Váradi Hédi, akit őszinteségre nevelt az édesanyja, ami a Kádár-diktatúrában a vesztét okozta

A színiakadémiára bekerülve a zárkózott leány megnyílt, ellágyult. Váradi Hédi a Madách Színházban kezdte a hivatását, jelentős szerepekben bizonyította alkotói, színészi nagyságát, ám még akkoriban is közvetlenségéről volt ismert, majd a Nemzeti Színházhoz átszerződve egyre zárkózottabb lett. A változást magánéleti és szakmai csalódások magyarázhatják. Egyebek között az is, hogy vezető színésznőként került évekre a pálya szélére – minden indok nélkül. Ötvenes évei végén végzett vele egy daganatos betegség, amelynek kialakulását alighanem lelki okok indukálták. Mely okok elsősorban a rendszerről adnak ki kórképet.

Búgó ventilátor, Párizs a gyógyír
Az 1960-61 szezon öt bemutatójából kettőt – Őrsi Ferenc: A fekete ventilátor, Musset: Lorenzaccio – Both Béla rendez.

Az első előadásban végig egy színpad közepén pergő, a lelkiismeretet szimbolizáló ventilátor búgása ad aláfestést a dialógusokhoz. A kritika éppoly értetlen, mint a közönség.

Egyes recenziók azonban kiemelik Váradi Hédi ventilátorzajban is kiforrott alakítását. A Lorenzaccio esetében a címszereplő Gábor Miklós kapja a legnagyobb kritikai figyelmet,

Váradi Hédi és Gábor Miklós 1960-ban Hegedűs Géza Gilgames és az öröklét című rádiójátékának felvételén Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán

 

 

ám a két előadás kapcsán Váradi Hédi mély szakmai barátságba kerül Both Bélával.

A Magyar ifjúságban említett amerikai darabot, Wiliam Gibbson Libikóka című művét Ádám Ottó viszi színre. A mű voltaképpen nem több egy házaspár beszélgetésénél – amit az generál, hogy a férfi egy másik nőhöz is vonzódik –, de

magyar színpadon Gábor Miklós és Váradi Hédi kettőse bizonyította először, hogy miként képesek unikális egyéniségű, a szakma minden eszközét birtokló színészek egy szimpla történetet is különleges dimenziókban láttatni.

Amihez persze szükség volt Ádám Ottó visszafogott, csendes szavú, segítő jelenlétére is.
Váradi Hédi utolsó három Madách Színházban töltött évadának fontos szerepe között kell említeni Sarkadi Imre Elveszett paradicsomának Miráját 1961-ből – egy kritika szerint ebben az előadásban lett csitriből drámai hős –, Agatha Christie Egérfogójának Mollie-jét 1962-ből, Csehov Leánykérésének Natalja Sztyepanovnáját 1963-ból, Kamondy László Vád és varázslatának Helgáját ugyancsak 1963-ból.
Váradi Hédi már egy ötvenes évekbeli kurta bejegyzésében azt írta a noteszébe:

Szeretném Párizst látni.

Az 1962-es 1963-as szezon végén barátnője, Lelkes Ágnes színésznő – ugyancsak a Madách Színház tagja – rábeszéli egy párizsi utazásra.
Váradi Hédi eleinte húzódozik.
Úgy vélte – idézte fel barátnője évtizedekkel később –, ha Pesten marad még történhet valamiféle csoda közte és Bessenyei Ferenc között. Nem tudható, hogy miben reménykedett.

A színészpár válását 1963. március 4-én mondták ki két év házasság után.

Bessenyei Ferenc másfél hónappal később, április 28-án feleségül vette Lugossy Zsuzsát, aki akkoriban rendezőasszisztensként dolgozott, később műsorvezetőként is feltűnt a tévéképernyőn.
A párizsi út mellett érvelő Lelkes Ágnes emlékezteti barátnőjét, hogy szállásra sem kellene költeniük. Abban az évben látogatott Budapestre Marie Bell társulata a Phaedre című előadásukkal. Az eseményt követő banketten Váradi Hédit és barátnőjét szeretettel vetté körül a francia színészek, s egyikük felajánlotta számukra a párizsi lakását.
 

A Notre Dame de Loretten egy jól feltöltött hűtőszekrény is várta őket.

Bebarangolták a várost, színházba is eljutottak.
A Patate című darab után a híres francia szerző, Marcel Achard (a Budapesten is nagy sikerrel játszott, Domján Edit címszereplésével bemutatott A bolond lány írója) rögtönzött fogadást adott a tiszteletükre a színház előcsarnokában. Hajnalig beszélgettek a francia színészekkel, elsősorban a színházról. Mielőtt hazaindultak, Lelkes Ágnes úgy érezte:

barátnője teljesen újjászületett: „a beteg meggyógyult."

 

Mily édes, mily szép
Váradi Hédi utolsó Madách Színházi szerepét 1964-ben játssza el Merimée Menny és pokol című művében, Donna Urraca de Pimentelt.
Abban az évben nevezik ki Both Bélát a Nemzeti Színház igazgatójának.
(Major Tamást a párt váltja le 1962-ben konfliktusos személyisége miatt. Ám meghagyják főrendezőnek, mely pozíció így megkettőződik, Marton Endre is főrendezőként tevékenykedik – amely helyzet számtalan konfliktust generál. Majort a direktori pozícióban a Szovjetunióban végzett filozófus, Meruk Vilmos követte, az ő helyét vette át Both Béla.)
A frissen kinevezz igazgató felajánlja Váradi Hédinek: szerződjön át az ország első számú társulatához. A színésznő több interjújában azt nyilatkozta: a Tragédia Évája volt az a szerep, amelyért otthagyta szeretett Madách Színházi társulatát.

 

Váradi Hédi az 1964-65-ös szezontól a Nemzeti Színház társulatában folytatja pályáját. Bessenyei Ferenc abban az évadban a Nemzeti Színháztól átszerződik a Madách Színházhoz.

Váradi Hédi első szerepe Éva a Tragédiában.
A darabot Major Tamás rendezi, aki új koncepcióra épülő, emlékezetes Tragédiát akar színre vinni. A próbák során nyilatkozza:

Lucifernek nem az Isten vagy Ádám az ellensége, hanem Éva, vagyis az asszony szerelme.

 

Váradi Hédi Éva, Kálmán György Lucifer és Sinkovits Imre Ádám szerepében Madách Imre Az ember tragédiája című drámájának próbáján Forrás: MTI/Keleti Éva

Lelkes Éva újságíró – a színésznő névrokona – egy interjúban bocsátkozik vitába Major Tamással. Az újságíró állítja:

a rendezői koncepció fölösleges terheket tesz az Évát alakító színésznőre, hiszen az írói szándék nem egyezik a rendezői elképzeléssel.

Major Tamás elhessenti Lelkes Éva érveit, aki egyébként nem sokkal később nyugatra távozik.
A darab sikert arat, az 1967-es Varsói, majd Prágai, és az 1970-es Moszkvai vendégjáték során is. Váradi Hédi későbbi önálló estjein midig elmondta a közönségnek: ő volt az eső magyar színésznő, akinek ajkáról Moszkvában is felcsendültek a halhatatlan szaval: „Ah élni, élni: mily édes, mily szép!"
Mindemellett az 1964-es bemutató után a Film Színház Muzsika kritikusa azt írta:

A rendezői elképzelés a legnehezebb próba elé Váradi Hédit állította. Képtelenség elvárni, hogy mindig más, midig ugyanolyan legyen. Innen a színésznő teljesítményének bizonyos egyenetlensége.

 

Maggie
Váradi Hédi 1965-ben harminchét évesen játssza el Maron Endre rendezésében a húsz éves Chance-t Tennessee Williams Az ifjúság édes madara című művében. Sinkovits Imre ugyancsak szerepelt a darabban, s utóbb annyit mondott:

Sajnáltam Hédit. Szereposztási tévedés volt.

 

Váradi Hédi az 1960-as években valójában két olyan főszerepet kap a Nemzeti Színházban – nem számítva a Tragédia Éváját, amely a rendezés miatt sem lehetett csúcsteljesítmény –, amelyek illenek az alkatához és méltóak a színészi képességeihez.

A Nemzeti Színház 1967. március 31-én mutatja be Arthur Miller Bűnbeesés után című darabját.

Másnap városszerte azt beszélik: mindenkinek látnia kell Váradi Hédit Maggie-ként.

Illés Jenő írja a Film Színház Muzsikában:

Váradi Hédi remeklését kell említenünk. Maggie drámáját végletekben mozgó egyéniségét, lelke szépségét és kivételes hiúságát, pózait és szenvedéseit, önemésztő gesztusait és embereket gyötrő kegyetlenkedéseit olyan hatásos eszközökkel jeleníti meg, hogy a színésznő egyik legnagyobb teljesítményeként kell emlegetnünk ezt az alakítását.

A kiugró alakítást kisebb súlyú karakterszerepek követik.
Váradi Hédi aztán 1969-ben, ötödik nemzeti színházi évadában, tizenegyedik feladataként kapja meg Schilller Stuart Máriájának címszerepét Both Béla rendezésében. Igaz, direktora, szakmai barátja másnak szánta a skót királynét. Ám miután a kiszemelt Kohuth Magdával úgy összeszólalkozik az egyik próbán, hogy a színésznő visszaadja a szerepet – felajánlja a lehetőséget Váradi Hédinek.

Stuart Mária
A színésznő nem kapott még más által visszamondott feladatot, de egy nap gondolkodási idő után elvállalja. Majd végigolvassa a Stuart Máriáról fellelhető szakirodalmat, lakásában baldachinosra cseréli az ágyat, korhű ruhákban tűnődik Stuart Mária karakteréről a nappalijában kiakasztott, idealizált Stuart Máriát ábrázoló festményt nézegetve.
Második, s hosszú időre utolsó méltó Nemzeti Színházban eljátszott szerepéről írja Hámori Ottó:

Váradi Hédi a címszerepben félelmetes erejű pillanatok nagy teljesítményével gazdagítja pályáját, s a mi színházi élményeink emléktárát. Ahogyan érveivel, intellektuális fölényével kétszer is legyőzi a kíméletlen, megszállott Burleigh-t, ahogy megkísérli, hogy puszta életéért megalázkodjék Erzsébet előtt, de végül is képtelen hazudni önmaga előtt, s a maga igazának tudatával indul a mártírhalál felé, mindez nagyobb felfedezés, mint az, hogy mennyire képes hasonulni Stuart Mária oly sokszor megfestett képeihez.

 

A tényekhez tartozik: az előtanulmányok mellett az Erzsébetet megformáló Mezei Mária játéka is erős inspiráció lehetett Váradi Hédi emblematikus alakításához.

Mely emblematikus alakítást követően Váradi Hédi nemzeti színházi pályafutása mind látványosabban hanyatlani kezd.
 

1970-ben, 1974-ben, 1976-ban, valamint 1978-tól 1983-ig semmiféle új feladatot nem találnak Váradi Hédi számára.

A színházat 1971-től a Both Bélát váltó Marton Endre irányítja, miközben Major Tamás megmaradt vezető rendezőnek.
Váradi Hédi 1960-ben lett Jászai Díjas, 1968-ban Érdemes Művész, 1973-ban Kiváló Művész.

1975-ben csendes évek, súlytalanabb szerepek után megkapja a Kossuth-díjat. Maga sem érti.

Igazgatója, Marton Endre tudja, hogy a Kossuth-díj díj után illik valami jelentősnek mondható szerepet osztani a színésznőre. A Nemzeti Színház akkoriban hoz létre egy produkciót a Budavári Palota Királypincéjében. Marton Endre ebben gondol ki Váradi Hédinek egy sajátos feledatot.
Az est első felében Ronyecz Mária adja elő - pályafutása kiemelkedő alakítása - Kocsis István emberi mélységeket feltáró Bethlen Kata című monodrámáját.

Szünet után Váradi Hédi lép színpadra a pincében, G.B. Shaw könnyű kézzel megírt szösszenetével, A szonettek fekete hölgyével.

Még 1972-ben történik: a Nemzeti Színház Helsinkiben turnézik a Czillei és a Hunyadiak című előadással. Váradi Hédi Ágnest játssza a Marton Endre rendezésében, az 1966-ban, vagyis hat évvel korábban színre vitt Vörösmarty műben.
A társulattal tart Köröspataki Kis Sándor újságíró, akiken a városnézésen feltűnik:

a társulat kisebb csapatokba, baráti társaságokba rendeződve rója az utcákat, egyetlen színész bakatat magában, Váradi Hédi.

Köröspataki megszólítja, beszélgetni kezdenek. Az újságíró által addig zárkózottnak, távolságtartónak gondolt színésznő nyitottan fogadja az érdeklődését, s arra is választ ad, hogy miért nem csatlakozik kollégái valamely társaságához. Azt feleli:

Én itt nagyon egyedül vagyok.

 

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!