Koh-i-Noor a Royal Philharmonic fejedelmi foglalatában

Balog József, a magyar zongoraművészet egyik legkiválóbb képviselőjének mély tüzű gyémánthoz hasonló virtuóz játékát, a világhírű Royal Philharmonic méltó foglalata emelte a magasba a Művészetek Palotájában 2024. október 11-én.

Egy kis ország szellemi fényűzése, hogy megannyi kimunkált, örök csillogású briliánssal rendelkezik a zenei élet területén, és ezekből az emberi teljesítményből és isteni mondanivalóból készült ékkövekből építkezik, táplálkozik és nevel. Így történt ez október 11-én este is a Művészetek Palotájában, ahol Dvořák: Karnevál – koncertnyitányát, Liszt Ferenc: Á-dúr zongoraversenyét és Bartók Béla Concertóját hallhatta a közönség. Ady Endre szavaival élve: „Egy volt ez azon csillag-szóró éjszakákból, amelyek ma sem engedik feledtetni az ember szépbe szőtt hitét.”

Óriási érdeklődés kísérte a világhírű Royal Philharmonic budapesti koncertjét
Fotó: Origo - Elter Tamás

Dvorák: a boldogság zenéje

A boldogság zenéjének is nevezik Antonín Dvořák nyitányát, a népszerű művet sok zenekar előszeretettel választja hangversenyeik nyitószámaként. A zeneszerző szerint egy magányos vándor érkezik alkonyatkor a városba, ahol farsangi bál részesévé válik. Hózsa Zsófia, a Müpa zenetörténészének Előhang című podcastjában való felvetése szerint ez az Amerikába érkező cseh zeneszerző első benyomása lehetett az Újvilágban, ahova 1892-ben a New York-i Konzervatórium igazgatójaként kapott meghívást. A koncertekhez készített műsor egyébként kifejezetten jó ötlet, ráhangolja és közelebb hozza az érdeklődőket az est programjához.

A Royal Philharmonic művészei bravúros könnyedséggel hívtak táncra ezen az estén és vibráló intenzitással pörgették meg konfettiként a sok kis fekete hangjegyet. 

Világhírű, fiatal és karizmatikus karmestere, az orosz származású Vaszilij Petrenko szuggesztív személyének bűvöletével forrasztotta össze az együttest. 

A zenekar karmestere felé áradó bizalmát mi sem jelzi jobban, minthogy 2030-ig meghosszabbították a szerződését.

Vaszilij Petrenko dirigálta a Művészetek Palotájában a londoni királyi filharmonikusokat
Fotó: Művészetek Palotája

Egy szemlélődő, meditatív lélek találkozása a kitörő, harsány örömmel újabb megfigyelésre és önreflexióra késztet: mit tesz a lélekkel a külvilág üdvrivalgása, tánca, életigenlése. Mire a közönség, úgyis, mint a vándor lelke ráhangolódott az ünnepi vigasság forgatagára, már a középrész szemlélődése, finoman munkált hangszeres szólói keltettek képeket bennünk, a vásznon megálló kis vízfoltokba különböző pasztell árnyalatú akvarellt kevert a mester, a pigmentek ringatóztak egy ideig, majd felszívódtak és egybeolvadtak a felületen. Végül újra forgószélként a mindent elsöprő jókedv forgatta meg és emelte magasba a hallgatót.

Liszt: egy, a kollektív emlékezet mélyéről érkező ősi dallam

Egyik legkiválóbb muzsikus egyéniségünk, Balog József nemcsak zongoraművész, hanem valóságos rétor. Nem eljátszik egy művet, hanem elmond, sőt, közöl. Mélyen magába szívja a szerző üzenetét, megérleli, szétszedi, újrastrukturálja és a koncerten élettel tölti meg. Szavainak súlya van egy olyan korban, amikor szinte semminek sincs már állaga, nyomatéka. Balog József személyének belső kristályszerkezete adja zenei tartalmának viszonyítási pontjait, mércéjét, minőségét. Játéka nem közhelyes, nem is az általános igazságok meggyőző erejével hat, hanem a hiteles személyiség ereje, a pillanat varázsa, és a megelevenített perzselő szó az, ami a különbséget teszi. 

Ő az, akinek fellépése nem tetszést vált ki, hanem megrendülést.

Liszt művének első hangjainál bársonyos, olajos hangú fúvósok láthatatlan kézzel kezdték el megemelni a függönyt, ahonnan egy másik világba tekinthettünk át. És akkor elkezdtünk a muzsikusokkal - Babits Mihállyal szólva -közösen lassan lépdelni a rend lépcsején, oszlopok közt. Hol a zenekar szólalt meg tündéri légiességgel, hol a zongorából szaladtak fel hangjégvirágok az üvegre. Nem tudtuk hova, de bizalommal haladtunk előre, amikor a távolból egy ősi dallamot hallottunk, a főtémát, valahonnan nagyon régről, a kollektív emlékezet mélyéről. Még mindig lassan ugyan, de a vonósok már nagyobb íveket kezdtek játszani és keringeni kezdtek a zongorával, ami óarany búgó hangon várta a vonósokat, külön a csellót, kinek szólójára liszti finomságú, gyöngyöző bugyborékolással válaszolt.

"Fiam, amikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe" – emlékezett Erkel pozsonyi tanítómesterének szavaira, amikor a Himnuszt komponálta. 

A fiatal magyar zongoraművész generáció nemzetközi hírű képviselője, Balog József virtuóz játékával kápráztatta el a közönséget
Fotó: Művészetek Palotája

És valóban: most is a háttérben a mű minden részét áthatotta az időtlen harang hangjának lüktetése. Liszt zsenialitásához hozzátartozik, hogy a legemelkedettebb pillanatok közepette is megcsendül hangjában valami kis huncut báj, a játszani akaró, a loknis, a bájos gyermek, és ezt a koloritot is szerves módon tudja beilleszteni abba a hömpölygő folyamatba, amelyet végül az öntöttvas harangok hangjának áradásával, a zenekar és a zongora egybekelésével, felkiáltójelekkel, mennydörgéssel és vad indákkal ragyogó intenzitásig emeli fel a robosztus finálé. Minderről Babits Mihály Hadjárat a semmibe költeményének egy sora juthatott eszünkbe: 

Ezen az estén addig másztuk ormát új és új látásnak, / mígnem messze lent / köddé mosódott minden régi korlát, / s képekből összeállt a képtelen / korlátokból korlátlan végtelen."

Ráadásként Schubert Szerenádját hallottuk, melyet ugyan a szerelem és a vágy ihletett, nekem most mégis Balog József interpretálásában, talán az október és a Liszt mű árnyékában sokkal inkább az utolsó útjára készülő szerettünk képe jutott eszembe, kinek, mikor kezét fogjuk, még egy utolsó, gyenge, de fájdalmak felett álló, letisztult, megdicsőült fényű mosoly van az arcán, amikor átlép az örökkévalóságba.

Bartók Concertója a honvágy megrendült üzenete

Bartók Concerto című műve 1943-ban készült, amikor a zeneszerző már Amerikában élt, ahol egészségi gondok és az alkotói csend mellett mardosó honvágy kínozta. A Concerto megrendelése a bostoni szimfonikus zenekar karmesterétől indult ki, Bartók hegedűművész barátjának közbenjárására és ez a feladat újra lendületet adott munkásságának. A mű számomra most új fényben jelent meg, és a szerző nagysága abban rejlik, hogy a különböző jellegű, tempójú, karakterű gondolatokat, impulzusokat hogyan fogja mégis egységes egészbe. 

Hiszen nemcsak hangokkal dolgozik a szerző, hanem hanggal és szellemmel, és a koncerten, köszönhetően a zenekar tökéletes technikai felkészültségének, és míves fúvós szólóinak, mintegy mikroszkóp alatt, lassított felvételen élhettük át, hogyan keletkezik egy gondolat.

A Royal Philharmonic virtuóz művészei emlékezetes koncertet adtak a Művészetek Palotájában
Fotó: Művészetek Palotája

Honnan jön? Mi lesz belőle? Marad egy ködös érzet? Megfogalmazódik? Szavakká válik vagy netán képpé? Porcicaként pördül meg a levegőben? Hozzátapad más gondolat is? És vajon fent marad a levegőben? Folytatódik? Elillan? Új impulzus kapcsolódik hozzá? Már megint más jön? Keres valamit? Bolyong? Csapkod? De hiszen szárnyal!

Megcsillan itt, feltűnik amott...és láss csodát: végül népdallá formálódott.

De mi teszi fenségessé a népdalt Bartók művében? A honvágy. Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország. De vajon van-e sok honfitársunknak élménye arról, milyen kínzó sajdulást él át az, aki hosszabb ideig él messze hazájától? Mi ez a megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, irracionális és sürgető érzés, ami azt lükteti a halántékunkban, hogy nem vagyunk a helyünkön és hogy máshol lenne dolgunk? Szürreális érzés, melynek valahogyan mégis funkciója van emberi világunkban, hiszen hazahúz. Nem feltétlenül azért, mert várnak, nem feltétlenül azért, mert könnyebb, hanem mert ide születtünk, ez a hazánk.

De mégis, hogyan írható le ez az esszencia, amit úgy nevezünk: a hazánk, ahol áld vagy ver sors keze, élnünk s halnunk kell? Talán a nyelvben rejlik a titok? Avagy nem keveri-e meg egy zeneszerző tudatát, ha egy idegen nyelv ritmusa más, új gondolatokra kényszeríti? Hiszen a „Tajtékos ég” soha nem lesz „Clouded sky” és a "Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked” sem lesz soha "Verrückt ist, wer, gestürzt, sich erhebt und weiterschreitet".

Vaszilij Petrenko, a Royal Phiharmonic karmestere lenyűgözte a budapesti közönséget is
Fotó: Művészetek Palotája

Nem színezi-e tehát Bartók művét más zenei stílus? De igen, beleszínez, zseniálisan. Az operett és a kuplé is felbukkan egy-egy pillanatra. 

De visszatérve, sokszor kérdeztem magamat is, mi a honvágy? A gyöngyöző, tiszta víz emléke? Ezeréves történelmünk génjeinkbe zárt mélyrepülése? Vagy talán lelki zárványaink jellegzetessége, szellemi kipárolgásunk adja ki azt, amit magyarságnak nevezünk? Talán nyelvünk belső logikája, amikor azt mondja: „Fáj.Dalom”? Mert mi tudjuk, hogy a dal, a fenséges zene nemcsak gyönyörteli borzongás, de egy kicsit mindig fáj is? Leírható-e a lélek otthonkeresése? Leírható. Bartók zenéjével. 

Ráadásként a karmester Petrenko ellenállhatatlan sármmal dirigálta Brahms Magyar táncát (No.1), második ráadásként pedig Bartók: Magyar parasztdalok egy részletével hódoltak a zeneszerző országának. A Liszt Ünnep keretein belül megtartott hangverseny után, minden tapsvihar ellenére, csendben vittük magunkban haza benyomásainkat, hiszen Babitsot idézve minden szó új korlátot teremt.

(A szerző fuvolaművész)