Ahogy régen volt a Budapesti Iskola megteremtése is – a magyar filmszakma egyik legjelentősebb állomása – amit szintén eltitkoltak.
Meggyőződésem, hogy ma ezt is ugyanúgy kellene tanítani, mint a cseh újhullámot vagy a franciát. A Budapesti Iskola ugyanis a megszokottól eltérő történetmesélés, kamerakezelés, színészvezetés és filmszerkezet művészete, amelyet mi alkottunk, mi találtunk ki, és a világon egyedülálló."
- mondja szomorúan, mert igenis szomorú, látom a szemében, de Vitézy László erős ember, és azt hiszem, nem szeretné, ha látnám csalódottságát.
Kemény ember - mondták Vitézy Lászlóról valamikor a 2010-es évek elején, amikor egy dokumentumfilm-tervvel jelentkeztem a Magyar Média Mecenatúrához, és személyesen meg kellett védenem a szinopszist a filmterveket elbíráló bizottság előtt. Vitézy László volt a pályázatokat elbíráló bizottság vezetője. Vitézy László, aki a Kádár-rendszerben többek között elkészítette a diktatúra bűneiről szóló világsikerű filmjeit, a Békeidő és a Vörös föld című remekműveket.
Kemény ember – mondták többen. Az előcsarnokban azon gondolkodtam, inkább hazamegyek, meg sem próbálom, az elnök szigorú, biztosan nem sikerül. Ebben a pillanatban hívtak be, időm sem volt elmenekülni.
Hárman ültek az asztalnál, középen Vitézy László. És ott, abban a pillanatban megnyugodtam. Határozott embert láttam magam előtt, de sugárzott belőle az érzékenység, valahogy megéreztem lelkének rezdülését – fogalmam sincs, miért, de végtelen nyugalmat éreztem.
Kérdezgetett, én pedig válaszoltam, hosszasan beszélgettünk a filmtervről, elragadtattam magam, csak meséltem, meséltem a dokumentumfilm-tervem főszereplőjéről, arról, hogyan szeretném megvalósítani az alkotást, aztán néhány perc elteltével már úgy beszélgettünk, mintha csak egy kávézóban ültünk volna, mosolygott, ötleteket adott,
forgassanak játékfilmes jeleneteket is a filmben",
ügyeljenek arra, hogy a gesztusok, az arc játéka meghatározó legyen, közeli snittek kellenek, szemekről, mimikáról, mert higgye el, sokszor többet mond egy tekintet, amelyben benne van az ember lelke, mint egy negyedórás nagy jelenet."
Fél órán át beszélgettünk. Mosolyogva, tele energiával, új ötletekkel léptem ki az ajtón. A többiek csodálkozva néztek: Sokáig bent voltál... És mosolyogsz...
Fantasztikus ember. Mindent tud a filmről."
– ennyit mondtam.
Aztán sok év eltelt. A Duna tévét néztem és Vitézy László filmjére vártam. Az énekesnő. Ez a címe. A film elkezdődött és megszűnt körülöttem a világ. A film magával ragadott, ámulattal néztem a gyönyörű alkotást, nevettem, zokogtam, megdöbbentem, borzongtam a kegyetlen, embertelen jeleneteken, csodáltam a filmet. Arcközeli snittek, apró rezdülések... Totál kép szinte alig van a filmben... igen, Vitézy Lászlónak igaza van: a tekintetben benne van a lélek, amely sokkal többet elmond, mint egy hosszas, mozgalmas jelenet.
Másnap felhívtam Vitézy Lászlót és interjút kértem tőle.
Most pedig itt ülök vele – egy hotel halljában –, és újra érzem minden rezdülését, újra tanulok tőle – nemcsak a filmről, hanem a történelmünk mély, súlyos epizódjairól is, amelyekről olyan részletesen beszél, hogy valójában egy filmet látok. Látom, ahogy édesapjától elveszik 1949-ben a papír-írószer üzletét, ahogy dölyfösen, mindenki felett állóként a ballonkabátos férfi gúnyos mosollyal odalép Vitézy László apjához, kiveszi a szivarzsebéből még a Montblanc töltőtollat is... A kisemmizett apa pedig egyenes gerinccel áll, meg sem rezdül.
Miközben a történteket meséli a nagy rendező, egy pillanatra megáll, jelentőségteljesen rám néz, majd elmosolyodik.
Osztályidegenként aztán sokféle ravaszsággal mégis felvettek a főiskolára."
Majd így folytatja:
"Egy átvert nemzedék tagja vagyok, ahhoz, hogy fel tudjam mutatni a sok hazugság mögött rejlő igazságot, ravasznak kellett lennem. Az ő pénzükből – a Kádár-rendszer pénzéből – csináltam ellenük filmet. A szocializmusról nem kellett hazudni, nem kellett felnagyítani, elég volt bemutatni a maga pőre valóságában. A hatalom nap mint nap álszent, groteszk szerepjátékokba kényszerítette az embereket, bizonygatva, hogy milyen jó az a rendszer, közelebbről azonban tisztán látszottak a megnyomorított, méltatlan emberi életek. Soha nem fogadtam el a proletárdiktatúra létjogosultságát."
Sok filmet készített. Számos filmje leplezetlenül megmutatja a rendszer hiányosságait, visszásságait – például a Leleplezés című zseniális alkotása. Hosszan hagyja a snitteket, nem állítja le a kamerát, az arc játéka, egy-egy sóhaj, a kéz mozdulatai is jelentéssel bírnak és hangsúlyosak a reakciók is.
Vitézy László a lelkekről készített filmeket. Zseniális filmeket.
Azt azonban csak a rendszerváltás után tudta meg, hogy külföldi fesztiválokon fődíjakat nyert.
Keserű öröm...
Aztán elhallgat. Nagyot sóhajt. Percekig egy szót sem szól. Rendszerváltás...
2002 és 2010 között úgy kinyírtak, mint Kádár alatt soha."
Lényegében szilenciumra ítélték.
2010 óta újra sokat dolgozott – játékfilmeket készített, és játékfilmjei is egészen újszerűek voltak.
Valóban, ez a második korszakom."
– mondja. Aztán hosszasan mesél az arcok, a rezdülések fontosságáról – megint csak tanulok, figyelek, és nem, nem akarom abbahagyni a beszélgetést. Fontos mondatokat, gondolatokat mond, el szeretném mind raktározni, hogy örökre megmaradjanak.
De mennie kell. Úszni megy – mert amikor csak teheti, úszik.
Az erőnlét fontos. Nem nagyon költök semmire, farmert már nem veszek, van elég. A kocsim pedig tíz éves, még húsz évig jó lesz..."
Vitézy László, a Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, producer, érdemes és kiváló művész elment. Hangja, gondolatai, mondatai pedig örökre megmaradnak bennem. Ahogy a filmjei is... Azok az utánozhatatlan Vitézy-filmek, amelyek a lelkekről szólnak.