Váradi Hédi, akit őszinteségre nevelt az édesanyja, ami a Kádár-diktatúrában a vesztét okozta

A színiakadémiára bekerülve a zárkózott leány megnyílt, ellágyult. Váradi Hédi a Madách Színházban kezdte a hivatását, jelentős szerepekben bizonyította alkotói, színészi nagyságát, ám még akkoriban is közvetlenségéről volt ismert, majd a Nemzeti Színházhoz átszerződve egyre zárkózottabb lett. A változást magánéleti és szakmai csalódások magyarázhatják. Egyebek között az is, hogy vezető színésznőként került évekre a pálya szélére – minden indok nélkül. Ötvenes évei végén végzett vele egy daganatos betegség, amelynek kialakulását alighanem lelki okok indukálták. Mely okok elsősorban a rendszerről adnak ki kórképet.

Fél zsemlék
 

Váradi Hédi Júlia 1953-ban Forrás: MTI/Várkonyi László

Első számként fiatal, sima hajú, átszellemült arcú kislány lépett a függöny elé ... A versmondó kedves egyszerű szívhangja muzsikált és szinte lehunyt szemünk elé varázsolta a tájakat. Komoly, új tehetség, még találkozni fogunk vele a fővárosi színpadokon is. Jegyezzük meg jól a nevét: Váradi Hédinek hívják.

Az elismerő sorok a Magyar Alföld című lap 1945. augusztus 17-i számában jelentek meg. Írója a Nemzeti Segélyszervezet által rendezett szentesi műkedvelő előadásra reflektál, amelyen a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) által szervezett szentesi gyógyüdülésen résztvevő, a háború mellékhatásaként fizikailag legyengült fiatalok léptek fel.

A tizenhat éves Váradi Hédi kimagasló produkciója – eredendő tehetsége mellett – több mint tízéves „szakmai gyakorlat" eredménye.

Az 1929. szeptember 22-én született leány édesapja Váradi István nyomdász, aki napi munkája után műkedvelőként szervez irodalmi köröket, dalversenyeket, verseket ír és mond, melódiákat komponál, plakátokat tervez és fest. Édesanyja – aki négy gyermeke mellett nem vállal állást – ugyancsak műkedvelő, aki rendszerint énekel és táncol a különböző rendezvényeken. A szülők tizenévesen ismerkedtek meg az Újpesti Nyomdász Művelődési otthonban és hamar házasodtak. A Váradi gyerekek természetesen megnézik szüleik produkcióit - otthon pedig történeteket rögtönöznek, majd a felfordított ebédlőasztal lapját színpadnak kinevezve azon keltik életre a maguk kigondolta figurákat.
A kis Hédi mindemellett a kudarcot is megtapasztalja. Mégpedig ötéves korában egy zeneiskolai vizsgán, amely eseményről a sajtó is beszámolt. A Kerek ez a zsemle című dalocskát kell elénekelnie, miközben belecsúsztat két fél zsemlét a köténykéje zsebébe. A zsemlékkel azonban nem boldogul, s dühében-bánatába elsírja magát a színpadon. Utóbb édesanyja csokoládéval vigasztalná, de kislánya nem kéri az édességét. Akkor anyukája azt mondja neki, semmi baj, másnap ő is benne lesz az újságban, hiába akadt gondja a zsömlékkel. A pöttömnyi Várdai Hédi elgyötört tekintettel, zokogva feleli:

Igen, de milyen pici betűkkel!

Az eset örök emlék marad, de nem veszi el kedvét a színészettől.

Első elemistaként tízoldalas, inkább szenvedélyes, mintsem koherens dolgozatban foglalja össze, hogy miként képzeli eljövendő színésznői pályája alakulását.

 

Kilóg a sorból
A család az 1930-as években Újpestről a belvárosba költözik.
Váradi Hédi 1939 és 1943 között végzi el a Lovag utcai polgári iskolát. A világ már lángokban áll. A folyósokon feliratok sokasága, például:

Kis Magyarország nem ország, nagy Magyarország mennyország!

 

Az Újpestről érkezett Váradi Hédit is megérinti a hazaszeretet, ugyanakkor a család anyagi helyzete miatt kilóg a sorból.

A grafikusként is dolgozó Váradi István nem tartozik azok közé, akiknek alapvető egzisztenciális gondjai vannak, de bevételei elmaradnak a belvárosi polgárság azon részének jövedelmétől, amelynek gyermekei leánya osztálytársai lesznek.

Váradi Hédi tízóraijai szerényebbek a társaiénál, és megesik, hogy egy tanévet egy-két egyszerűbb ruhában jár végig.

Kamaszkora meghatározó korszakában nem talál igazi barátra a polgári iskolában. Nem tanul rosszul, de nem eminens, helyes lánynak tartják, ám nem tartozik az iskola szépei közé.
Váradi Hédi fennmaradt feljegyzései, naplójegyzetei között szinte nem is említi ezt az időszakot. Későbbi interjúkból, volt iskolatárs emlékezéséből azonban kiderül:

az iskolai ünnepségek nem múlhattak el Váradi Hédi szavalatai nélkül, s a diákok a tanárok is úgy vélték, hogy versmondában nincs nála jobb.

Budapest ostromát a Váradi család egy légoltalmi pincében vészeli át.
Váradi Hédi bátyja, Váradi Pál egy múltidéző interjújában ennyit elmondott:

Négyen voltunk testvérek, két fiú és két lány. Mire a háború véget ért, ketten maradtunk Bébivel, azaz Hédivel.

A harcok lezárása után Váradi István járja ki a Nemzeti Segélynél a szentesi lehetőséget leánya számára. Váradi Hédi fél évet tölt egy jólelkű parasztcsaládnál.

Kocsit hajt, tehenet fej, a szántásnál is segédkezik. Mindezt a vidéki létezés örömeiként éli meg – derül ki a szüleinek írt leveleiből.

Arról is beszámol – a Magyar Alföld cikkét is említve –, hogy rendszeres fellépője a különböző ünnepi rendezvényeknek.

Ellágyul
A szentesről visszatérő leány beiratkozik Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába.
Az oktatás költségeit édesapja fedezi, aki hamar munkához jut az éledező fővárosban. (Idővel kizárólag kottagrafikával foglalkozott, amely hivatásban olyan fokra jutott, hogy japán meseterek is eljártak a műhelyébe: stílusát, grafikai módszerét tanulmányozták. A Váradi szülők idővel elváltak, de ez csupán a színésznő egy interjúban elhangzó félmondatából derül ki, amikor megemlíti, hogy két csodálatos anyát is magáénak tudhatott, a vér szerinti mellett egy csupa szív mostohát.)
Váradi Hédi nem sokáig jár Rózsahegyi Kálmán tanodájába.

 

Amint betölti a tizennyolcadik évét, 1947-ben felveszik a Színi Akadémiára,

amely a baloldali Hont Ferenc rendező és színházesztéta vezetésével 1948-ban alakul át Színház- és Filmművészeti Főiskolává.
Az intézménybe kerülve Váradi Hédi beköltözik a Horvát Árpád Színészkollégiumba, hogy minél több időt tölthessen együtt osztálytársaival. Vezető tanáruk, a színészmesterséget tanító Gellért Endre a Nemzeti Színház kiváló rendezője.

Osztályában Váradi Hédi és mások mellett tanítványai között van Psota Irén, Szemes Mari, Berek Kati, Horváth Teri, Soós Imre, Szénási Ernő, Tarsoly Elemér, Buss Gyula.

Az intézményből 1949-ben, az egypárti kommunista rezsim létrejöttét követően eltávolítják Hont Ferencet, s tantervi változtatásokat hajtanak végre a Szovjetunióból átvett szocialista realista színházeszmény jegyében. A gyakorlati képzés szűkül, az elméleti, ideológiai oktatás elburjánzik. Gellért Endre növendékei azonban ilyen feltételek mellett is kiváló vizsgaelőadásokat produkálnak.

Váradi Hédi is elemében érzi magát. A Lovag utcai iskolában még zárt, távolságot tartó személyisége a főiskolán ellágyul, növendéktársai többségével életre szóló barátságot kötnek.

 

Nyílt, tiszta, tehetséges
Gellért Endre – úgy is mint a színésztanszak vezetője - felveti az ötletet tanártársainak: osztályát diplomájuk megszerzése után azonos társulathoz kellene szerződtetni.

Major Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója, a rendezők tanára, valamint a Majorhoz hasonlóan kommunista elkötelezettségű tanárok csak mosolyognak az elképzelésen.

Horváth Teri később így nyilatkozott Gellért Endre elképzeléséről:

Ha ez megvalósult volna, sem az öngyilkosság gondolata, sem a pálya kegyetlensége nem mérgezte volna azokat, akik közülünk idő előtt eltávoztak, vagy élnek ugyan még, de hogyan. (Soós Imre 1957-ben halt meg tisztázatlan körülmények között, a közvélekedés szerint öngyilkos lett; Gellért Endre 1960-ban végzett magával. Sz. Á.) Mi, akik itt gyökeredztünk, mindig is összetartoztunk, még akkor is ha azonos szerepkörben, akkor is ha egy színdarab első és második szereposztásában rivalizáltunk egymással. Így voltam én Váradi Hédivel is a Madách Színházban. Én úgy éreztem akkor, Hédi kedves és nyíltszívű lány, nyoma sem volt benne későbbi izoláltságának. Azt csak az élet sulykolta belé. Ő már harmadéves korában játszott a Madáchban, s amikor végeztünk, ott is fogták.

Váradi Hédi 1951-ben kapja meg Glacira szerepét Osztrovszkíj Farkasok és bárányok című darabjában. Pádua Ildikó, az előadás egyik szereplője így emlékezett ifjú kolleginája „felbukkanására":

Hédi nyíltsága, tisztasága, tehetsége mindenkit lefegyverzett, már főiskolás korában befogadták. Természetesen csodákat nem lehetett várni tőle az Osztrovszkíj darabban, olyan rutinos, remek színésznők árnyékában, mint a vele játszó Tolnay Klári, Bánky Zsuzsa stb. Jó volt, beilleszkedett az előadásba, mit lehet ennél többet várni egy főiskolástól? Ráadásul csak másodszereposztásban játszott, és a fénycsóva mindig inkább a bemutató gárdájára hull.

 

A végzős színésznőt Gellért Endre szíve szerint a Nemzeti Színházhoz szerződtetné. A rendezőt mindig nagy kedvel gyötrő Major Tamás ellenáll.

Ráadásul a moszkvai tanulmányai után a Madách Színház igazgatói posztjára kerülő Horvai István ragaszkodik az ifjú színésznőhöz.

Két Júlia, némi korkülönbség
A kilencszázötvenes években a szocialista realizmus nemcsak a színészképzésben érezteti hatását, hanem a színházakban is. A kettős szereposztás is szovjet modell, széttöredezi a próbaidőszakot, feszültséget kelt a színészek között.
Drámai, minőségi szerepek mellett a pályakezdő Váradi Hédi is kénytelen munkás és paraszthősök sorát eljátszani. Egykori naplójában írta a következőket egy ilyen „produkció" kapcsán:

Az előadás olyan mélységesen stílusérzéketlen, hogy azt érzem, felelősséggel tartozom magamnak, most, hogy színésznő vagyok.

A Madách Színház más színészei is érezték ezt a felelősséget,

így születtek olykor papírmasé figurákból emberszerű karakterek a szocializmusnak elkötelezett szerzők színpadra került tákolmányaiban.

Váradi Hédi a kor tipikus mozidarabjaival is feltűnik.
1950-ben, főiskolásként még csak statisztál a Dalolva szép az élet című filmben, amelyet Keleti Márton jegyez és a sematizmus jellemző műfaját képező termelési filmek egyik első darabja. 1953-ban Keleti Márton sztahanovista munkások között játszódó Kiskrajcárjában Váradi Hédi már kisebb szerepben bukkan fel, majd abban az éveben Keleti Márton munkaversenyt és a vasas szakköröket népszerűsítő, Ifjú szívvel című propaganda művében is megmutatkozik.
Mindemellett a színésznőt anyaszínházában megtalálják a klasszikus szerepek is.
1953 kora tavaszán a Madách Színház társulata döbbenten mered a próbatáblára.
A teátrum májusban tervezi színre vinni Shakespeare remekét, a Rómeó és Júliát – kettőzött szereposztásban.

Az egyik Rómeó Ladányi Ferenc lesz, Júliája pedig Tolnay Klári. A másik Rómeó Darvas Iván, aki civilben a nála tizenegy évvel idősebb Tolnay Klári partnere, Júlia pedig a Tolnay Klárinál tizenöt évvel ifjabb Váradi Hédi.

A korabeli kritikák mindkét színésznő alakítását elismeréssel fogadják. Tolnay Klári korát nem említik, de Váradi Hédi ifjúsága olykor ihlető a kritikus számára. Mátrai Betegh Béla írja a Magyar Nemzetben:

 

Váradi Hédi Júliája többé kevésbé még öntudatlanul, a gyermekkor és az asszonyi kor határán mintegy félálomban vállalja nehéz sorsát, s nem választja magának ezt a sorsot, ami az alak tragikumának nagyságát kisebbíti. Váradi Hédi Júliája azonban így is rendkívül tehetséges alakítás.

 

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!