Mit csináljon egy nő, ha elhagyja őt valami gazember?

Ariadné Naxoszban

Fotó: Posztós János - Müpa

A Budapesti Fesztiválzenekar koncerttermi évada 2024–25-ben egy operabemutatóval indult, Richard Strauss Ariadné Naxoszban című művével, amelyet a Müpa koncerttermében adtak elő. A címszerepet a The New York Times által „gazdagon zengő szopránnak” nevezett Emily Magee alakította, Zerbinetta szerepét Anna-Lena Elbert, Bacchust pedig Andrew Staples énekelte. Az előadásnak Fischer Iván nemcsak dirigense, hanem társrendezője is, a művet a kiváló színésznő és commedia dell’arte-specialista Chiara D’Annával közösen állították színpadra. Az előadás első részében egy félórás szvitet hallhatott a közönség, amelyet Richard Strauss komponált Moliére Az úrhatnám polgár című vígjátékára. A második részben pedig az operát mutatták be. Elmentünk, és megnéztük az előadást, amely igazán sok meglepetést és izgalmat tartogatott. Az előadás a Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar közös produkciója.

Lassan elhalkul a közönség morajlása - este hét óra, a nézőtér teljesen megtelt, az ajtók becsukódnak, a fények kialszanak.

A megszokott klasszikus koncertélményt várom - a színpadon ugyanis nincs díszlet, a zenekart várja a közönség, a székek már ott sorakoznak, másodperceken belül érkeznek a hegedűsök, brácsások, gordonkások, fúvósok és elfoglalják a helyüket - gondoltam.

Érkeznek is - néhányan. 

A zene megszólal, de a zenekari tagok egy része még nincs a helyén. Fischer Iván - a karmester és a darab rendezője - integet a kulisszák mögé, hogy gyorsan, gyorsan, érkezzenek a zenészek, hiszen a koncert elkezdődött. A zenészek ezután rohannak be, leülnek a helyükre és felcsendül a csodálatos melódia.

Valamiféle játékosság veszi kezdetét, aminek - őszintén megmondom - végtelenül örülök. Szokatlan egy klasszikus koncerten, hogy a néző nem feszülten figyel, hanem megengedett a könnyedség, akár még nevethet is, mert Fischer Iván igenis rendkívül mókásan vezeti a zenekart. Úgy döntök, velük játszom én is. Elengedem a megszokott - és elvárt - érzést, hogy a klasszikus zenét csakis komolyan lehet hallgatni. Nem. Ez egyszerűen nem igaz. Élvezni szeretném a zenét, a látványt, a mókát, a játékosságot.

Fischer Iván zseniális - egyszerűen lenyűgöző dirigens.

A szvit - amelyet az előadás első részében hallunk - szinte vígjátéki hangulatot teremt. 

A zenekar játszik, közben megjelennek az előadás második részének - magának az operának - a szereplői a színpadon jelmezben. Nem énekelnek, hanem játszanak. Apró történeteket mesélnek el széles gesztusokkal a színpadon a muzsikáló zenekari tagok között. Sőt, a zenészek is aktív szereplőivé válnak a történeteknek.

A színészek incselkednek velük, piros szalagot kötnek az oboás hangszerére, világoskék kalapokat, sapkákat tesznek a zenészek fejére, a zongorára fekszenek, és persze mindeközben a zenészek játszanak. De micsoda gyönyörűséggel! És a mókának még mindig nincs vége. A jelmezes szereplők színes köpenyeket hoznak és egyenként öltik a zenekari tagokra. Fischer Iván is kap egy csillogó köpenyt. A commedia dell’arte minden eszközét felhasználják a szereplők - a karaktereket, a mozdulatokat, a mimikákat. Micsoda koncentráció, figyelem szükséges ahhoz, hogy a játékosság mellett ilyen pompásan szóljon a zene.

Ha ez nem lenne elég, a színészek ezután behozzák a színpadra a második rész díszleteit. A tenger hullámait, a sziklákat. 

Fischer Iván ledől az egyik sziklára és fekve vezényli tovább a zenekart.

 Lenyűgöző. Eszembe jut, amikor Bernstein a szemöldökével vezényelt.

Szépen lassan kialakul a díszlet is, a zenekari tagok lényegében a tenger hullámaiban zenélnek, a színpad előterében pedig sziklák magasodnak - a néző pedig a koncert első felének a végén úgy érzi, Naxosz szigetére ért.

Fischer Iván úgy rendezte meg az előadást, hogy a színpadi tér minden szegletét tudatosan használja. Lényegében az előadás első részében a későbbi színházi előadás előkészülete zajlik.

Nem csupán egy gyönyörű zenét hallhat a közönség. Itt a zene egyszerűen megtörténik.

Ariadné Naxoszban - Fischer Iván rendezésében a Müpában
Fotó: Posztós János - Müpa

Az előadás második része egészen másként indul. A légkör komollyá válik. Ariadné egy sziklán fekszik, szerelmi bánat gyötri - elhagyta Theseus. Emily Magee alakítja Ariadnét, lenyűgöző hangja betölti a Müpa koncerttermét - amelynek akusztikája páratlan.

Emily Magee a Berlini Állami Operaházban mutatkozott be Lohengrin Elzájaként, később fellépett a világ valamennyi vezető operaházában - köztük a milánói Scalában, a New York-i Metropolitanben, a Bécsi, Müncheni és Hamburgi Operaházban.

A színpadon Ariadné visszavárja kedvesét, mert úgy érzi, nélküle nincs értelme az életének. A nimfák próbálják ugyan vigasztalni, de Ariadné csak arra vágyik, hogy Hermész elvigye őt az alvilágba.

Ariadné Naxoszban 
Fotó: Posztós János - Müpa

Ekkor érkezik meg egy commedia dell’arte-színészcsoport, Zerbinetta és bohóctársai, akik megint egészen más hangulatot varázsolnak a színpadra.

Fischer Iván a Budapest Fesztiválzenekar évadbejelentő sajtótájékoztatóján így fogalmazott:

„Szegény Ariadné deprimált állapotban éldegél egy szigeten, mert Theseus otthagyta. Az érkező commedia dell’arte-színészcsoport pedig igyekszik felvidítani. Az egész olyan lesz, mint egy tragédiát előadó vidám csoport tanfolyama, hogy a nőknek megtanítsa, mit csináljanak, ha elhagyta őket valami gazember. Ne essenek depresszióba, várják a következőt.”

Itt érkezett el az a pillanat, amelyet az előadás kezdete óta vártam. Zerbinetta áriája.

Ariadné Naxoszban
Fotó: Posztós János - Müpa

Hallottam már korábban ezt az áriát kitűnő énekesektől, Edita Gruberova nyűgözött le leginkább. Most Anna-Lena Elbert játssza a szerepet.

A müncheni szopránt a Budapesti Fesztiválzenekar közönsége már hallhatta, amikor korábban Ligeti György Le grand macabre című operájának néhány áriáját előadta.

Káprázatos, ahogyan énekli ezt a rendkívül nehéz és hosszú áriát. Csupa könnyedség, báj, játékosság, mintha valami egyszerű gyerekdalt énekelne, pedig ez az ária az operairodalom egyik legnehezebb darabja.

Ráadásul nemcsak énekli, hanem át is öltözik a színpadon, közben végig mosolyog, szerepe szerint élvezi az életet. Ahogyan Anna-Lena Elbert is élvezi Zerbinetta szerepét. Bravúros 25-30 perc, amit látunk. Azt hiszem, életem egyik legkiemelkedőbb Zerbinettáját hallom.

Természetesen nyílt színi tapsot kap.

Anna-Lena Elbert korábban úgy nyilatkozott egy interjúban: 

"Ez a legcsodálatosabb szerep, Zerbinetta hihetetlenül izgalmas karakter. Ő a darab központi szereplője, kulcsfigurája. Ő köti össze a szálakat. A commedia dell'arte csoportjával azért lép elő, hogy megtanítsa az embereket - elsősorban persze Ariadnét - arra, hogyan kell élni és élvezni az életet. Zerbinetta nem buta vagy naiv. És nem is felszínes. Komolyan veszi a szerelmet, miközben többféle férfiban is megtalálja a szeretnivalót. Mindent olyan természetesen és kedvesen csinál."

Pontosan ez az, a mit a néző is lát a színpadon is: Anna-Lena Elbert ezt a kőkemény szerepet hihetetlen természetességgel és kedvességgel formálja meg - miközben szenzációsan énekel, és próbálja meggyőzni Ariadnét arról, hogy az élet csodálatos.

Ariadné Naxoszban
Fotó: Posztós János - Müpa

Az interjúban arról is beszélt, hogy milyen Fischer Ivánnal dolgozni.

"Nagyon különleges élmény. Fischer Iván sosem tolja magát előtérbe, de közben rengeteg jó ötlete van. Azt is nagyon jónak tartom, hogy a zenészek az énekesekkel együtt, szereplőként is a színpadra lépnek, és együtt játszhatunk velük. Látom, hogy ők is ugyanúgy élvezik a játékot, mint mi."

A színpadon közben a történet halad: egy hajó érkezik a szigetre, rajta Bacchus - a szerepet Andrew Staples játssza -, a bor és az élvezetek istene.

Andrew Staples nemcsak keresett tenorista és koncerténekes, hanem film- és színpadi rendező, valamint fotóművész is. A Covent Gardenben debütált, aztán fellépett egyebek mellett a Berlini Filharmonikusokkal, a Svéd és a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarával, az Orchestre de Paris-val és a Londoni Szimfonikus Zenekarral, de játszott Velencében is.

Ariadné először azt hiszi, a halál jön el érte. Bacchus megpillantja Ariadnét, és azonnal beleszeret. Ariadné is szerelembe esik, és már nem várja a halált, elszáll a rosszkedve, Bacchus oldalán megtalálja a reményt. A pár pedig boldogan repül az ég felé.

Ariadné Naxoszban 
Fotó: Posztós János - Müpa

Hatalmas meglepetés volt ez az előadás, Fischer Iván rendezése egészen különlegesen izgalmas, a Budapesti Fesztiválzenekar elsőrangú, a szólisták pedig mind csodálatosak.

Fischer Iván úgy fogalmazott: "Az előadás a commedia dell'arte társulat könnyed és egészséges üzenete arról, hogy hogyan jöjjünk ki az elhagyatottság sérelméből, a depresszióból. Nyilván, egy új férfivel. Én is ezt a megoldást javaslom minden összetört szívű nőnek. Remélem, előadásunk hatására sok új párkapcsolat jön majd létre."