Váradi Hédi, akit őszinteségre nevelt az édesanyja, ami a Kádár-diktatúrában a vesztét okozta

A színiakadémiára bekerülve a zárkózott leány megnyílt, ellágyult. Váradi Hédi a Madách Színházban kezdte a hivatását, jelentős szerepekben bizonyította alkotói, színészi nagyságát, ám még akkoriban is közvetlenségéről volt ismert, majd a Nemzeti Színházhoz átszerződve egyre zárkózottabb lett. A változást magánéleti és szakmai csalódások magyarázhatják. Egyebek között az is, hogy vezető színésznőként került évekre a pálya szélére – minden indok nélkül. Ötvenes évei végén végzett vele egy daganatos betegség, amelynek kialakulását alighanem lelki okok indukálták. Mely okok elsősorban a rendszerről adnak ki kórképet.

Áldozat, kis hibákkal
Lelkes Péter Váradi Hédiről írt biográfiájában a színésznő több kortársát is megszólaltatja, választ keresve a színésznő mellőzésének okaira.
A kor egyik névtelenül nyilatkozó kultúrpolitikusa elutasít minden olyan feltételezést, amely szerint politikai akarat állt volna Váradi Hédi margóra kerülése mögött.

A politikus azt mondja: ilyesmi csak a Rákosi-rezsim idején történhetett, a Kádár-világban, Aczél György idejében már nem. Szavainak ellentmond Bara Margit vagy Bárdy György története, bár esetükben akadtak indokok – bár hamisak – a mellőzés magyarázataként.

A pártember annyit elismert, hogy a politikai vezetésnek szerepe volt az igazgató kinevezésében, de senki nem gondolta, hogy a nyugdíjba vonuló Both Bélát követő Marton Endre nem számol majd Váradi Hédivel, aki korábban több sikeres rendezésében is részt vett.

A hajdani pártember ugyanakkor Váradi Hédi hibájaként rója fel, hogy nem fordult senkihez panasszal, illetve kollégái felelősségét is felveti, akik nem emeltek szót az érdekében.

A Lelkes Péter könyvében megszólaltatott Both Béla úgy fogalmazott:

távozása idején a Nemzeti Színház már „viperafészekké" változott, a Marton Endre és Major Tamás körüli klikkek csataterévé.

Azt mindenki tudta, állítja Both Béla, hogy Major Tamás, aki éppen Brecht-korszakát kezdte élni, elve nem kedvelte az általa negédesnek tartott Váradi Hédit, akit alkalmatlannak ítélt a brechti szerepek megformálására.

Both Béla Váradi Hédi hibájaként utal arra, hogy „a Major-Marton ellentét őrlő malomkerekei között, amelyek senkit sem kíméltek", a színésznő pártfogó nélkül, egyetlen táborhoz sem csatlakozva próbálta művelni a hivatását.

Bessenyei Ferenc ugyancsak hangsúlyozta: Váradi Hédi nem tartozott senkihez, nem volt tagja baráti kompániáknak. Azt is elmondta:

A stílusáról elmélkedők (lásd: negédes) viszont pletykálkodó vénasszonyok, akik tök érzéketlenek az igazi művész és művészet értékelésében.

Hozzátette:

Az egész színházi struktúraváltás bűne ez: a rendező- és igazgatóváltások mindig áldozatokat követelnek.

Raksányi Gellért vonatkozó gondolatai:

Ezen a pályán a nexusok jobban minősítenek, mint a tettek sajnos. Nézetem szerint a rendezők a felelősek. És Marton, mint igazgató, nem tudott kitérni a rendezők becsúszó szerelése elől.

 

Akkoriban több ifjú rendező is felbukkant a Nemzeti Színházban, például Babarczy László, akik a rendezői színház híveiként ellene voltak a nagy színészegyéniségek ajnározásának.

Ádám Ottó ezt a jelenséget rendezői hipertóniaként diagnosztizálta, s úgy vélte, ha Várady Hédi a Madách Színházban marad, színészi és emberi sorsa is szerencsésebben alakul.
Kállai Ferenc így látta a történteket:

Kérem, ez egy nyitott szakma. Itt nem lehet zárkózottnak lenni, s Hédi nem vett részt a közös bulikon. Antibiotikumokon élt, állítólag különleges búzát őröltetett különleges malmokban a kenyeréhez... persze tudom, a szakma kedvéért. Én csak azt tudom, hogy a Jegor Bulicsovban, ahol partnerem volt, megindított végtelen szorgalma, alázatos odaadása. De hát a szakma ártalma: másokat dicsérni, hogy egyeseket ellenségekké tegyünk. És nálunk divat: az élőkre lőni.

Váradi Hédi – leányát majd túlélő – édesanyja ennyit mondott:

Sosem ártott senkinek. Nem bántott senkit. Őt miért bántották? Talán mert nem volt hízelkedő típus, túlontúl nyílt és őszinte volt. Hogyne lett volna, hiszen én neveltem erre.

 

 

Mindig kék az ég
Váradi Hédi helyzetével szembenézve megoldást keres. A társulati léthez hozzászokott színésznő két önálló műsort állít össze. A Felettem mindig ék az ég című felnőtteknek szól, a Mesekosár gyermekeknek. Akadnak kezdeti nehézségek.
A felnőtteknek készülő produkció összeállításában kiváló irodalmárok segítik a színésznőt, de

a költészet nagyjai által ajánlott művek túlsúlyosnak bizonyulnak a külkerületi művelődési házak, vidéki kultúrotthonok közönsége számára.

Váradi Hédi nem kér több tanácsot, változtat a programon és a saját személyében is megszólítja a publikumoz. A versekből, korábbi szerepeinek részleteiből összeálló műsort megtűzdeli közvetlen megjegyzésekkel, emlékidézésekkel.

Vezető színésznőként is megőrizte közvetlenségét, így mindig hangot talált bármely munkatársával – kellékestől fodrászon át díszletmunkásig. Önálló műsoraiban hasonlóképpen teremt hétköznapi módon – mégis művészi szinten – kapcsolatot a közönség azon részével is, amely még sosem járt színházban.

Ami a gyermekműsort illeti: amikor Váradi Hédi azt tapasztalja, hogy a mesére fogékony gyermekek a legjobb meséket is elunják idővel, akkor a

Mesekosárt átigazítja szituációs játékká, aktív játszóként bevonva a történetek megidézésébe a gyermekeket. Kocsijának csomagtartójában pedig az előadásban kellékként szolgáló gyerekjátékok sokaságát hordozza.

Ha úgy adódik, kisszámú érdeklődő előtt is előadja műsorát.

Egy alkalommal egy háromtagú család előtt áll színpadra, akik levélben köszönik meg életük legnagyobb élményét, amikor egy Kossuth-díjas művész csak nekik játszott az isten háta mögötti falujukban. Váradi Hédi válaszol a családnak, háláját kifejezve, amiért kíváncsiak voltak rá.

Egy alkalommal ő ír levelet a világhírű, Oscar-díjas angol színésznek, Sir Laurence Oliviernek, az Old Vic színház másodigazgatójának, kérve, hogy ha esetleg eljutna Londonba, engedjék számára megtekinteni a társulat egyik próbáját. Sir Laurence Olivier mély sajnálkozással, meleg hangú levélben hárítja a kérést, a társulat megváltozhatatlan szabályára hivatkozva, mely szerint senki sem látogathatja a próbáikat. Váradi Hédi szív közeli emlékei közt őrzi majd az angol kolléga válaszát.

Öröme van benne
A mellőzöttség évei alatt Váradi Hédi saját autóján járja az országot. Rendszerint maga ül a volánnál, miközben idővel állandó kísérője lesz Lelkes Péter, életrajza majdani szerzője, aki zongoristaként működik közre a színésznő műsoraiban.
A férfi egyszer megkérdezi Váradi Hédit, hogy mit kell igazán tudnia egy színésznek?

Mindent

– feleli a színésznő.
Más alkalommal Lelkes Péter Váradi Hédi csomagjait segíti lakásig juttatni éjjel kettő és egy messzi városban megesett fellépés után. A színésznő Alpári Gyula utcai otthona a bérház legfelső szintjén van, panorámával a Bazilika kupolájára, pesti háztetőkre. Az ötven felé közeledő színésznő, miközben a lift nehézkesen gyűri maga alá az emeleteket, megjegyzi kísérőjének az éjszakában:

Sok ez már nekünk.

Színházi feladatainak megritkulása idején a televízióban is kevesebb feladatot kap. Képmása halványul.
Szinkronmunkái azonban rendszeresek, és

aki nagy szerepben nem látta, az is tudja, hogy ő Irma hangja a Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki című rajzfilmsorozatban.

 

Váradi Hédi színművésznő 1965-ben Forrás: Fortepan / Kotnyek Antal

Bevételeiből parasztházat vásárol Gánton, részt vesz a felújításában, tervezi, hogy pesti lakást eladva hamarosan oda vonul vissza.
Az újságírók olykor interjúra kérik. Az 1978 és 1983 közötti időszakban sosem marad el a kérdés: mi lehet színházi mellőzöttségének az oka, s miként éli meg?
Váradi Hédi filozofikus válaszaiban senkit nem hibáztat, hangsúlyozza, hogy öröme van sorsa alakulásában.

Állítja: az országot járva sokkal jobban megismerheti a közönségét, mint akkoriban, amikor ők jöttek el hozzá a színházban.

 

 

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!