Ne akarjunk pánikbetegként tetszelegni

Ma már olyan közhelyszerűen dobálóznak egyre többen azzal, mennyire pánikbetegek, hogy szinte már úgy tűnik, egy furcsa divathullámról van szó. Hogy sokan könnyedén és felelősség nélkül diagnosztizálják magukat, az azért különösen nagy baj, mert az igazi betegség egyáltalán nem ilyen pillekönnyű.

Az utóbbi években a sajtó tele volt pánikbeteg sztárokkal, pánikbetegségről szóló könyvekkel és filmekkel. Elég, ha csak Diana hercegnőre, Michael Jacksonra, Winona Ryderre vagy Nicolas Cage-re gondolunk. Még jó, hogy a hírek mellett olyan szakértő könyvek is születnek, mint Szendi Gáboré, aki Pánik - Tények és tévhitek című művében arra tesz kísérletet, hogy fellebbentse a fátylat a biológiai pszichiátriáról és a gyógyszeriparról, melyekről nem kevesebbet állít, mint hogy az evolúciósan jól értelmezhető életjelenséget, a pánikot hogyan tették félelmetessé előttünk, az embereket pedig hogyan formálták pirulafogyasztó társadalommá.

A roham még nem az

Kétségtelen: mintha a szegény pánikbetegség öngerjesztő médiakampányának lennénk szem- és fültanúi. Nem győzzük kapkodni a fejünket a baráti körünkben, a postán, a hipermarketben zajló beszélgetéseken, mert valaki biztos, hogy említést tesz az épp terítéken lévő pszichoszomatikus betegségről. Nem csoda, ha arra gondolunk, hogy nekünk már semmi újat nem lehet mondani ez ügyben, oly sokan és oly sokat megforgatták már a köztudatban, mégis felmerül a kérdés, tudjuk-e mivel is dobálózunk, mikor ilyesmiket hallunk, vagy mondunk mi magunk is: "totál pánikbeteg voltam!"

Mielőtt azonban a legalapvetőbb dolgokat tisztába tennénk, emlékezzünk csak: hasonló divathullámon ment keresztül a depresszió is, sőt még ma is tartja magát. Hiszen melyikünk ne mondta volna már nekikeseredve azt is, hogy "tiszta depi vagyok!" Az ok egyszerű, a köztudat azonosította a rosszkedvet, nyomott hangulatot a depresszióval. Pedig a pár nap alatt elmúló negatív közérzet messze nem azonos a nagyon komoly és súlyos tünetekkel járó, kemény utat bejáró, nehezen javuló kórképpel. Ahogy a pánikbetegséget sem lenne szabad degradálni, mégis úton-útfélen azt állítják, a pánikbetegség mindenkinek "megvolt". Ezért mielőtt bárki könnyedén a szájára venné, jöjjenek a tényszerű tudnivalók.

A pánikbetegség valójában súlyos szorongásos betegség. Azok, akik igazán szenvednek tőle, sokszor évekig járnak egyik orvostól a másikig, mire helyesen diagnosztizálják, mi is a valódi problémájuk. Nem árt tudni, hogy az orvostudomány különbséget tesz pánikroham és pánikbetegség között, mert a kettő nem ugyanaz. Nem biztos ugyanis, hogy akinek volt már rohama, az beteg is.

A tünetek

Pánikroham során a következő tünetek közül legalább négy jelentkezik: Fulladás, légszomj, ájulásérzés, szédülés, remegés, reszketés, izzadás, fuldoklás, hányinger, testelidegenedés érzése, zsibbadás, kipirulás, hidegrázás és mellkasi fájdalom. A rohamok alatt a legtöbb ember úgy érzi, hogy vagy meghal, vagy megbolondul, vagy teljesen elveszíti a fejét.

Maga a pánikroham kétféleképpen törhet elő. Egyik a spontán módon, hirtelen, a semmiből előtörő heves szorongás, a másik a szorongásos közérzetből kiinduló fóbiás roham, ami olyan ingerekhez köthető, mint a lift, a bezárt terek, a pókok vagy éppenséggel egy villamos. Bonyolítja a helyzetet, hogy az egyik következhet a másikból, de a kettő váltakozhat is. Mindenesetre mindkettő rengeteg tünetet okozhat, melyek olyan erősek, hogy a legtöbb esetben halálfélelemmel járnak együtt.

Egy-egy tünet maximum tíz perc alatt éri el maximális intenzitását, és általában harminc percig tart. A pánikroham kijelentéséhez négy tünet fennállása szükséges, a pánikbetegség megállapításához pedig az egy hónapon belül négy alkalommal lezajlott roham.

Egyentabletta?

Érdemes visszakanyarodni Szendi Gábor könyvéhez, amiben azt fejtegeti a szerző, hogy sokszor még az orvosok is egy kalap alá vonják a rohamfajtákat és a pánikbetegségek altípusait, pedig ezeket felismerve mindegyiket máshogyan kéne kezelni, nem egyentablettával. Évek óta áll is a bál a pánikot megítélő kutatók és orvosok között. Míg az egyik tábor a pánikot szerotoninhiánynak minősíti, amire egyből antidepresszánst írnak fel, addig a másik fél az ember természetes vészreakciójának ítéli a pánikrohamokat, amelyeket meg kell ismerni, mert ez lehetővé teszi azt is, hogy megtanuljuk kezelni az ijesztő helyzeteket. Ha ugyanis a páciens nem kerül a megfelelő, jó szemű orvos kezébe, akkor megkezdi kanosszajárását a különböző rendelők bugyraiban, és a gyógyszeres megoldások, sőt a pszichoterápiás módszerek is hatástalanok maradnak, ha nem jókor alkalmazzák őket.

Egy felmérés szerint az emberek 15 százaléka számolt be már legalább egy rohamról. Magyarországon két-három ezerre tehető a pánikbetegek száma, melyek között kétszer több a nő, mint a férfi. Mi mégis épp férfi interjúalanyt találtunk, bár hite szerint ő soha nem volt pánikbeteg, csupán volt pár rohama. Két évvel ezelőtt teljes nyugalomban, az esti könyvolvasásnál tört rá a szapora pulzus, a szívszorító érzés, amitől merő csatakban feküdt az ágyában, a véget várva. Mire az orvos kiért, "infarktusa" elmúlt, és teljesen jól lett. "Pár héttel később egész éjjel buliztunk, egy percet sem aludtam, úgy csináltam végig a vasárnapi családi napot a nagyszülőknél, mikor este ismét rám törtek a testi tünetek és a páni félelem - meséli Ákos. - Aztán már akkor is leizzadtam, és el akartam vágódni, ha tömött buszra szálltam."

Ennek ellenére nem fordult orvoshoz, hanem elkezdett figyelni magára. Reggelente lehunyt szemmel vizualizálta, hogy sikeresen kezeli a vészhelyzeteket. Ezért mikor érezte a gyomrában kezdődő furcsa érzést, vagy más robbanni készülő tünetet, vasakarattal nem engedte beszippantani magát. Elterelte a gondolatait, megtörte a folyamatot valami váratlan dologgal, például beleharapott egy almába, vagy elővette a könyvét. Fokozatosan lejjebb nyomta a tünetek intenzitását, és mára szinte teljesen rohammentes, több hónapja volt utoljára pánikban. Feleségével beszélgetve rájöttek, nagy valószínűséggel a család eltartása miatti pénzügyi gondok okozta stressz lehetett a bűnös a rohamokért.

A pszichoterápia segít az okok feltárásában

Körbepillantva úgy tűnik, Ákos rendhagyó példa a pánikból való kikecmergésre, módszere valószínűleg nem is lenne sikeres minden pánikfajtánál és embernél, de mint látható, így is hozzá lehet állni az új helyzethez, ahelyett, hogy bedőlnénk a gigantikus hatásmechanizmust gyakorló gyógyszeriparnak.

Az a pánikbeteg azonban, aki önmagában nem tud ilyen eredményes lenni, forduljon orvoshoz, mert pszichoterápiás kezelésre szorul, hiszen a huzamos ideig fennálló szorongás akár testi elváltozást is okozhat - tanácsolják szakértők. Arra a kérdésre azonban nincs egyértelmű válasz, hogy vajon a modern kor kihívásai - mint például a fiatalok kapunyitási pánikja vagy a leginkább középkorúakat sújtó munkanélküliség, a felgyorsult világban való helytállás terhe - növelték-e meg a pánikbetegek számát, vagy régen is ennyien voltak. Valószínűleg erről is szó lehet, de leginkább arról, hogy ma pontosabban diagnosztizálják a pánikbetegséget.

Ettől függetlenül, ha bárki pánikrohamba kerül, esetleg pánikbeteg lesz, nem elég csak a felírt szorongásoldókban és antidepresszánsokban hinnie - sokan ezektől még rosszabbul is lesznek -, sokkal inkább magában kell, és abban, hogy kognitív viselkedésterápiával vagy más pszichoterápiás módszerekkel leásva a személyiségben válaszokat talál a betegség okaira. Olyan blődségeket viszont ne hajtogassunk, hogy "tegnap délután is pánikbeteg voltam", mert az sajnos nem pár múló óra, hanem jóval hosszabb idő.