Időzített bombák a posztszovjet bányászvárosban

Vágólapra másolva!

Ha mindennapos adrenalinbombára vágyik, keresve sem találhat jobb helyet! Az egykor szebb napokat megélt észak-grúziai bányászvárosban, Csiaturában a helyiek a mai napig 50-60 éves felvonókon ingáznak az otthonuk és a munkahelyük között. Minden más megoldás lassabb, vagy nincs. A több száz méteres szakadékokat drótkötélpályák ívelik át. A lepusztult berendezések időzített bombáknak tűnnek, viszont használatukért nem kell fizetni. Origo-képriport Csiaturából.

Vörös Szabolcs

Vágólapra másolva!

kommunizmus mangán Sztálin Csiatura bányászat Lenin kötélpálya Grúzia Szovjetunió

Sajátságos közlekedési rendszerét Csiatura a domborzatának köszönheti: a Kvirila folyó völgye mentén épült belváros a szovjet időkben, az 1950-es évek elején hirtelen terjeszkedni kezdett, a tervgazdálkodás részeként a közeli hegyekben rejlő mangánkincset akarták kibányászni. Hogy a hegytetőkre épült lakónegyedekbe költöztetett bányászkolóniák könnyedén mozogjanak, ésszerű megoldásnak tűnt az ehhez hasonló terepviszonyokat leküzdő, mindent behálózó felvonóerdő telepítése.

„Kiszállásnál előre nézzen" – figyelmeztetett a hegytetőn lévő állomás kezelője, a fotót visszanézve, joggal.

Üzembe helyezésükkor a felvonók nyilván korszerűek voltak, az elmúlt 65 évben azonban teljesen lepusztultak. Tragikus baleset szerencsére még nem történt, de a technikát közelebbről megnézve ez inkább a szerencsének köszönhető, a rendszer ugyanis mindenféle biztosítóberendezés nélkül működik a nap 24 órájában.

Bár az elmúlt években jó néhány pályán le kellett állítani a közlekedést, Csiaturában még ma is 17 „viszonylaton” működnek a felvonók.

Felvonósnéni az egyik legtöbbet használt vonalon, a 25-ösön, amely a belvárosi főállomásról indul az egyik közeli, északi hegytetőre. A lifteknek nincs menetrendjük: ha az egyik végállomáson megvan a szükséges utasszám, akkor néhány csengetés után kijárnak. Az utasszám sem állandó, hiszen a kevesebbet használt, kisebb kabinokkal operáló vonalakon már két ember is elég ahhoz, hogy elindítsák a felvonókat.

A csiaturai matuzsálemek tulajdonosa a helyi bányásztársaság, a lifteket bárki szabadon használhatja; ha egy kabinban csak turisták vannak, őket is szó nélkül útnak indítják.

Csiatura 20 ezer lakója erre a technikára bízza az életét nap mint nap.

Hegyteteji állomás az egyik külvárosi vonalon. A mára lepusztult enteriőrt nem gondolták túl: a váróteremből a kezelő szobája nyílik, ő általában kedélyesen beszélget az utasokkal, a házikó felső része pedig a pálya felső tartószerkezetét rejti.

A kezelőberendezés annyira őskori, hogy nem is próbáltuk megfejteni...

...elég, ha az erre betanított szaki ért hozzá.

Alulnézet: kábelerdő szövi át a hegyoldalt egy magányosan függő felvonókabinnal.

Hazafelé tart egy helyi ingázó. A külső vonalakon használt, mintegy 3 x 1,5 x 2,5 méteres kabinok azon kívül, hogy jó pár helyen rohadnak, a nyár végi 30 fokban felérnek egy szaunával, a nagyjából 2 perces út így épp elég bennük. Mozogni is elég kockázatos, mert ettől a ki-behorpadó lemezekből hegesztett eszközök még szélcsendben is fenyegetően imbolyogni kezdenek.

Használaton kívüli üzem Csiatura-külsőn. Fénykorában a kisváros a világ mangántermelésének 60 (!) százalékát adta. A Szovjetunió összeomlása persze az újonnan függetlenedő Grúziában is a megszokott hatással járt: a hirtelen betörő piacgazdaság jelentette kihívásoknak a helyi ipar zöme képtelen volt megfelelni, a kaukázusi országot ráadásul háborúk is sújtották az elmúlt 25 évben. Ahol lehetett, persze lassanként újraindult a termelés, a jelek szerint Csiaturában még mindig megéri bányászokat küldeni néhány tárnába.

A várost egyébként körülményes megközelíteni, autó nélkül leginkább a Kutaisziből induló marsrutkákkal érdemes próbálkozni, ezek 6 lariért (nagyjából 800 forintért) szállítják az embert a 77 kilométeres úton.

Törzsutas érkezik a belvárosi főállomásra. A liftek alatt általában 150-200 méteres szakadék tátong, az érzésre immúnis helyiek azonban aggódás helyett inkább egy cigivel ütik el a menetidőt.

Teljes fordulatszámon pörög a felvonóberendezés. 1953 óta.

Útnak induló fülke a 25-ös vonal felső állomásán. A legforgalmasabb pálya kabinjaiban 6-8 ember is elfér. Azt nem állítjuk, hogy kényelmesen.

Lenin és Sztálin portréja a szomszédos folyó köveiből kirakva a csiaturai főállomás homlokzatán. Fiatal forradalmár korában a grúz származású generalisszimusz a közeli hegyekben bujkált, így lehet, hogy a bányászváros II. világháború utáni üzemszerű felfuttatása nem véletlen.

A csiaturai felvonórendszer egykor legforgalmasabb, hármas csomópontja. A látvány megtévesztő, mert a relatíve jó állapotúnak tűnő telepről ma már egyik irányban sem indul lift. Maradnak hát a képünkön is látható, ugyancsak szépkorú buszok, jelentősen megnövelve a menetidőt.

Hegy, folyó, vasút felülnézetből. A vízszintessel nagyjából 60 fokos szöget bezáró drótkötélpálya innen még félelmetesebb. Alul a leharcolt végállomás, amit minden alkalommal megváltás elérni.