Az arányok operahálózata, avagy új előszó egy régi témához

A drónnal készített képen a Magyar Állami Operaház felújított épülete látható az Andrássy úton.

Ókovács szerint az opera - 267. levél   Drága Néném, a múlt heti, Balatonfüreden kelt írás szinte vitairat lehetne, bár a mozgástér korántsem akkora, hogy hatalmas térben gyökeresen különböző elképzelések versenghetnének vele. Azonban nem tudtam befejezni, hosszú is lett volna, hadd folytassam tehát, miként lehetne a békés egymás mellett éléshez képest sokkal intelligensebb és gyümölcsözőbb rendszerben használni helyzetünket, valamint igencsak véges erőforrásainkat – éspedig mindezt a köz, a magyar kultúra javára.

Ott hagytam abba, hogy más a helyzetünk, dolgunk, felelősségünk, fegyvertárunk Budapesten a három hatalmas épület-komplexumunkkal, mint az öt vidéki nagyváros többtagozatú színházaié, vagy akár Kolozsvár szintén több tagozatú magyar színházáé. Őket ezzel a mondattal ki is vonnám a képből, mert távolságukból és sajátos helyzetükből fakadóan Erdélyben mégiscsak egy „kis-Operaház" szerepet kénytelenek felvenni, az univerzalitást kell célul kitűzni egy messze nem ideális keretrendszerben.

Mint Szent Ágostonnál: felelősségünk önmagunkból indul ki, bővülő koncentrikus körökben, értelemszerűen egyre sporadikusabban. És valóban: a Magyar Állami Operaház is így kell lássa önnön feladatát. Budapesten három, egymástól nagyon különböző színházában (Operaház, Erkel Színház, Eiffel Műhelyház Bánffy terme) ki tudjon minden igényt szolgálni, európai színvonalon – a realitásokat figyelembe véve itt sem világszínvonalat írok, a V4-ek fölött húzódó európai második vonal épp elég magas nívó ahhoz, hogy megfeszüljünk financiális és artisztikus értelemben is. Nem győzöm hangsúlyozni, számunkra három tényező jelent elengedhetetlen: a széles paletta (gyakorlatilag a teljes opera- és balettirodalom), az aktivitás (társadalmi szerepvállalás, utánpótlás-képzés és nézőnevelés) és a nemzeti alapon állás (lehetőség szerint magyar művészek, a hazai produkciók súlyozott jelenléte).

Ellenben az én szerény nézetem szerint a magyar vidék kiemelt színházainak a törzsanyag azon részét kell feladatul tűznie, amely nagyobb kompromisszumok nélkül, jó színvonalon, sok helyi vagy régiós művésszel megoldható. Rétegműveket miért kellene színre vinni ilyen kis színházakban, miközben például Mozart operái, a belcanto szinte összes műve, a korai Verdi-alkotások, vagy kisebb Puccinik is beleférhetnek ebbe? És persze, oda rendelt vagy alakított magyar kortárs és gyermekdarabok is – a klasszikus balett nehezebb ügy, jelenleg lehetőségét sem látom, viszont Budapesten immár világszínvonalon adjuk, érdemes

felcsapni a világ balett-szaksajtóját annak, aki nem hinné pusztán azért, mert itthon nem lehetünk ebben (sem) próféták.

Aki pedig vidéken él, és beljebb húzódna az opera világába, felkerekedik, és vagy a kifejezetten számára fenntartott, kedvezményes matinéra ér oda (11-ig bárhonnan fel lehet érni Pestre), vagy ha egy Rolling Stones kedvéért vállalná a kulturált Pesten alvást, akkor egy más kultúr- és/vagy gasztronómiai attrakcióval történő összekapcsolását is meg tudhatja oldani az operalátogatással. Ez a valóság. Vagy lehet nézni a tévében elég sok operaelőadást, több nagyobb városban operamozit is (New Yorkból, Londonból, Párizsból, Milánóból). Mi is mindegyik produkciónkat felvesszük éppen ezért – adja is őket a közszolgálati televízió –, holott tegyük hozzá, a dolog lényegéhez tartozik: ne azt nézzem mindig, ahogy másokkal megtörtént, hanem magam is átéljem, ahogy velem történik az az élmény. Mert igen, a nézővel is megtörténik, nemcsak a szereplőkkel. És még a szervezés, a készülődés, az utazás, akár az átszállás is értelmet nyer, hisz felkészülési lehetőséget ad, kötődést, emlékeket teremt, ünneppé teszi az operalátogatást Budapesten, ahol ehhez mindennek meg kell lennie – és ahol számos olyan kulturális attrakció található, ami máshol nem lehet: a Liget múzeumi negyedétől és más hatalmas és patinás közgyűjteményektől a nagy stadionokig, sportcsarnokokig, uszodákig, színházak tucatjaiig.

Az meg valóban a mi nehéz feladatunk, hogy Budapesten, három színházzal, nagy létszámmal, a béreket legalábbis fedező állami támogatás ernyője alatt a fent jelzett „teljes irodalom" eljátszására képesek legyünk. Írok szélsőségeket az utóbbi a hónapokból: a János vitéz Szabó Máté-rendezését vagy az István, a király szimfonikus változatát Szinetár Miklós népszerű, látványos színre vitelében csak most adjuk az Operaház színpadán, jövőre mindkettő megy vissza az Erkelbe, ott van a helye, kétszer ekkora nézőtér előtt, ahogy egy évvel később a Carmina Buranának is. De Richard Strauss Elektráját, Gluck Íphigeniáját, az Ariadnét vagy Mozart Idomeneóját csak az Operaház színpadán eleveníthettük fel tematikus mitológiai fesztiválunkon, és az sem baj, ha ekkor nincs tele minden szék. Mert ezekre a művekre is szüksége van sokaknak, csak nem tömegeknek – és még a művészeknek is, a tömegművek oázisaként vagy rejtőhelyeként.

A centrális helyzetet mint axiómát és valóságot tudomásul véve a Magyar Állami Operaház az arányok művészetét igyekszik formálni. Az állami alaptámogatás mellett csak saját jegy- és rendezvénybevételére, boltjainak forgalmára, turistalátogatásainak eredményére támaszkodhat. Ebből kell keresztfinanszíroznia az Erkel és az Eiffel engedményes előadásait, a kedvezményes operaházi jegystruktúrákat, a még ma is szándékosan alacsonyan tartott keddi páholy-, csütörtöki zsöllyehelyeket, a matinék könnyű árszabását és a mindig aznap értékesített, 2000 Ft alatti álló-, akarom írni: támaszkodó helyeket. És adni a nyári tömegeknek is (nem véletlen, hogy 2023 július-augusztusának minden Puccini-, Verdi- és Mozart-előadása betelt), míg a májust-júniust a mélyebb élmény, a különleges művek szerelmeseinek is oda kell nyújtanunk. Mert Pécsről jöjjenek ezért Pestre, de Pestről már ne menjenek ugyanezért Bécsbe, ha lehet.

És aki e körkörösséget és megosztott erőforrást, repertoárt, szerepfelfogást nem értené, és a félretekert, középsúlyosan demagóg „demokratikus hozzáférés" felől közelítene, az tényleg gondoljon arra, mi a helyzet az Országházzal, a nagy nemzeti múzeumainkkal, országos klinikákkal, de akár a Puskás stadionnal vagy a hatalmas pesti sportcsarnokokkal – még a

metróval is? Mert ugyanez van azzal a klasszikus balettel, amelyhez valóban olyan együttesméret és amögé olyan infrastruktúra kell, amely csak a Magyar Állami Operaháznak áll rendelkezésére – egy regionális metropoliszban. Mivel ha az ember egy féltéglát elhajít, néhány tagú kortárs tánctársulat cégtábláját éri az, elmondható: országszerte jelen van a kortárs tánc. A klasszikus balett nincs. De lehetetlen is volna, és újra sorolhatnám a teljesíthetetlen feltételeket: emberi, művészi, anyagi, infrastrukturális, és a masszív igény sem lenne meg, a népesség számossága miatt. Ebből mégsincs forradalom: eszemben a kaposvári hölgyek, akik igenis járnak az operaházi matinékra, úgy nézik a Hattyúk tavát, vagy a pécsi fiatal pár, akik minden pénteken feljártak az Eiffelbe a progresszióért. Az igény létezik, a helyszínek léteznek, az útvonalak is kiépülnek.

A vidéki operatagozatok feltőkésítése és szerepük tisztázása ugyanakkor elengedhetetlen, forrásaiknak bővülniük kell, már csak az inflációs veszteségek miatt is, illetve azokon túl is. És ha pántlikásan kapják, nem szívhatja fel azokat esetleg prózai vagy habkönnyű, más műfajú zenés darab. Igen, operára van szükség, nem pedig a költséghatékonyság jelszava alatti egyenruhába bújtatásukra (ne ugyanazon produkciót járassák körbe), hanem alkotó energiáik felhasználására van szükség és nagykorúságuk komolyan vételére. Mert ha mind ugyanazt játsszák ugyanúgy csak azért, hogy valamit játsszanak, elhal az adott százéves művészeti cetrumot éltető kreatív energia, és a díszletkonfekció mindenkin lötyögni fog – ugyanakkor egy-egy raktározott, az adott évadban pihentetett produkciónk díjmentes kölcsönadása, bepróbáltatása egy-egy vidéki színház számára evidencia volna, amellyel időnként élhetne bármelyikük, akár ma is – ugyanúgy a fővárosban éneklő művészek időnkénti jelenlétével is, akiknek lehetetlen túlvállal(tat)ása kerülendő.

Magyarország-szerte a műfaj megismertetésére és a jól felmért igényű, népszerű és így értékesíthető alap-műremekek előadására kell törekedni, ennek a legalább húszas-harmincas címlistának a forgatása arra is garancia, hogy nem kell minduntalan ugyanazt nézni, s hogy nem kell egy emberöltőt arra várni sem, hogy az adott cím egy másik rendezésben bár, de újra látható legyen. (És természetesen abban is nagy lehetőség van, hogy a vidéki nagyvárosok szimfonikus zenekarainak bevonásával koncertszerű, vagy minimálisan szcenírozott, esetleg projekcióval kombinált előadások jöjjenek létre egy-egy évad egy-egy dátumán: ezek is remek alkalmak nagyobb szabású vagy ritka, vagy egyéb más módon aránytalanul nagy színpadi költséget jelentő művek helybeni és élőben történő élvezetére.)

Budapesten pedig az arányok univerzális operaházára van szükség, ahol a nemzeti dominanciája mellett ott a nemzetek közöttiség viszonossága is. Ha egy mód van rá, így megyünk tovább a következő években remélhetőleg újra fellendülő forráslehetősége és a Nemzeti Kulturális Tanács keretei közt kiérlelődő stratégiák, ajánlások mentén.

Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2023. augusztus 10.