Koszovóban elcsitult a Haradinaj körüli hisztéria

Viszonylag nyugodtan (hiszen azért itt-ott felrobban egy-két gránát, de ez itt sajnos mindennapos) vészelte át a koszovói tartomány a kormányfő látványos búcsúja utáni napokat. A Haradinaj lemondását követően ugyan három tömegmegmozdulás, de ezek is békésen, mindössze 5-7000 egyetemista részvételével zajlottak.

Slobodan Milosevic 1989-es rigómezei (Koszovó) beszéde - amely a Jugoszláviát vérbe borító és darabokra szaggató események elindítója volt - óta talán a legbékésebb nyarat várhatja Koszovó lakossága, ami annak fényében különösen meglepő, hogy robbantásoktól, merényletektől, tüntetésektől és kormányválságtól hangosak a volt jugoszláv tartományból érkező hírek. A nemzetközi közvélemény, de a koszovói pártok vezetőinek többsége is azt várta, hogy Haradinaj távozása után elszabadulnak az indulatok és megroppan a megkezdett konszolidációs folyamat. Az állampolgárok felpaprikázott hangulata, pillanatnyi érzelmi kitörése a kormányfő Hágába citálása okán gyorsan lehiggadt. Mindez nem pusztán a nemzetközi békefenntartókon, Haradinaj és valamennyi párt fellépésén múlott, hanem mindenekelőtt a koszovói társadalom politikai érettségén. Az emberek túlnyomó többsége belátta azt, hogy kizárólag békés úton érhetnek el eredményeket céljuk - a függetlenség - érdekében. Megértették, hogy a tavaly márciusi eseményeknek (amikor is etnikai villongások tucatnyi halálos áldozattal járó tömeges zavargásokká fajultak) nem szabad megismétlődniük, fontos a békés átmenet zavartalansága. A március 14.-re (az UCK háborús veteránszövetsége által) szervezett, Haradinaj Hágába citálása ellen tiltakozó tömegrendezvényeket konszenzusos alapon elhalasztották, ez valójában azt jelenti, hogy ezekre nem is kerül sor a későbbiekben sem.

Mindezek mellett Haradinaj ártatlanságában még az ellenzékben lévő pártok is hisznek, biztosak abban, hogy a nagy formátumú politikus védekezése megáll majd a Nemzetközi Törvényszék előtt és rövid időn belül hazatérhet és újra kulcsszerephez juthat a politikában. Haradinaj volt a kulcsembere az AAK-LDK koalíciónak, ő vitte előre, az ő 100 napos regnálása idején fejlődött rövid történelme során a legnagyobb mértékben Koszovó.

Javier Solana sajtótájékoztatóján elmondta, hogy sem a Haradinaj távozása után keletkezett időszakos hatalmi vákuum, sem a Rugova államfő autója, valamint az Koszovót felügyelő ENSZ-képviselet (UNMIK) elleni bombatámadás nem téríti el a jó irányba tartó folyamatokat, ezek nincsenek kihatással Koszovó stabilizálására. Az EU látja a változásokat és örül Koszovó reményteljes fejlődésének. Véleményük szerint a következő 100 nap döntő fontosságú lesz a terület jövőbeni státusának szempontjából. Nincs jelentősége annak, hogy melyik nagy párt kormányoz és melyik van ellenzékben: a lényeg, hogy a megkezdett stabilizálási folyamatok tovább haladjanak az eddig követett jó irányban és megőrizzék a békét, a nézeteltéréseket pedig kizárólag politikai vitákban intézzék el.

A jelenlegi vezető pártok és ellenzékük egymást múlják felül békességben, megfontoltságban és az egymásnak tett gesztusokban - igaz, ez csak a felszín, de a közvélemény felé okosan politizálnak. A kormányválság valószínűleg jövő szerdán megoldódik, Rugova államfő mai találkozóján az ellenzék vezetőivel (köztük Hasim Thachival) egyértelműen állást foglalt amellett, hogy az új kormányfőt az eddig is kormányzó LDK-AAK koalícióból fogja kijelölni. Az új miniszterelnök és a felállítandó új kormány pedig azonnal munkába áll, hogy a tartomány státusát eldöntő tárgyalások megkezdéséhez szükséges standardokat (ezeket az EU csatlakozási tárgyalások fejezeteihez hasonlóan kell elképzelni) sikerüljön a kitűzött 2005 szeptemberi időpontra teljesíteni.

A koszovói társadalomban és gazdaságban azonban rejtett időzített bombák bújnak meg, amelyek bármikor felrobbanhatnak és megingathatják a térség viszonylagos stabilitását: A koszovói szerb entitás helyzetét a mai napig nem sikerült megoldani. Valamennyi koszovói albán párt támogatni akarja a szerbeket, biztosítani számukra a szabad nyelvhasználatot, vallásgyakorlást stb., de ehhez a koszovói szerbeknek is felelősséget kellene vállalniuk, politikai szerepet kellene viselniük és segíteniük, nem pedig gátolniuk kellene a koszovói társadalom demokratizálódását. Az utolsó 4-5 hónap etnikai zavargások nélkül telt, ez jó jel a jövőt illetően. A szerbek nélkül lehetetlen a tartomány státusáról folyó tárgyalások megkezdése, ők azonban vonakodnak bármilyen együttműködéstől, hiszen azzal elismernék a tartomány elszakadását Szerbia és Montenegrótól, márpedig a koszovói szerbeknek eszük ágában sincs egy albánok vezette független államban élni és annak létrehozását támogatni. Gazdasági sikerekkel, általános jólét megteremtésével az etnikai feszültségeknek is el lehetne venni az élét, de ez egyelőre lehetetlennek tűnik a szabályozatlan körülmények miatt.

A politikai instabilitás visszafogja a gazdaságot, nem jönnek a befektetők, nem lehet elkezdeni a reprivatizációs folyamatokat. A gazdaság nem működhet külföldi befektetések nélkül, azonban az politikai stabilitás híján nagy valószínűséggel még sokáig elkerüli a térséget. Jelenleg a Koszovóban működő legjövedelmezőbb vállalkozás maga az UNMIK és a KFOR szervezetei. Ezek a szervezetek sok koszovóinak nyújtanak az átlagnál magasabb színvonalú és biztosabb megélhetést: munkahelyeket adnak, ingatlanokat bérelnek, munkatársaik az itteni éttermekben, taxisoknál, fodrászoknál stb. költik el a fizetésüket. Ha elmennének a fenti szervezetek Pristinából és környékéről, az munkanélküliséget és bevételkiesést okozna szinte minden területen.

Koszovó lakosságának 70%-a 30 év alatti, szükségük volna színvonalas oktatásra, de a jelenlegi rendszer erre alkalmatlan. Nemzetközi iskoláknak kellene nyílnia, amelyekkel kénytelenek lennének az államiak konkurálni - így emelkedhetne a színvonal. Alulfizetett (az egyetemi professzorok kb. 200 eurót keresnek), képzetlen oktatókkal a diákoktól sem lehet többet követelni. Ráadásul az a ma 30-40 éves réteg, amelynek lassan át kellene vennie az irányítást (és akik közül ügyvédek, bankárok, orvosok kell, hogy kikerüljenek) iskolázatlan: 1990-99 között, amikor diplomázniuk kellett volna, az oktatás szinte nem is működött, az albán nyelvű oktatási intézményeket bezárták vagy ellehetetlenítették.

A média rettenetesen rossz helyzetben van: míg 1990 előtt a Belgrád által szigorúan ellenőrzött, agymosott, színvonalatlan, albán nyelvű sajtót napi 50-60 000-en olvasták, addig a ma létező 5-6 koszovói napilapnak összesen van 25 000 olvasója. Ez visszavezethető arra is, hogy a mai középkorúak jelentős része iskolázatlan, és sem a politika, sem az olvasás nem érdekli. A lapok nem az olvasókból, hanem a hirdetésekből tartják fenn magukat, amelyeknek 70-80%-át megint csak az UNMIK és a KFOR fizeti. Utóbbiak távozásával valószínűleg az összes szerkesztőség becsukhatná kapuit Koszovóban. A politika és annak folyamatainak eljuttatása az emberekhez a televízió feladata maradt - a koszovói tv-csatorna kulcspozíció, amelynek nem szabadna egyik oldalhoz sem húzni, a szélsőségesek propagálásától pedig teljesen tartózkodnia kellene. A független és jól tájékoztató média pedig ugyancsak a politikai stabilitás alapja lehetne.

Ördögi körbe került a konszolidálódni látszó koszovói társadalom, a lakosság többsége azonban bizakodva tekint a jövőbe: szerintük ahol ennyi fiatal van (Európában a messze legfiatalabb összetételű a lakosság, és a tartományban születik az egy főre jutó legtöbb újszülött), ott előbb-utóbb jóra kell fordulniuk a dolgoknak.

Boczka Károly