TDK: önképzés, tudományos-utánpótlás nevelés, vagy verseny?

 

Bencze Gyula írása

A tudomány hatékony és színvonalas működésének elengedhetetlen feltétele, hogy idejében gondoskodjunk a tudományos utánpótlásról. A tudományos közösségnek szüksége van az állandó megújulásra, új és fiatal erőkre, az évtizedes tapasztalatok és összegyűjtött bölcsesség ötvözésére a friss kreativitással. A tudomány művelői e megállapításokat természetesen közhelynek tekintik, a gyakorlatba való átültetésük azonban már korántsem triviális feladat, mivel a fiatalok jelentős része a pénz és kényelmes életmód bűvöletében él, gyors meggazdagodásra és kötöttségek nélküli életre vágyik. Szinte másságnak minősül, ha valaki a tudomány művelésének kívánja az életét szentelni. E szinte hősiesnek tűnő, de azért nem túlságosan ritka választást segíti a tudományos diákköri mozgalom, a tudományos kutatás működésével és módszereivel való korai megismertetés fóruma, amelynek eredményeképpen az alkotó elme kíváncsisága legyőzi az anyagi javak, a gyors meggazdagodás iránti vágyat.
Igen dicséretes ezért, hogy az Országos Tudományos Diákköri Tanács megjelentette a magyar tudományos diákköri konferenciák fél évszázados történetét Anderle Ádám szerkesztésében, amely a történeti áttekintés mellett rengeteg részletes adatot is kínál az érdeklődőknek. A könyv különösen azoknak érdekes, akiknek szerencséjük (szerencsétlenségük?) volt átélni az 1951 és 2001 közötti fél évszázadot.

A történelmi vázlat, amelyet szintén Anderle Ádám jegyez, az 1951-es évhez köti a kezdeteket, bár a korabeli hivatalosság 1952-re tette a diákköri mozgalom indulását Magyarországon, s az élenjáró szovjet tudomány tapasztalatainak átvételével magyarázta-indokolta azt... A szovjet példa lényege a szakjukkal kötelező tanulmányaikon túl, önálló kutatásokat folytató érdeklődő és törekvő hallgatók és lelkes tanáruk alulról építkező mozgalmának államosítása, egy erős bürokratikus kontroll kialakításának szándéka volt... Kötelezővé vált a szovjet módszertani anyag tanulmányozása, a közeli üzemek élenjáró dolgozóinak meghívása, a szocialista építést segítő témák kijelölése, és a marxizmus-leninizmus elmélyült tanulmányozása.

Érdemes megemlíteni, hogy már jóval korábban, de főleg a 20. század húszas-harmincas éveitől kezdődően voltak lelkes egyetemi hallgatók, akik kiemelkedő tudású professzoraik hatására, lelkesedésből bejártak a tanszékekre, és képzettségük valamint tudásuk pillanatnyi szintjének megfelelően részt vehettek az ott folyó kutatómunkában. Ez főleg az orvostudományi egyetemekre volt jellemző.

Maga a mozgalom azonban, amely az 1956-os forradalom után némileg megtorpant, alapvetően más célokat akart szolgálni. Anderle Ádám így fogalmaz: a 68/1957 sz. rendelet a tudományos diákkörök további működéséről nem hagy kétséget afelől, hogy az alapszándék politikai indíttatású.

A rendelet szerint a tudományos diákkörök alapcélja a hallgatók politikai fejlődésének, a marxizmus-leninizmus elvei alapján a hallgatók tudományos látókörének szélesítése, a tudományos igazság pártos elsajátítása, a haladó tudomány eredményeinek megismerése.

Igen érdekes a mozgalom története már csak azért is, mert hamarosan konkurrenciaharc tört ki a minisztérium és a KISZ között az irányítás megszerzéséért. Ebbe a képbe jól beleillik a KISZ KB 1967-es kritikája, amelynek tételes kifogásai közül kiemelendők:
- a TDK munka dolgozatcentrikus, kampányszerű, egyéni jellegű, nem alakultak ki diákköri kollektívák,
- hiányzik az előzetes tervezés, a TDK életében nincsenek követelmények és normák, a diákvezetők kiválasztása formális,
- a TDK-k nagy része elszigetelten dolgozik, nincsenek kapcsolatai más diákkörökkel, tudományos társaságokkal, üzemekkel, kutatóintézetekkel,
- a TDK-k többségét nem kapcsolják be egy-egy tanszék, intézmény oktatómunkájának segítésébe, a diákköri tagok nem segítenek gyengébb vagy alsós társaiknak.

E rövid írás keretében nincs mód rá, de nem is lehet feladat minden érdekességet ismertetni ezért ajánlom a könyv elolvasását , azonban feltétlenül meg kell említeni, hogy a mozgalom a rendszerváltás után sem volt mindig könnyű helyzetben a sokféle, sokszor igazságtalan bírálat miatt.

Igen érdekes a kötet végén szereplő Epilógus, amely a marxizmus-leninizmus szekció eltűnésének körülményeit említi. 1988-89-ben nagy viták után a szekció nevet változtatott: megérezve a változások előszelét, társadalomtudományi szakmai bizottságra keresztelte át magát. Ezzel párhuzamosan a marxizmus-leninizmus tanszékek dolgozói is átkódolták tevékenységüket (tudomány) filozófiára, (tudomány)szociológiára, némelyikük posztmodern tudománykritikába kezdett, sőt akad, aki jobboldali politikus lett. Az Epilógus utolsó sorai mértéktartó tömörséggel az alábbiakkal zárják le a kötetet:

A marxizmus-leninizmus szekció létrehozásának alapvető célja eredetileg az volt, hogy a szocialista rendszer és az uralkodó politika ideológiai tételeit a tudomány eszközeivel és eredményeivel erősítsék meg. Az ideológia és társadalomtudományok találkozása azonban nem az elképzelt politikai célok szerint alakult. A társadalomtudományok a 80-as évek végére kinőtték és (ezért) levetették a rájuk aggatott ideológiai köntöst. A szekció nevének ezért kellett megváltoznia ahogy a politikai rendszernek is.

A kötet a történeti áttekintés mellett tudományterületenként részletesen beszámol a diákköri konferenciák történéseiről. E beszámolók szakértő szerzői különböző terjedelemben és részletességgel idézték fel a konferenciák eseményeit és szereplőit. Igen terjedelmes az agrártudományt, az állam és jogtudományt, a hadtudományt és a humán tudományokat leíró fejezet. Az állam- és jogtudománnyal foglalkozó részben mai közéletünk szinte minden szereplőjének neve és jelenlegi pozíciója szerepel. Megtudhatjuk például, hogy 1986-ban az OTDK Miskolcon rendezett állam és jogelmélet szekciójában mutatta be Orbán Viktor (konzulense Paczolai Péter volt) A társadalmi önszerveződés című diákköri dolgozatát.

A természettudományok konferenciáiról szóló beszámoló jóval szerényebb és kevésbé részletes, bár ott is volt egy említést érdemlő esemény. A IX. OTDK kuriózuma az volt, hogy Lovász László, a konferencia egyik fődíjasa diákköri dolgozatáért hallgató korában elsőként a felsőoktatás történetében kandidátusi fokozatot nyert. Talán érdemes lett volna e fejezetben is zárójelben hozzátenni (mint az állam- és jogtudományi szekció beszámolójában közéletünk neves személyiségei esetében): Lovász László professzor, Erdős Pál után a második magyar Wolf-díjas, ma világhírű matematikus és a Microsoft kutatórészlegében tölt be tanácsadói feladatokat az Egyesült Államokban.

A kémia a természettudományoktól elválasztva, a vegyiparral összevonva alkotott szekciót. E tudományterületen merül fel a jelen recenzió címében szereplő kérdés, amelyen érdemes elgondolkodni.

A könyv mindenképpen érdekes olvasmány, sok oldalról közelíti meg a mozgalmat, annak minden sikerével és buktatójával együtt. Feltétlenül egyet kell érteni Leindler László professzornak a könyvben idézett véleményével, amely szerint az egyetemi oktatás mellett a hallgatókba az önképzés képességét és igényét is bele kell oltani, amire a TDK a legalkalmasabb eszköz. Akárhogy is értékeljük tehát a TDK mozgalom egészét, nagy szolgálatot tett és tesz is a tudomány szilárd hátországának, az utánpótlásnak megteremtése érdekében.
Ami a jelent illeti, feltétlenül szólni kell az MTA Kísérletes Orvostudományi Kutatóintézetének dicséretes kezdeményezéséről, amelynek honlapján az érdeklődő fiatalok számára (http://www.koki.hu/tanora.htm) Hogyan lehetek kutató? című, remek stílusú cikkében Gulyás Attila szólítja meg az érdeklődőket. A honlap egy másik helyén részletes táblázat található az intézet vezető kutatói által vizsgált témákból, amelyek tanulmányozásához diákköri munka keretében fiatalok jelentkezését várják.

Ide kívánkozik azonban néhány kritikai megjegyzés is bár ez már túlmutat az ismertetett könyv keretein. Manapság (így a könyvben is) sok szó esik az elitképzésről, ami esetünkben nyilvánvalóan a tudomány területére vonatkozik. Ezzel a szóval csínján kellene bánni, főleg azért, mert az elit definíciója nem egyértelmű. Ma a politikai elithez az emberek nem feltétlenül a megbecsülés és tisztelet fogalmát társítják. Hasonló a helyzet a pénzügyi és gazdasági elittel. A definícióra visszatérve: ki tartozik az elithez? Kizárólag a tudományra szorítkozva, elképzelhető olyan definíció, hogy egy adott tudományterületen a tudományos közösség által elismert, legeredményesebb szakemberek N számú tagból álló gyülekezete. Ez azonban a tudományban nem kijelöléssel, adminisztratív eszközökkel jön létre, hanem a szakma egyetértésével, önmagától alakul ki. Ahhoz pedig, hogy valaki e körbe bekerülhessen, a tehetségen és kiváló (elit?) képzésen kívül további rengeteg munkára, és persze nem elhanyagolható részben szerencsére is szükség van.

Még egy ellentmondást kell szóvá tenni. A TDK történetében a legtöbb diákköri dolgozat (csaknem 40 %) szinte mindig a főiskolákból érkezett be, messze megelőzve hazánk nagy hírű és tekintélyes egyetemeit. Minthogy a főiskolákon jóval kevesebb a magasan kvalifikált (a tudományos elithez tartozó?) professzor, hogyan lehetnek e főiskolák képesek az egyetemeket is megszégyenítő elitképzésre?

Bencze Gyula
a fiz. tud. doktora,tudományos tanácsadó, KFKI-0RMKI

A cikk megjelent: Magyar Tudomány, 2002. 7. sz. 969-971. p.
ISSN 0025-0325