoba-konyhás lakásainak egyikébe. Akkor mentem el birkózni a BVSC-be, amikor 1964-ben megnéztem a közvetítéseket a Tokiói olimpiáról. Bokszolni meg akkor, amikor azt gondoltam – nem volt teljesen igazam –, hogy a ringben világosabbak a viszonyok, mint a szőnyegen, egyértelműbb, hogy ki a jobb. Nem sokkal később ifjúsági ökölvívó bajnok voltam. Csakhogy a rádióban, a tévében zenekarok is felbukkantak. Arról nem is beszélve, hogy az anyai nagymamámnál nem kellett vízállás jelentést, vagy klasszikus zenei műalkotásokat hallgatnom. Akkor is bekapcsolhattam a rádiót, amikor Komjáthy György könnyűzenei műsora volt adásban. Akkoriban még csak könnyedebb popot játszhatott, de a Shadows együttes, az a gitárhang a zenéjükben azonnal megfogott.
Aztán jött az első koncertélmény, majd nem sokkal később már a Sakk Matt road-ja volt. Ön kérte Radics Bélától a lehetőséget a „cipekedésre"?
Az iskolában ugyan szindikátusi tag voltam, de a rock and roll fazonok között még járatlan. Nem ilyen csókák között nőttem fel, hanem a nagymamám mellett. A nagymamámtól tanult illemszabályok kapcsán már megtanultam a verekedések közben, hogy bizonyos körülmények között nem alkalmazhatóak. A koncertek, a zenekarok világát viszont egyáltalán nem ismertem, nem tudtam, hogy ott hogyan buliznak, hogyan isznak, csajoznak, miként mennek a dolgok. Viszont a nálam pár évvel időseb Tercs Feri, aki elvitt az első koncertre, egy igazi, nagypofájú jampi volt. Plusz volt valami kapcsolata a Sakk Matt együttes ritmusgitárosához, Csucsuhoz, Csuha Lajoshoz. Tercs Ferinek köszönhettem, hogy amikor másodszor, vagy harmadszor voltam Sakk Matt koncerten, már felmehettem az oldalszínpadra. Tűz közelbe kerülve gyorsan oldódtam. Hamar bedumáltam magam a társaságba. Béla is megkedvelt, ő ajánlotta, hogy legyek a roadjuk.
Tanította is, vagy csak ellesett tőle ez-azt?
Akkoriban mindenki, aki a gitározni kezdett – még Eric Clapton is – „ellesve ", saját hangzást keresve tanult. Aki pedig már tolta a rockot, az nem ért rá tanítani. Nem volt olyan iskola, ahol ez tananyag lett volna. Csepei Tibor volt a legnépszerűbb gitártanár, én is elmentem hozzá egy-két alkalommal. Semmi mást nem akart, mint rám sózni a kézzel írt kottáit, füzetkéit. Háború előtti slágerek voltak benne. Olyanok, hogy „Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott..." Hamar kimaradtam az órákról. Csepei végül írt egy levelet, amelyben arra int, hogy ha így folytatom, sosem lesz belőlem semmi. Máig őrzöm, be is van keretezve.
A nagymamája mit szólt az unkája rock iránti vonzódásához?
Számára az, hogy elkezdtem muzsikálni, olyan élmény volt, mintha kiderült volna rólam, hogy ufó vagyok. Soha senki nem csinált még ilyesmit a családban. De ez ügyben is jó fej volt. Tudomásul vette, hogy sok fiatalnak most az a heppje, hogy szakállt növeszt, koncerteken ugrál, gitárt akaszt a nyakába. Hozzátartozik a dologhoz, hogy én ugyan későn érőnek tartottam magam, de tizennyolc éves koromra mégis elég sok mindent tisztességgel ledaráltam. Lehetett sejteni, hogy semmilyen körülmények között nem fogok elveszni.
Az általános iskola után még egy vegyipari technikumban is eltöltött két évet. Azt miért?
Nyolcadikos koromban apám, anyám a ködben sem voltak éppen. Nagymutter megkérdezte, hogy melyik tantárgyat szeretem a legjobban. Mondtam, hogy talán a kémiát. Ő akkor egy brosúrában utána nézett a vonatkozó iskoláknak. Talált egy gyógyszergyártó-vegyipari szakközépiskolát. Azt mondta: „Ez tökéletes lesz, gyógyszergyártó leszel és még érettségit is kapsz." Elkezdtem a sulit, de elég sok időt töltöttünk egy gyógyszergyárban is. A szilárd halmazállapotú vegyszerek dög nehéz zsákokban voltak, a folyékonyak emberes hordókban, a légneműek súlyos palackokban. A tanulóknak ezeket kellett eljuttatniuk a feldolgozás helyszínére. Nagyon hamar kiszerettem a lehetőségből. Az első évet még csak-csak végigtoltam, de másodikban már bukdácsoltam, mert nagyon mehetnékem volt. Akkoriban lettem félnehézsúlyú magyar bajnok ökölvívásban, nem sokkal később, tizenhét évesen már játszottam a Kárpátia együttesben. Az egyéb próbálkozásaim szépen működtek, gondoltam, ideje leállni a vegyipari súlyemeléssel.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
