RE:mbrandt - a tekintet öntudata

Rényi András kiállítás-megnyitó előadása

Épp ötven évvel ezelőtt - a 350. évforduló kapcsán - Fülep Lajos "Rembrandt és korunk" című előadásában már megfogalmazta a gondolatot, hogy Rembrandt az európai ember számára nem műveltségi, hanem egzisztenciális kérdés. Rembrandt nélkül nincs európai identitás, nélküle a modern individualitás semmiféle kultúrája nem gondolható el. Neve a művészeti szférán túl is "hívószóvá" vált: civilség és személyesség, empátia és szolidaritás, hit és autonómia nem esztétikai fogalmak, mégis minden európaiban felderengenek nevének hallatán.

De Fülep még tovább megy, amikor Rembrandtot kortársunknak, sőt honfitársunknak is nevezi és azt a kérdést teszi fel, hogy a mi korunk, a jelen valósága "vállalja-e" ezt az egzisztenciális rokonságot, vagy Rembrandt "művét már csak múzeumi tárgynak [...] tekinti". Az 50 éve föltett kérdés, hogy Rembrandt kora "végéhez közeledik-e vagy folytatódik-e valamilyen formában...[...] hogy van-e objektív lehetősége a vállalásnak, vagy a korszerűtlen vágyakozás sorsára van kárhoztatva" - az információtechnológiai robbanás, a posztmodern médiatársadalmak és a globalizáció eszkalálódása, a humanizmus és a felvilágosodás hagyományának megkérdőjeleződése közben és után ma is megválaszolatlan.

Kiállításunk kísérlet a fülepi kérdés megválaszolására. Ehhez persze elsősorban azt kell pontosítanunk, hogy mi az az egzisztenciális dolog Rembrandtban, amit, úgymond, ma vállalni kell. Számomra ma úgy tűnik, hogy Rembrandt elsősorban mint a látás kritikusa aktuális.

"Agyonmediatizált" kultúránk egyik legfőbb jellemzője, hogy szemünk csak úgy falja a képeket: azonnal rávetjük magunkat a mozi, a televízió, a reklám, a computer kínálta látnivalókra, pillanatok alatt megértjük, bekebelezzük és emésztetlenül el is felejtjük őket. Igaz ez a művészet klasszikusaira is: többnyire velük is csak futtában, valamilyen tömegmédiumon keresztül találkozunk. Újabban - a nagy múzeumi boom beköszönte óta - már megakiállítások megasztárjaiként bukkannak fel: ami egykor egy vékony műveltségi elit exkluzív értékének számított, az ma manifeszt tömeg-kultúra, ennek valamennyi üdvös és kétes következményével.

A most megnyíló kiállítás ötlete ennek az ellentmondásos helyzetnek a felismeréséből fakadt. Vajon a kulturális piachoz alkalmazkodó korszerű múzeumipar elsősorban nem annak a jól bevált, populáris Rembrandt-képnek a felmelegítésében lesz-e érdekelt, amely immár kétszázötven éve megelégszik néhány könnyen csúszó vizuális közhely emlegetésével és ezt fogja a márkanév 400 éves múltjára hivatkozva újrahasznosítani? Rembrandt úgynevezett közérthető és közvetlen művészete könnyen válhat a modern képfogyasztás divatos fast food-jává. Ahogy az ember a gyorsétterembe is olyan hamburgerért tér be éhét csillapítani, amelyet már százszor megevett és most csak ismétel, továbbá kifejezetten nem szereti a meglepetéseket, úgy itt is az a veszély fenyeget, hogy a néző megelégszik Rembrandtból annyival, amennyit már azelőtt látott belőle, hogy odahajolna az első képhez.

Azért fordultunk a kortárs magyar képzőművészekhez, hogy mutassák meg, mi következik abból, ha csakugyan meg is nézzük a képeket. Ha nem érjük be a rutinnal, a közhellyel. Végülis a képekhez, a látványhoz ők értenek a legjobban. Azaz, ők a legérzékenyebb, a legötletesebb, a legkritikusabb nézők: tőlük várhatók a legkevésbé konvencionális, a legkevésbé automatikus reakciók a nagy hollandus művészetére. Nemcsak festőket és grafikusokat, de szobrászt, videóművészt, performert, digitális képalkotó művészt is felkértünk - hiszen a kihívás nem áll meg a hagyományos médiumok határánál, sőt. Az egyik legfőbb tanulsága a tizennyolc művész negyvennél több munkáját felvonultató kiállításnak, hogy Rembrandt egyike volt az európai művészettörténet legkorábbi médiumtudatos művészeinek - akit a leginkább foglalkoztattak mindenkori választott művészi nyersanyagának, technikájának kreatív lehetőségei.

Én úgy gondolom, és ez a kiállítás megerősít ebben a meggyőződésben, hogy Rembrandt érett művészete a birtokba vevő látás automatizmusainak felfüggesztésére, a tekintet késleltetésére int. Mintha művei útját akarnák állni a gyors pillantásnak, hogy eltérítsék és önmaga felé fordítsák, hogy rávegyék a befogadót a másként látásra, sőt, önmaga meglátására. Erre törekszenek a kiállítás művészei is: a vakfolt megmutatására. A festő, a grafikus, a szobrász, a videóművész arra való törekvését nevezem így, hogy - megtorpantva a tekintet gyors mozgását - az éppen láthatót, a tárgyi motívumot áttetszővé, az addig rejtőzködő matériát, a médiumot, magát a kép testét - viszont láthatóvá tegye. Ha ugyanazt nézzük is, a fókuszváltás mást és mást láttat meg velünk: olyasmit, amit nem tudunk kapásból "elolvasni", mert nincsenek hozzá automatikusan bevethető rutinjaink.
Ám épp ezért képes alkalomadtán megrendíteni bennünket.

Nem lehet véletlen, hogy Rembrandt művészetét végigkíséri a vakság problémája. Nemcsak a világtalan Tóbiást vagy Homéroszt ábrázolta többször, de mindennapi vakságunk és a revelatív ráismerés témái is erőteljesen foglalkoztatták. Ilyen az emmausi tanítványok története, akik nem ismerik fel Krisztust, noha órákat töltöttek el vele.

Vagyis a vakság Rembrandt számára nem a látás hiányát jelenti, hanem a közönségességét: s ahogy a vízió sem valami "szuperlátás", úgy a vakfolt sem az üresség, a puszta sötétség helye, hanem a dolgok másként létéé. A vakfolt dicsérete a tapasztalat dicsérete: ugyanannak a dolognak másként való megtapasztalásáé.

Rembrandt megtorpanásra inti a pillantást, kitartásra a tekintetet. A jó kép, a jó mű a szem útjába áll és nem engedi túl könnyen érvényesülni a dolgok ismert jelenlétének, azonnali megértésének illúzióját. Ez Rembrandtra és az ő megértésére is igaz. Ne ijedjen meg senki tehát, ha belépve a kiállítótérbe nem a tipikus Rembrandt-tal találkozik: ha elsőre elveszettnek érzi magát a kortárs művek között. Szeretném ebben annak az egzisztenciális rokonságnak a kifejeződését látni, amelyről Fülep Lajos beszélt ötben éve, még kérdőmódban. A kritikus és önkritikus tekintetnek vannak még esélyei - térjünk be a termekbe, lépjünk be a művekbe és próbáljuk valóra váltani őket. Ennyit bizonyosan megtehetünk.