Új Szapphó-verset találtak

Bár neve embléma, kevesen tudják, hogy alig három teljes vers maradt ránk a leszboszi költőnőtől. Tudósok a közelmúltban rekonstruálták a negyedik teljes Szapphó-verset, melyben a költő saját öregedéséről beszél...

Egészen a klasszikus idők óta Szapphó mindig a rajongás tárgya volt, amellett számos romantikus elképzelés fűződött alakjához. Az ókorban kilenc könyvnyi költeményt ismertek tőle, s nem fukarkodtak a dicsérő szavakkal - van, aki egyenesen a tizedik Múzsának nevezte a költőnőt. Sztrabón, Augustus-kori szerző egyenesen csodának nevezi, hiszen "mióta feljegyzések vannak az emberiség kultúrájáról, rajta kívül egyetlen nőt sem tudunk említeni, aki költőként őt megközelítené, még ha a legcsekélyebb mértékben is". Bár a modern kor már csak fragmentumokat tudhat magáénak költészetéből, mégis az antikvitás egyik leghíresebb és legismertebb neve lett Szapphóé - társadalomtörténeti rejtély, az irodalmárok fantomja, feminista ikon és így tovább...

Igen nehéz megítélni művészetét, hiszen munkásságának töredéke maradt csak ránk. A fennmaradt anyagot áttekintve egyrészt idézeteket találunk tőle, illetve róla szóló utalásokat ókori szerzőknél, másrészt az antik papiruszokon és pergamenmásolataikon előkerült szövegrészleteket. Utóbbiak főleg a római korból származnak, s az esetek döntő többségében olyan rossz állapotban vannak, hogy egy-egy verssorból csupán néhány szót vagy betűt lehet rajtuk kiolvasni. A modern kiadások a fragmentumok számát 264-ben határozzák meg, ezek legtöbbje azonban még egy teljes szót sem tartalmaz. Mindössze 63-ban találunk teljes sorokat; csupán 21-ben van egész versszak, s - legalábbis eddig - összesen három teljes költeményünk van a leszboszi költőnőtől, melyek alapján véleményt formálhatunk költői tevékenységéről.

Ezt a sajnálatosan alacsony számot egy vadonatúj leletnek köszönhetően felemelhetjük négyre: 2004-ben Michael Gronewald és Robert Daniel bejelentették a kölni egyetemen, hogy egy papiruszon Szapphó-versek töredékeit azonosították. Ez a szöveg, mely egyébként egy egyiptomi múmiapólyáról került elő, Szapphó költeményeinek legkorábbi kézirata. A Kr.e. 3. században másolták, alig három évszázaddal a szerző halála után.

A leletben három költeményéből is olvashatók fragmentumok. A másodikat, mint kiderült, már 1922 óta ismerjük egy Kr.u. 3. századra datált oxyrhynchusi papiruszból, s a két szöveget összeolvasva most végre egy majdnem teljes vershez jutottunk.

Mengin romantikus festménye Szapphóról (1877)

Ismerünk néhány olyan verset, melyben Szapphó öregedő önmagáról beszél. Az új versben fiatal lányok vagy nők egy csoportjához szól, akiket - szó szerint - "gyermekeknek" hív, ezzel is hangsúlyozva az éles kontrasztot dévaj éneklésük, táncuk és önnön tagjainak és szívének elnehezülése között. Máshonnan tudjuk, hogy költészetének jó részét egy szűk, nőkből álló kör tagjaként írta, akiket "társnőinek" nevez. Háza a "Múzsák szolgálóinak" lakóhelye. Későbbi írók kórusvezetőként vagy tanítóként említik, akihez több városból küldték az emberek lányaikat, hogy megfelelő zenei oktatásban részesítse őket. Azt persze nem tudjuk megítélni, mennyire pontos ez az elképzelés, mindenesetre a hipotézist a versek alapján valóban fel lehet állítani.

Az újonnan felfedezett versben a fókusz Szapphóra magára irányul. Legelébb elősorolja az idősödő nő tüneteit, ahogy másik híres versében a féltékeny szerelem külső jegyeit sorolta. Majd filozófiai reflexió következik - szerelmi versében arról győzködi önmagát, hogy minden elviselhető. Az új versben arról beszél, hogy mivel az öregedés az emberi állapot velejárója, nincs mit tenni ellene. Ezt a görög költészetre jellemző módon, rögtön példával, méghozzá egy mitikus elbeszéléssel illusztrálja is. Saját korában népszerű történetre utal, Tithonus (más variációkban: Titüosz) mítoszára, aki a Hajnal istennőjének férje volt. Kérésére Zeusz halhatatlansággal ajándékozta meg, de arról megfeledkezett, hogy örök fiatalságot is kérjen e különleges adomány mellé, így Tithonus egyre csak öregedett és gyengült. Végül az istennő bezárta a férfit a szobájába, ahol az vég nélkül beszél, de mozogni már nincs ereje.

Szapphó rendkívül takarékosan bánik a mítosszal: mindössze négy sorban sűríti össze, ráadásul a zárlatban. Első pillantásra talán csonkának tűnik így a vers, de a záróformula igen megrendítő. Tithonus ugyanis tovább élt, egyre szürkébben és törékenyebben, míg szerelmese ifjú és gyönyörű maradt - akárha Szapphót látnánk: ő is öregszik, míg ifjú pártfogoltjai nem veszítenek szépségükből. A költemény igazi mesterremek: egyszerű, velős, tökéletesen megformált, egy alapvető emberi érzés őszinte, mesterkéletlen kifejezése. Megindít azzal is, amit kimond, s azzal is, amit elhallgat. Nem hagy kétséget afelől, hogy Szapphó költői hírneve igenis megalapozott volt.

Forrás: Times Literary Supplement