Mérlegen a mítoszok, avagy mit hozott és mit vitt az OPERA fesztiválja?

A drónnal készített képen a Magyar Állami Operaház felújított épülete látható az Andrássy úton.

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 265. LEVÉL   Drága Néném, akik a levéltitkot megbocsáthatóan sértve bele-belepillognak soraimba, ugyancsak tudhatják: nem állok hadilábon a kényelmetlen témákkal. Ha Kegyed arra tereli a szót, miért volt telt ház néhány májusi produkciónkon, arról is szívesen írok, mert hisz oka van annak, önmagán túlmutató oka, és azt sem kell titkosítani. Egyáltalán nem, hisz az élet már csak ilyen szegmentált: kevesebb agysebész kell, mint belgyógyász, a nagycsütörtöki virrasztáson szignifikánsan kevesebben vannak, mint az éjféli misén, nem fogy annyi Tamkó Sirató-kötetből, mint az RTL valamelyik celebjének négere által összecsapottból életrajz-micsodából. A mi világunkban is létezik csilláron ülő közönség – de a kicsi, viszont igen lelkes is, az értő csapat. Mindre szükség van, mert mi mindenkit célozunk: mindenkit (is) kell céloznunk!

Éspedig van a Magyar Állami Operaháznak egy ún. alapító okirata. Ebben fekteti le a fenntartó, mit is vár el intézményétől – amolyan követelménygyűjtemény, ha akarja, itt elolvashatja. Nagy cég vagyunk, igazi „vállalatcsoport", amely természetes monopólium, tehát azt is természetesnek veszem, hogy a mindenkori minisztériumok addig-addig hizlalták az OPERA feladatköreit, míg a latin ábécé mind a 26 betűjét el nem használták rá. A mai levélben viszont épp csak az első pont, ugye, érti: a legelső érdekes, amely az alaptevékénységek legalapabbját fogalmazza meg. Így fest:

a., az egyetemes opera- és balettművészeti alkotások, nemzeti alapintézménynek megfelelő magas színvonalú bemutatása, repertoáron tartása, fokozott figyelemmel a magyar szerzők műveire;

Ez a mondat nem arról szól, hogy a sokat emlegetett ABCD-operákat kellene csak játszani, magyarán Aidát, Bohéméletet, Carment, Don Giovannit – az egyetemes operaművészet a legnépszerűbb szerzők „legslágerebb" darabjainál sokkal bővebb halmazt jelent. Felírom ide, milyen címeket adtunk elő a lezárult évadban, és vastagítom a májusi MítoszFesztre „benevezett" műveket (zárójelben, hogy az adott szerzőtől hány címet játszottunk):

Bach/Mendelssohn: Máté passió (1)

Händel/Mozart: Messiás (1)

Purcell: Dido és Aeneas (1)

Gluck/Strauss: Íphigeneia a tauridok földjén (1)

Mozart: Idomeneo, Kréta királya, A varázsfuvola, Az álruhás kertészlány (3)

Donizetti: A csengő, Lammermoori Lucia (2)

Verdi: Az álarcosbál, Otello, Traviata, Requiem, Rigoletto, Attila (6)

Erkel: Bánk bán, Hunyadi László (2)

Bizet: Carmen (1)

Offenbach: Hoffmann meséi (1)

Wagner: A Rajna kincse, A walkür, Siegfried, Az istenek alkonya, Parsifal (5)

J. Strauss: A denevér (1)

Mascagni: Parasztbecsület (1)

Puccini: Tosca, [szkikki] 2.0, Bohémélet, Pillangókisasszony (4)

R. Strauss: Ariadne Naxosban, Elektra, Az árnyék nélküli asszony (3)

Bartók: A kékszakállú herceg vára (1)

Kacsóh: János vitéz, János vitézke (2)

Orff: Carmina burana (1)

Prokofjev: Háború és béke (1)

Ránki: Pomádé király új ruhája (1)

Szőnyi: A makrancos királylány (1)

Szörényi/Gyöngyösi: István, a király (1)

Ez 41 cím, van közte három dramatikus oratórium is (Máté passió, Messiás, Verdi-Requiem), ha azokat és a három minimális előadói gárdát felvonultató gyermekelőadást (Pomádé, János vitézke, Makrancos királylány) leveszem, sőt még a három, kamaraformációkkal, de teljes szólistagárdával megvalósult diákelőadást is (Schicchi, Dido, Csengő), és „egyesítem" terhelés szempontjából a Parasztbecsület és a Kékszakállú egyfelvonásait, akkor is 31 féle méretes operaesténk marad, és akkor a balettprodukciókról még egy szót sem szóltunk – mindig mondom, pazar a pesti paletta: Bécs, München, Párizs, Moszkva, Szentpétervár tud csak ilyet rajtunk kívül.

A minden tematikus évadban szokásos, kissé változó fókuszú, de folyton májusra csoportosított „fesztiválunk" összevár néhány olyan jellemző alkotást, amelynek révén az intellektualitás iránt fogékony nézők izgalomba jöhetnek. Idén mítosz és történelem volt a téma, és valóban rengeteg történelmi vonzatú, már vagy „már-már" mitológiává emelt darab kering az opera világának naprendszerében. E hasonlattal élve messze nem a Kuiper-öv vidéke Richard Strauss, Mozart vagy Gluck művészete (sőt, sőt, sőt!), viszont kétségtelenül nem a belső bolygók némelyikeként azonosítható az a 4+1 alkotás, amelyet 2023 tavaszára tűztünk ki egymás szomszédjául.

Hogy merész vállalás volt-e? Az. De épp azért mutattam vissza az egész évad címlistáját, hogy látni lehessen: a törzsanyag játszása mellett vállaltuk ezt a különleges akcentust, nem helyette. A zenei rokonságból is kiindulhattunk: Gluck operareformját utóbb Wagner értékelte legtöbbre, a két reformert pedig Richard Strauss. Nem véletlen tehát, hogy abban a szezonban, amelyben 15 év után először játszottunk teljes Ringet – és magyar szereposztással! –, a wagneriánus Strauss átdolgozásában adtuk Gluck operáját, Mozart ritka, mert 50 év után (és csak másodszor elővett!) Idomeneóját pedig újabb Strauss-művek szegélyezik. Az árnyék nélküli asszonyt dirigáló Michael Boder habár leegyszerűsítve túlzóan,

de tagadhatatlanul szellemesen fogalmazza meg a nehézséget: „Mozartot kell játszani Wagner zenekarral". Valóban, Strauss partitúrájában a Wagnernél wagnerebb, atonalitásig elvitt hangzás váltakozik elképesztően tudatos és zseniális módon a mozartinál is néha egyszerűbb, szinte édeskés világgal. Ő a nagy hangszerelő és egyesítő, az igazi „szintetizátor", nem is haladta meg senki az elmúlt – Strauss elmúlásával elmúlt – háromnegyed évszázadban ezt az all-round zeneszerzőt. Az utolsó nagy operakomponistát, akit ráadásul a görög mitológia szerfelett érdekelt, és persze, halálig hű szerzőtársa, a librettista Hofmannstahl is ugyanígy volt ezzel – nekem legalábbis ködbe vész és ott is marad, melyikük fertőzte jobban a másikat ókori témákkal.

Nos, drága Néném, teljesen nyilvánvalóan adta magát már a 2021-es tervezéskor, hogy ez a 2023-as Mítoszfeszt egyfajta rejtett Strauss-fesztivál is lehet ezért, és hogy a 2014-es évforduló után nem vonz, nem is vonzhat annyi nézőt, mint a Traviata vagy a Pillangókisasszony. Ekkor azonban muszáj szemünket az Alapító Okirat idézet „a" pontjára, a legelsőre vetnünk. Attól még Mozart ritkasága, a müncheni megrendelésre született Idomeneo, a barokk opera seria mozarti innovációja egyetemes érték, hogy a budapesti operajátszás csak egy kósza 1979-es liazont bonyolított vele. És az Elektra is, amelyet harmincévente (!), és az Ariadne is, amelyet átlag ötvenévente (!) vettek elő az ősök, nos, ez mind egyetemes érték, és nem tehet arról, hogy a komponista, Richard Strauss valamiféle reakciós szerzőnek kikiáltva a néha tűrt, általában tiltott kategóriába került a fél évszázadot országlott kommunisták alatt, és leginkább A rózsalovagban merítette ki és tudta le a magyar operajátszás a nagy bajor szerző életművét. Az árnyék nélküli asszonyt pedig, a főművet mi mutattuk be először Magyarországon még 2014-ben, megírása után száz esztendővel. Ez ugyancsak sok mindent elmond, és az is, hogy a nagy Kocsis Zoli fáradozott még azon, hogy – egyeztetve a címeket velünk – egyre több Strauss-művet rántsunk ki végre a magyar napfényre, és azt egymást erősítve, komplementer módon tegyük.

A mi dolgunk tehát a törzsrepertoár játszása is – lám csak, augusztusig el vannak adva népszerű nyári címeink előadásai! –, de a zsúfolt klasszikus balettek és a táblás házas István, a király-produkció után itt volt az idő a történelmi mítoszok szofisztikáltabb előadásának. Az öt alkotást (a négy görögöt és a budhista-keresztényt ötödiket) öt igazán eredeti művész tette színpadra: Kovalik Balázs (Elektra, 2007), Anger Ferenc (Ariadne, 2013), Alföldi Róbert (Íphigeneia, 2014) és most Almási-Tóth András az Idomeneót (2023), a ráadás gigaprodukció pedig Szikora Jánosé (Árnyék nélküli, 2014). Egyértelműen rendezői színház mind az öt előadás, ugyanakkor különböző mértékben lengenek ki az „eredeti" jelzővel illetni szokott közegből – de mind nagyon erős. Aki nem a slágeroperákat akarja sokadszor nézni, hanem az igazolt értéket igazolhatatlanul elzáró gyakorlat ellen menne, itt volt a helye nálunk, ebben a heineien szép május hónapban. És nem volt baj, ha nincs tele a ház, mert ez is feladat, a művelés is feladat, és minden darab életútja így indul, igazán kivételes helyzetben csak a XIX. század befutott szerzői voltak, ma már az ilyet hírből se ismerik. Néha pedig egészen hosszú út vezet a nézők szívéig: a Cosí fan tutte vagy a Falstaff meg A Nyugat lánya még mindig nem értek oda, pedig a legnagyobb és legnépszerűbb komponisták remekművei.

E különleges művek jövőre nem láthatók. Érdemes volt élni az ínyencoperák intellektuális és hangzásban, drámában igenis ugyanúgy katartikus lehetőségével – ráadásul a missziós célok teljesülése miatt nagy kedvezményt is adtunk rájuk (természetesen operaházi értelemben, a vatta-értelmű lenullázás irányába soha el nem mozdulva). 15.452 fizető néző látta ezeket a

különleges előadásokat, és mindegyikből készítettünk zártkörű előadáson rögzített televíziós felvételt is, hogy az érték ne menjen veszendőbe. Az efféle kísérletekről mindig elmondható, hogy a címek viszonylagos ismeretlensége miatt igen nehéz rájuk behúzni a közönséget, viszont aki eljött, döbbenetes élményben, a művészeknek pedig hihetetlen sikerben lehet és volt is része. Ez ilyen, a művészet propagálása, az értékterjesztés ilyen.

És igen, még egyszer húzzuk alá: tulajdonképpen az egész operajátszás folytonos érték-keresztfinanszírozás. Az Aida-Bohémélet-Carmen-Don Giovanni zenés színpadi siker-ábécéjében az elődök százötven éves hírverése-teljesítménye-sikere munkál, és azok a szerzők és/vagy címek, amelyek később keletkeztek és/vagy nem kapták meg az őket különben ugyanúgy jogosan megillető rivaldai reflektorfényt, nos, ezeket az alkotókat és műveiket ma kell „nyomatnunk" azért, hogy a század közepére-végére felzárkózhassanak. És igen, ilyenkor a Bohém telt háza, tapsa és bevétele táplálja az Íphigeneiát, a Carmené tartja életben az Ariadnét és így tovább.

2021 poszt-covidos nyarán az Erkel Színházból igen nehéz volt megbecsülni, hogyan fogadja majd 2023 májusának közönsége az Idomeneót az addigra megnyíló Operaházban: egyébként remekül fogadta, nagy látogatottsággal. De két évvel korábban megtippelni egy Elektra szükséges előadásszámát úgy, hogy a mű utoljára az Ybl-palota bezárása előtt mehetett, hét éves kihagyás történt tehát – hát, ezt szinte lehetetlen. Ezért néhány előadást eleve opciósra vettünk, aztán ha úgy láttuk, hogy két félháznál jobb egy teljes, akkor az egyiket töröltük, vagy – ilyen is volt, nem egy – tettünk a gyengébben muzsikáló helyére másik operát vagy balettet, amelynek rövidebb értékesítési távval is több esélye volt.

Drága Néném, ez a rugalmasság a prózai színházak sajátja ma is, akik végső kártyáikat csak egy-két hónap időtávjában fedik fel, míg a nagyrepertoáros operaházak – lényegükből fakadóan – csak minimum kétéves lebetonozott programmal tudják azt a bámulatos palettát nyújtani, amelynek Ön is, Budapest is, Magyarország is, sőt, a teljes magyar nemzet és az ideérkező külföldi turista is haszonélvezője. És ez nem mítosz: ez bizony, valóság!

Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2023. július 20.