Székely Éva már elutazásuk előtt erősen vívódott, hogy kimenjen-e a csapattal, hiszen kislánya, a későbbi híres úszónő, Gyarmati Andrea Budapesten maradt. A szovjet támadás híre feldúlta az édesanyát, aki kereste a hazautazás lehetőségét. Társai emlékeznek, hogy Székely állandóan mondta nekik, hogy hazamegy. Úgy tűnt, Prágából lehetetlen visszautazni, a határokat szovjet tankok őrzik. Székely Éva úgy gondolta, légi úton talán könnyebben közelítheti meg Magyarországot.
Az egy napos pakisztáni pihenő alkalmat nyújtott Székelynek, hogy szervezni kezdje hazaútját. "Karacsiban amerikai vadászrepülőket láttam a reptéren. Két-három gép állt a betonon. Odaléptem a közelükben lévő egyik katonához, és azt mondtam: én magyar úszónő vagyok, otthon van a kislányom, legyen szíves, vigyen vissza Európába" - emlékezik az úszónő. Az amerikai katonák megdöbbentek a szokatlan kérésen. Az egyikük arra hivatkozva, hogy katona, visszautasította a kérést. Székely Éva hosszas kérlelésére végül belementek, hogy egy civilt szállítsanak. Megbeszélték, hogy éjfélkor indulnak, és átviszik az asszonyt Olaszországba.
"Diadalittasan mondtam a lányoknak, hogy megyek haza, ezek meg szórakoztak" - meséli Székely. "Én csak ismételgettem, hogy megdumáltam a pilótát." Éjfélkor az úszónő kiment a reptérre, ahogy megbeszélték. A kifutón nem volt senki. Se pilóták, se repülő. Az amerikaiak az ígéretükkel csak lerázni akarták őt, jött rá Székely Éva. Az elkeseredett menekülési kísérlet kudarcba fulladt. A harcedzett úszónő leült a reptér kemény betonjára, és zokogott. "Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy a reptéren dolgozó pakisztániak koszorúja vesz körül" - emlékszik Székely. Az araboknak volt is min csodálkozniuk, hiszen amit láttak, nem szokványos: az éjszaka közepén egy fehér nő egy halászgatyában ül a betonon, és zokog. "Egyre szorosabb lett a gyűrű, és a frász jött rám, hogy mi lesz. Akkor döbbentem rá, hogy nincs visszaút."