Megdöbbentő volt, amikor visszajöttek a kommunisták

A Jászai Mari-díjas színész alakítja Antall József karakterét az 1991-es taxisblokád időszakát felidéző Blokád című filmben. Seress Zoltán a Vígszínházban kezdte a pályafutását 1987-ben, majd több vidéki színházban is megfordult, néhány kiváló alakítás után mindig továbblépve. 2003-ban a fővárosi Bárka színház lett a színházi otthona, amelynek 2008 és 2014 között igazgatója is volt. A Bárka megszűnését követően előbb a Vígszínházhoz szerződött, majd egy újabb vidéki állomás következett, jelenleg ismét a Vígszínház művésze. Az Origónak adott, még téli interjújában egyebek között felidézi pályára találásának állomásait, a színházváltások okait. Elmondja, hogy miként élte, ítélte meg a rendszerváltás történéseit. Beszél arról is, hogy mit gondol ma az akkori történésekről, milyennek látja az egykori miniszterelnököt. A beszélgetésnek különleges aktuálist ad, hogy vasárnap este lesz a Dunán este 9 órától a Blokád országos tévépremierje.

Találtam önről egy 1989 júliusában megjelent cikket a Film, Színház, Muzsika című lapban. Szerzője belülről építkező, szerepeiben saját gyengeségeit, gátlásait is őszintén felépítő ifjú színészként írta le. A cikkben szó esett arról is, hogy éppen a gyulai nyári színházban készült eljátszani San Just szerepét Száraz György A megközelíthetetlen című darabjában. Akkor volt harmadik éve a pályán, a Vígszínház ifjú színészeként. A cikk megjelenése előtti hónapban temették újra Nagy Imrét, ősszel kikiáltották a harmadik köztársaságot, a következő év tavaszán megtartották az első szabad választásokat. Ősszel a taxisok országszerte blokádokat állítottak az emelkedő benzinárak miatt. Akkori helyzetében mennyire figyelt oda a hétköznapok meghatározó eseményeire?

Az akkori eszemmel még nem tudtam összerakni magamban, hogy mit jelenthet a szakmám, a saját életem szempontjából mindaz, ami történik. Ráadásul nagyon váratlanul kezdődtek a változások. Eufóriát okoztak, de nem jártak együtt a tisztánlátással. Pedig másokhoz hasonlóan én is nyitottsággal és kíváncsisággal figyeltem az akkori világunkat. Ám hiába. A lényeget mondatta ki az író-költő Szentmártoni János az egyik művének szereplőjével: „Úgy csapódtunk a rendszerváltozásba, mint repülőgép az óceánba."

Vagyis utasok voltunk, de nem volt közünk mindahhoz, ami a pilótafülkében történik?

Azt mondták nekünk: kikiáltjuk a köztársaságot, megfogjuk a kezeteket és átvezetünk benneteket a demokráciába. Ezt sokan el is hittük, szerelmesek lettünk a helyzetbe. Aztán egyszer csak átcsaptak a fejünk felett a hullámok, a szakmám is pillanatok alatt került irdatlanul nehéz helyzetbe. A szakmai lehetőségek száma – például a filmekben, tévéjátékokban – a töredékére csökkent, a megbecsülésünkkel együtt. Más mesterségek művelő is érezték, hogy valami nincs rendben, és nem is csak az egzisztenciális változásokat illetően. A taxisblokád sem kizárólag a benzin áremelésről szólt. Olyan indulatok is előtörtek, amelyek abból fakadtak, hogy a taxisok ugyancsak azt érzeték: sok minden homályba maradt a rendszerváltozással kapcsolatban. Évekkel később értettem meg, hogy minket nem kézen fogva, hanem az orrunknál fogva vezettek át a demokráciába.

Az ellenzéki kerekasztal résztvevőire vagy az MSZMP politikusaira gondol?

Az ellenzéki kerekasztal résztvevőinek látszólag sikerült olyan megállapodásokat kötniük, amelyek garanciát jelentettek a zökkenőmentes átmenetre. A dörzsölt politikusok mindeközben pontosan tudták, hogy ez nem lesz olyan egyszerű. Ám azt is tudták, hogy teret kell adni a forradalmi érzeteknek – bizonyos keretek között –, mert az összetereli a népet, nem lesz forrongás. Az 1994-es választási eredmények az ő elképzeléseit igazolták.

Amikor vörösbe borult az ország.

A rendszerváltás előtt tartottuk Kornis Mihály Körmagyar című, a jelenben játszódó darabjának ősbemutatóját, amelyben én játszottam a fiatal elvtársat. Az idős elvtársat pedig Szombathy Gyula. Az idős elvtárs az egyik jelenetben elmondja a feleségének, hogy mennyire felzaklatják, kimerítik a közélet történései. A felesége azzal a félmondattal nyugtatja: „Ne aggódj szívecském, úgyis ti jöttök." Az idős elvtárs azt feleli: „Na, azt adja az a nagyon gyönyörű Úristen, hogy ne mi jöjjünk!" Akkor ezen nagyon nevettünk, hiszen biztosnak látszott a bukásuk. 1994-ben visszajöttek. Akkor ez megdöbbentett, pedig nem is olyan bonyolult. Kényelmetlen igazság, de az 1956-os forradalom leverését követően százezrek ünnepelték május 1-ét a Felvonulási tér tribünje előtt.

A Blokád című film kapcsán kapott negatív visszajelzéseket? Bárki is számon kérte, hogy elvállalta Antall József szerepét?

A film és a szerep olyan mélyen része lett a lelkemnek, hogy mindkettőt támadhatatlannak érzem. Nagyképűség nélkül mondom, nem fölényeskedve. Személyesen nem is kötözködött senki. A megjelent recenziók között pedig vannak érdemlegesek, ugyanakkor sok olyan is megjelent, amelyek igyekeztek belevájni a fimbe. Inkább Wurlitzer-, mintsem Pulitzer-díjas "újságíróktól". Ezekre nem érdemes reagálni.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Említette korábban: már csak azért is jó, hogy elkészült a film, mert segítheti a fiatalabb generációkat az akkori történések értelmezésében. Hasonlóképpen, ahogy önnek segítettek megérteni a világháború eseményeit, az 1956-os történéseket édesapjának elbeszélései, aki a háború alatt megtapasztalta a hadifogságot is. Mennyit lehet még tudni édesapja történetéről, tágabb családjáról?

Dévaványán éltek, egyszerű emberek voltak. A nagyapám molnár, parasztember, jó érzékkel a kereskedéshez is. 1938-ban halt meg. Két nagyobbik fia, apám fivérei fűszerüzletet nyitottak Dévaványán. Egyikük tizennégy évvel volt idősebb az apámnál, s igazi apafigura lett a számára. Ő 1943-ban, a Don-kanyarban vesztette életét. Beszédes, hogy nagyanyám azután is kirakta számára a terítéket az asztalra. Ami az édesapámat illeti: tizennyolc évesen esett orosz hadifogságba Pécelen, négy és fél évig volt fogolytáborban a Szovjetunióban. Arról álmodott, hogy vadászpilóta lesz, ezért hazatérése után el is kezdte a kiképzést Szolnokon a Néphadsereg kötelékében. Ám nem bírta a katonai regulát, leszerelt. Nagyon jó fejű gyerek volt, a református lelkész azt mondta neki, hogy az egyházuk segítségéével tovább tanulhat. Ő azonban arra is nemet mondott. Nem tudom miért, ha másként történik, másként alakul az élete. De így sem veszett el. Talpraesett, túlélésre berendezkedett ember volt. Nyitott, barátkozó, a hadifogságot is ennek köszönhetően vészelte át. Az ötvenes években több iskolát is elvégzett, felnőttként érettségizve. A szakterülete a szállítmányozás volt, a könyvelést is kiválóan megtanulta.

Édesapja miként élte meg a Rákosi-, Kádár-diktatúra hétköznapjait?

Belépett a pártba, amikor pedig berúgott, akkor a Székely himnuszt énekelte – miközben nagyanyám csitította, hogy ezt nem kéne. A párttagság a túlélést jelentette, a székely himnusz a lelke valóját. Amikor 1976-ban gimnazista lettem, a kecskeméti tanintézetben megkérdezték, hogy nem akarok-e KISZ-tag lenni. Mondtam, hogy nem, mert engem leginkább a röplabda érdekel, amit nagyon komolyan vettem, az ifjúsági válogatottba is bekerültem. Amikor újra feltették a kérdést, megint nemet mondtam. Amikor beszámoltam apámnak a történtekről, azt felelte: „Ha nem akarsz KISZ-tag lenni, akkor nem leszel. Röplabdázzál, az legalább jó dolog."

A színészet felé az édesanyja terelte, vagy másként talált a hivatására?

Sokat jártunk színházba az édesanyámmal, de nem ő akarta, hogy színész legyek. Foglalkozása szerint ő is pénzügyi területen dolgozott egy tervező vállalatnál. Ifjan énekes szeretett volna lenni, nagyon jó hangja volt. De anyai nagyapám azt mondta neki, hogy arról szó sem lehet. Ábrándként maradt meg benne az énekesi hivatás, ugyanakkor sosem gondolt arra, hogy majd én teljesítem be azt, ami az ő életéből kimaradt. A jövőmmel kapcsolatban apámnak volt egy elképzelése, mely szerint majd a repüléssel foglalkozom, például mérnökként. Kis srác voltam még, amikor kigondolta a dolgot. Később, látva a matematikai képességeimet, letett erről. Harmadik gimnazista voltam, amikor az egyébként kiváló Kecskeméti Katona József Gimnáziumban egy Katona József személyéhez kötődő irodalmi versenyen több jelenetet is előadtunk a Bánk bánból. Korábban is készítettünk színpadi produkciókat, de akkor az egyik osztálytársnőmmel együtt különösen nagy sikerünk volt, sok szépet mondtak nekünk. A röplabda világán túl először éltem meg ilyen helyzetet: megmutatkoztam valamiben, amiért engem kedvelnek. Esszenciális örömforrás volt, beleszerettem az érzésbe. Elmondtam édesanyámnak, hogy többen is arra biztattak: próbálkozzam a színészettel. Azt felelte, hogy talán nem tévednek. Az ő közbenjárására hallgatott meg a kecskeméti színház színművésze, Fekete Tibor, aki a következő időszakban sokat foglalkozott velem. Soha nem mondta ki, de mellette éreztem meg, hogy helyem van ezen a pályán. A két sikertelen felvételi próbálkozásom ellenére sem rendült meg a belém vetett bizalma. Az első után kicsit elkeseredett, de aztán azt mondta: „ Nem küldtek haza azonnal, csak eljutottál a harmadik fordulóig." A bizalma erősítette az önbizalmamat. Én sem drámaként éltem meg az eredménytelen próbálkozásokat. Azt gondoltam, hogy talán még érnem kell.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Nem sikerült kapásból bejutnia a főiskolára, de bekerült a Nemzeti Színház Stúdiójába. Akkoriban esett Őze Lajossal egy különös és fontos találkozása. Felidézné?

A Nemzeti Színház évadnyitó társulati ülésének napján édesanyám várt rám a művészbejáró melletti padon. Egyszer csak leült mellé Őze Lajos, aki megunta a társulati ülést, és kiment a padhoz. Szóba elegyedtek édesanyámmal, és Őze megígérte, hogy figyelni fog a fiára. Telt múlt az idő, hónapok, de még csak szót sem váltottunk Őze Lajossal. Aztán egy napon, miközben próba után a színház közeli törzshelyünkön, egy presszóban beszélgettünk a stúdiós társaimmal, belépett a helyiségbe Őze Lajos. Kérdezte, hogy én vagyok-e Seress Zoltán. Mondtam, hogy én vagyok. Megbeszéltük, hogy egy hét múlva találkozunk a színházban, ahol meghallgatja a felvételi anyagomat. Szabó Lőrinc verseket mondtam az öltözőjében, ő Szabó Lőrinc versekkel válaszolt. Aztán Ady költeményei kerültek sorra. Őze Lajos egyetlen instrukciót nem adott, csak elmondta maga is a verseket, majd beszélt róluk, arról, hogy neki mit jelentenek. Amikor én verset mondtam, akkor a szemeimet figyelte, mélyen, koncentráltan. Sokan tudják, hogy nem volt egyszerű ember, ezért hozzá kell tenni, hogy színjózan volt. Amikor ő kezdett szavalni, először csaknem megsemmisültem, de a puszta jelenléte megakadályozta, hogy valóban összeroskadjak.

Megejtő, egyben abszurd szituáció. Mit adott önnek?

Hasonlattal próbálok válaszolni. Középiskolásként nem foglalkoztam képzőművészettel, nem tudtam értelmezi a konstruktivista, vagy a Kandinszkij -féle absztrakt alkotásokat. Fogalmam nem volt arról, hogy mi ezekben a jó. Ám történt egyszer, hogy egy múzeumban szembe találtam magam egy addig nem látott Kandinszkij festménnyel és egyszer csak azt érzetem: értem a képet. Valójában nem értettem, de akkor először „megszólalt" egy festmény, és rásegített a megértéséhez vezető útra. Hasonló történt Őze Lajos öltözőjében. A színészetről, színházról már korábban is voltak elképzeléseim, de az Őze Lajossal való találkozás a hivatás lényegéhez vitt közelebb. Ami persze megfogalmazhatatlan egy sima képletben.