A drogfogyasztó börtön helyett takarítson kutyapiszkot

Ezt a megoldást javasolta némi malíciával Funk Sándor addiktológus a Mindentudás Klub legutóbbi estjén, ahol többek között elhangzott: nem szerencsés, ha az állam büntetőügyi kérdésként kezeli a fiatalok drogfogyasztását.

A költségvetés rengeteget spórol, ha a kábítószer-betegek kezelésére költ

Magyarországon nem a marihuána legalizálása a járható út, és a múlt századelő "hangulatos" New York-i ópiumbarlangjai sem voltak a "kultúra" fellegvárai - hangzott el a Mindentudás Klub beszélgetésén a Kogart Galériában, ahol dr. Rácz Jenő egészségügyi miniszter mellett Felvinczi Katalin, a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet igazgatója, Funk Sándor addiktológus és Szemelyácz János, a Baranya Megyei Drogambulancia vezetője polemizált a hazai kábítószerügy aktuális kérdéseiről.

Fábri György moderátor, a Mindentudás Egyeteme tudományos igazgatója köszöntötte az első márciusi klubest közönségét a Kogart Galéria legnagyobb termében, ahol a zsúfoltság már-már a műalkotások "létét" veszélyeztette. A főként érdeklődő diákokból és civil szervezetek képviselőiből verbuválódott publikum azonban türelmesen várta a nyitányt, hiszen a téma - a drogkérdés - másfél évtizede egyre aktuálisabb, ráadásul a Mindentudás Egyeteme jubileumi előadásán Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke ugyancsak erről a témakörről értekezett az auditórium maximumban, így ezt a pár nappal korábbi eseményt jól kiegészítette a klubest kötetetlenebb, az előadók-hallgatók közvetlen dialógusa.

Mi a helyzet ma drogügyben - mit tekinthetünk egyáltalán kábítószernek? - fordult elsőként az egészségügyi miniszterhez a moderátor. Dr. Rácz Jenő elöljáróban a Mindentudás Egyeteme érdemeit méltatta a tudományos ismeretterjesztés társadalmiasításában, különösen az egészségüggyel kapcsolatos témakörök körbejárásában. A szakminiszter ez után röviden vázolta, hogy mára minden szereplő megértette: drogügyben nem elegendő az állami szerepvállalás sem a jogalkotásban, sem a végrehajtásban, sőt a finanszírozásban sem. Arról pedig, hogy mit tekinthetünk kábítószernek, úgy vélekedett: az emberiség tízezer évre tehető "újkori" történetében a különböző kultúrák eltérően fogadtak be vagy utasítottak el "mámorszereket". Európában, és az ebből "kinövő" angolszász társadalmakban az alkohol és a nikotin - bármily sok gond okozója is - nem számít kábítószernek, ugyanakkor Ázsia jó néhány országában az alkohol tabu, míg mondjuk Indiában a kannabisz-származékokat nem tiltják. Ugyanez a helyzet Latin-Amerikában, ahol néhány országban a kokain elfogadott.
Funk Sándor, a Nyírő Gyula kórház addiktológus főorvosa egyetértett a megállapításokkal, és felhívta a figyelmet, hogy bár az alkohol Magyarországon legalább ötszázezer ember - és családjaik - életét keseríti meg, nehezen hasonlítható a klasszikus értelemben vett kábítószerekhez, mert "egy kortyot is ihatunk belőle, ami még nem vezet mámorhoz": minden csak a fogyasztón múlik. Az addiktológus arra is kitért, hogy nem szerencsés az az állami gyakorlat, amely kizárólag büntetőügyi kérdésként kezeli a fiatalok drogfogyasztását. A törvények tisztelete akceptálandó, de a tetten ért fogyasztót büntessék mondjuk ötnapi kutyapiszok-takarításra Budapesten, s ha visszaeső lesz, újabb és újabb öt napot kelljen ezzel a tevékenységgel foglalatoskodnia - javasolta Funk Sándor.

A "pulpituson" ülő előadók és a közönség egyaránt helyeslően mosolygott, azonban Szemelyácz János, a Baranya Megyei Drogambulancia vezetője némileg komolyra véve a figurát, visszatért a fiatalkori kábítószer-fogyasztás büntetésének kérdésköréhez. Mint mondta, a társadalomnak érdemes tudnia, hogy a heroinisták meglehetősen drága metadon-programja még mindig a legolcsóbb megoldás az adófizetők számára. A heroinisták - de más drogélvezők is - a drága "anyaghoz" gyakorta úgy szereznek "forrásokat", hogy újabb fogyasztókat vonnak be a kábítószerezésbe. Ha egy heroinista - pénzszűkében - egy idő után negyven embernek árul, az állami szervezetek egyre többet kénytelenek költeni az így létrejövő drogfogyasztó csoportra. Viszont ha az említett drogbeteget még akkor éri utol egy ambulancia, vagy egy öntevékeny civil csoport, mielőtt dílerkedésre adja a fejét, a költségvetés rengeteget spórol, arról már nem is beszélve, hogy ily módon családok tucatjai kerülik el a "poklot". Szemelyácz János szerint az ilyen típusú megelőző modell működtetésében Baranya megyében, Pécsett jelentős sikereket értek el, ami nagyban köszönhető az alulról jövő kezdeményezéseknek. Ennek is köszönhető, hogy Pécsett jóval kevésbé tud előretörni az ópiátfogyasztás, mint a többi magyarországi városban.

Felvinczi Katalin, a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet igazgatója ennek kapcsán táblázatokkal illusztrálva röviden számot adott arról, hány drogfogyasztó lehet ma Magyarországon. Úgy vélte, hogy az unió többi országához képest még mindig jobb a helyzet, hiszen az ópiátok (például a heroin) rendszeres élvezői az egyszer vagy többször próbálkozókkal együtt sincsenek tíz-húszezernél többen. Az úgynevezett diszkódrogok (extasy, speed) tábora azonban ennél jóval nagyobb: számuk hétvégenként akár több százezerre duzzad. Ugyancsak ez a helyzet a kannabisz-származékokat (marihuána, hasis) használókkal. A különbség "mindössze" annyi, hogy a "füvesek" fogyasztási szokásai már rég nem kötődnek a hétvégi bulikhoz. Jelentős részük ugyanis normális életvitel mellett hetente többször, vagy napi rendszerességgel szívja a jointokat.

Funk Sándor ehhez hozzátette, hogy a legkevesebbet a társadalmi elitcsoportok között egyre kedveltebb kokainról tudnak a szakemberek. Ezt a kábítószert borsos ára miatt csak a legtehetősebbek szerzik be igencsak konspiratív, rejtett útvonalakon, ráadásul ezek a fogyasztók, ha testi-lelki bajokkal küzdenek, a legritkábban jelennek meg az állami egészségügyi ellátásban.

Dr. Rácz Jenő egészségügyi miniszter az ismertetett adatokhoz hozzátette: a kilencvenes évek közepén tapasztalható drog-boom lecsengőben van, de tudomásul kell venni, hogy az állam ebben a küzdelemben - akár a megelőzést, a szankcionálást, vagy az egészségügyi ellátást vizsgáljuk - egymaga "tehetetlen". Mindenképpen szükség van a társadalom aktivitására, ezért a civil szervezeteknek nagyobb teret kell adni. Az is igaz, hogy a betegellátásban a munka dandárját, a pénz előteremtését a felelős törvényhozóknak és kormánytényezőknek kell elvégezni. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy míg másfél évtizede mindössze egy-két "drogintézmény" működött idehaza, addig mára többé-kevésbé teljes országos hálózat fogadja a drogbetegeket, emellett az ország egyre több oktatási intézményében megjelentek a megelőzésre, felvilágosításra "felesküdött" civil- és állami szervezetek szakemberei.
Az előadás szokás szerint a hallgatóság kérdéseivel zárult. Az első érdeklődő a drogfórumok "örökzöldjével" rukkolt elő: a holland modellre hivatkozva aziránt érdeklődött, hogy az előadók támogatnák-e a marihuána legalizálását. Bár eltérő árnyalatokkal, de valamennyi válaszadó úgy vélte: ez az út Magyarországon nem járható.

A második kérdező Egyed László (a Mindentudás Klub állandó moderátora, aki ezúttal a közönség soraiból követte a beszélgetést) azt firtatta: hová tűnt a kábítószer-fogyasztás "kultúrája"? Példaként a múlt századelő "hangulatos" New York-i ópiumbarlangjait, illetve a magyar paraszti hagyományban "konform" módon felbukkanó kenderszívást hozta fel. A válaszadók szerint a felvetés nem állja meg a helyét, mert mindkét példaként említett jelenség elszigetelt tünet volt, ezért hagyományos értelemben nem nevezhető "kultúrának". Funk Sándor hozzátette: New York teljesen egyedi, semmihez sem hasonlítható jelenség a világon. Fábri György annyival toldotta meg mindezt, hogy New Yorkban éppen a "hangulatos" ópiumbarlangok terjedése nyomán figyelt fel arra az állam, hogy a kábítószer-terjesztés kezd önálló iparággá válni.

Az utolsó hallgatói felvetéssel egy civil szervezet elnöke rukkolt elő. Mondandója úgy összegezhető, hogy a pénzforrások megteremtésében óriási adóssága van az államnak. Az előadók közül Felvinczi Katalin válaszolt a kritikára. Azt hangoztatta, hogy a most készülő ifjúsági törvény tervezetében olyan új - s az eddigiekhez képest pozitív - akkreditációs modell körvonalazódik, amely jelentősen megkönnyíti a civil szervezetek életét, és orvosolhatja a jelenleg sanyarú anyagi körülményeket.

Fotó: Mayer András