[szkikki] csenget Didónak, avagy mit, miért és hogy is játsszunk diákok előtt?

Budapest, 2017. július 10. A felújítás előtt álló Magyar Állami Operaház nézőtere 2017. július 4-én. MTI Fotó: Máthé Zoltán

Ókovács szerint az opera - 270. levél   Drága Néném,   hogyan kell, miként lehet a diákközönség figyelmét felkelteni az opera iránt? Ez az egyik – sokmilliós – kérdés, csak már nincsenek ilyen műveltségi vetélkedők. „Valójában minden perc elvesztegetett idő, amelyet mi, operások így vagy úgy, de nem gyermekek művészettel történő megismertetésével töltünk." Gyakran mormogom magamban ezt az elvemet. Így bizonyára nem meglepő, ha a különböző válságok okozta szigorítások el is érik az OPERÁ-t, ha fájnak és okoznak is olykor csonkolt programokat, alapelv, hogy a gyermekelőadások és egyéb társrendezvényeik nem sérülhetnek sem az Eiffel Műhelyházban, sem az Erkel Színházban, de még az Operaházban sem. Ez az alap, innen építkezünk, innen van ráhatásunk a jövőre, de nemcsak a programtípusok és az előadások valamennyi alkalmának megtartása lényeges, hanem ezen formák, ezen produkciók fejlesztése is. Gyermekeink képzésén tehát nem szabad takarékoskodnunk még nehéz időkben sem, hisz azzal a jövőnk elől szívnánk el a levegőt.

Talán Néném furcsának találja, ám a kifejezett operaszoktatás kapcsán most mégis egy balettpéldával hozakodok elő. A balett: versenysport, szoktuk mondani, ha az RSG, a ritmikus sportgimnasztika versenyzőit látjuk. Kicsit több absztrahálási képesség kell ahhoz, hogy az opera műfajban vagy a szimfonikus zenében is meglássuk az emberfelettit célzó teljesítményt, a felkészülés és a pillanat hevének, az alkalomnak megnyilvánulását, amely éppen annyit adrenalint lök a testbe, mintha sportversenyen venne részt az illető művész. Mégis, hiába áll meg a sporttal kapcsolatban számos párhuzam, egy lényeges ponton semmi közünk egymáshoz: én még sohasem hallottam sportközönséget nevelő programsorozatról! Jobban adja magát, népszerűbb – ez jut eszembe a sporttal való különbözőségről, de valójában nehezen békélek meg a helyzettel: amennyire gyönyörű Norma áriája vagy egy futballista bombagólja, annyira különbözik a kontextus: míg a focijelenetet az egész világ végignézi és ért hozzá, vagy azt képzeli, vagy legalább értékeli a helyzet vagy a mozdulat úgynevezett szépségét, addig a „Casta divá"-ét csak mindezen ember- és intelligenciatömegnek csak a töredéke. Aki pedig nem látja, azzal tolja el magától: nem érdekel, nem értek hozzá, magyarán, nincs is közöm hozzá.

Meggyőződésem, hogy nem a valóság, az előadási tapasztalat mondatja ezt (rengeteg operaszüzesség „elvétele" fűződik a nevemhez, kifejezetten érdekel az első találkozások hatásmechanizmusa), hanem nehezen leküzdhető, mert nagyon régen beágyazott előítéletek sora. Akárhogy is: mint a klasszikus zene minden területén, intézményében és városában, nálunk is múlhatatlan jelentőségű a nézői utánpótlás fellelése.

Néném bizonyára emlékszik rá: az OperaKaland ideája már a tíz év előtti „Több, mint Opera" c. programomban jelen volt, sőt, 2011-es korai kormánybiztosi interjúimban is, és a tizedikes generációt célozta meg. Konszenzussal: ők még szinte újak a legtöbb középiskolában, idejük, fogékonyságuk, fegyelmük is inkább lehet, és több évre vannak még a rettegett érettségitől. „Senki ne kaphasson Magyarországon érettségit anélkül, hogy Budapesten opera- vagy balettelőadást nem látott" – ez a szelíd, nem rideg szigorúsággal kezelt elv vezetett minket. Az OperaKaland néhány év alatt minden idők legnagyobb magyar köznevelési-kulturális projektje lett. Nagyságrendjében és elveiben világviszonylatban is egyedi jelleggel bírt, nemzeti, kormányzati összefogással valósult meg, a kormányzat (minisztériumok: EMMI, NFM), állami tulajdonú cégek (MÁV-START Zrt. GYSEV Zrt., BKK Zrt.), a fogadó kulturális intézmények, az iskolák és a családok együttműködéséből. A program minden magyar középfokú köznevelési intézmény diákja számára elérhető volt, függetlenül családja anyagi helyzetétől, lakhelyének intézményünktől való távolságától. A legmagasabb színvonalú előadásokat kínáltuk: ugyanazt a minőséget, amelyet felnőtt közönségünk számára is nyújtott az OPERA.
Akkor ezeket az okokat szedtük össze, amelyek a műfajaink ellen hatottak:

• nem minden diákot érdekel az opera és a balett
• nem minden szaktanárt érdekel ab start az opera és a balett
• messze laknak, nem tudják a közlekedést megoldani
• ha egynapos út is, akkor sem jön ki az iskolák egész éves rendjéből
• nem tudnak róla
• bármi más egyéb okból nem jönnek („mert csak")

Az OperaKaland alapelvei között volt az opera és a balett műfajának megismertetése egy olyan generációval, amely életének nem része ez a két zenés színpadi műfaj, egyáltalán a komolyzene. Szándékunk továbbra is a jövő közönségének felnevelése, az élő előadás varázsának átadása, életre szóló élmény kínálása, a kulturális intézményekben elvárt viselkedési kultúra erősítése.
2013 tavaszán indultunk vele, pár évvel később KultúrKaland címen észrevette és kapcsolt programokkal továbbfejlesztette a fenntartó minisztérium, majd 2018-tól helyébe a Lázár Ervin Programot léptette. Mivel támogatás híján a saját programunkat folytatni nem tudhattuk – és a LEP teljesítése miatt kapacitásunk sem maradt volna rá –, másképp, a LEP keretében folytatja az OPERA is a diákok művelését. Hátrányosan érint minket azóta a korosztályi megkötés változása: általános iskolásokkal sokkal nehezebb a dolgunk. Próbálunk valamelyest ragaszkodni a középiskolás korosztályhoz, és a digitalitás jegyében próbálunk eljutni hozzájuk a legkevésbé költséges módon. Minden évben három előadásunk – két opera és egy balett – saját videófelvételéhez férhetnek hozzá, amelyeket igazgatóink „rendezői kommentárral" látnak el, így teszik exkluzívvá az élményt, és ezek az előadások iskolák, pedagógusok számára hozzáférhetők, megtekinthetők. Csakhogy ez messze nem ugyanaz, mint a jelenléti élmény.

A Lázár Ervin Program az OperaKaland gyakorlatából kiindulva tömeges színházi élményhez juttatásról szóló sorozatot hirdetett, lényegében minden magyar elemi iskolás számára. Változott így viszont a célközönség: most az általános iskolák világa került fókuszba. Ezzel egyes műfajok – gyerekszínházak, bábszínházak, cirkusz – jól jártak, az opera és a balett műfaja viszont bizonyosan rosszul: egész egyszerűen nem elég érettek a gyerekek még az összművészethez, gagyogni pedig nem akartunk, nem is tudnánk nekik, akik már viszont a meseopera-mesebalett korból kinőttek. Mentve a menthetőt, nyolcadikosokat kértünk arra a 29 ezer helyre, amelyet a mi tisztünk lett élménnyel – és diákkal – megtölteni.
Nem segíti a programot esetünkben, hogy habár voltak életidegen elképzelések arról, hogy egész operákat játsszunk, ráadásul a nagy címekből, ez teljes képtelenség lett volna nemcsak az időtényező miatt (egy rövidebb teljes opera játékideje szünettel két és fél órát vesz igénybe, tehát hónapokon át csak diákoknak játszottunk volna délelőtt, így a próbák tartása ellehetetlenült volna), hanem az anyagiak kapcsán is, hiszen ha egy diák után 3.500 Ft-ot térít a fenntartó, az egy tízfős színészcsapatnak megérheti, de a kétszáz fős operai előadógárda számára fenntarthatatlan anyagi bukás. Így a LEP jelenleg számunkra egyfelvonásos operákat jelenthet csak, amelyeket igyekszünk csökkentett előadói gárdával, de kifejezetten a nyolcadikosokra kalibrálva színre vinni, tehát dedikált produkciók születnek – azonban így is veszteséget halmozunk fel a program nyomán. De természetesen a lelki nyereségek sokkal fontosabbak.
Jelenleg egy adott évadban az alábbi produkciók közül adunk, amelyeket kifejezetten erre a célra hoztunk létre – A csengő premierjét épp a napokban tartottuk.

Mozart/Litkai: A színigazgató (r: Szabó Máté)
Purcell: Dido és Aeneas (r: Barta Dóra)
Donizetti: A csengő (r: Toronykőy Attila)
Puccini: [szkikki] 2.0 (r: Toronykőy Attila)
Menotti: A telefon (r: Almási-Tóth András)

Még lenne mit erről csevegni, például izgalmas kérdés, hogy az 586 fő befogadására képes Bánffy teremben (OPERA Eiffel Műhelyháza) vagy az 1.750-es Erkel Színházunkban értelmesebb-e egy-egy diákelőadás? Nézetem és tapasztalatom szerint az Erkelben a zsöllye és a páholysorok használata – tehát 1100 diáknéző – célravezetőbb, mint az emeletet is teletölteni, ahonnan már szinte száz méterre van a színpad hátsó része, és "hálózati veszteséget" szenved maga az élményintenzitás is. És az is érdekes, hogy mivel a klasszika és a romantika időszaka a közönségnevelés metodikai célját nem ismerte, ilyen célú míves művek híján nagy szerzők felnőttek számára írott egyfelvonásosait adjuk – de ezt a középiskolás korosztály már jól veszi, tehát ma is ez a helyes út a számunkra. Intézményünkhöz, képességeinkhez és kapacitásunkhoz is ez illik.

Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2023. szeptember 30.