Fallaci hosszan tartó, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, és 77 éves korában, egy firenzei kórházban érte a halál - jelentette az olasz média. Tudósításai a világ legnagyobb példányszámú lapjaiban jelentek meg, a The Times, a Life és a The New York Times hasábjain. Az 1968 évi mexikói zavargások során puskagolyó sebesítette meg. A vietnami háborúban amerikai harci repülőgépek bevetésein vett részt.
Híres volt interjúiról, a Los Angeles Times még évtizedekkel ezelőtt úgy jellemezte Fallacit: az a riporter, akinek senki nem tud nemet mondani. Egyik legnagyobb visszhangot kiváltó interjúját Henry Kissingerrel, Nixon elnök nemzetbiztonsági tanácsadójával, külügyminiszterével készítette. Kissinger elismerte, hogy a vietnami háború haszontalan volt, és saját magát egy a szekérhadat vezető, magányosan lovagló cowboyhoz hasonlította. Kissinger később azt írta, ez volt a legkatasztrofálisabb interjú, amit valaha is adott.
Készített interjút más ismert személyiségekkel: többek között Lech Walesával, Omar Kadhafival, Teng Hsziao-pinggel, Golda Meirrel, Homeini ajatollahhal, Willy Brandttal.
Legjobb negyven interjúját Interjú a történelemmel címmel gyűjtötte össze, A haszontalan nem című riportkötetében pedig az ázsiai nők életét mutatja be. Ebben azt írta: "A férfiak alapvető problémái gazdasági, társadalmi kérdésekből erednek, a nők fő gondjai elsősorban abból származnak, hogy nők". Fallaci felfogásában a nőkérdés emberkérdés, s a nők helyzete a társadalom általános állapotát jellemzi.
Az utóbbi években nagy visszhangot váltottak ki az iszlámmal kapcsolatos nézetei. A 2001. szeptember 11-i támadások után Düh és büszkeség című könyvében elítélte az iszlámot, amely szerinte egy totaliárius erő, és a nyugati civilizáció elpusztítása a célja. Emiatt sokan bírálták, iszlámgyűlölőnek nevezték, a könyvet be akarták tiltani Franciaországban, de a bíróság a kérelmet elutasította. Olaszországban per is indult ellene az iszlám gyalázása miatt, az idén júniusban kezdődött tárgyaláson a súlyos beteg írónő nem jelent meg.
Fallaci Firenzében született spanyol és olasz származású, szegény, négygyerekes családban. Műasztalos apja részt vett az antifasiszta ellenállásban, Oriana is végzett illegális tevékenységet a Szabadság Önkéntesei nevű szervezetben. Két évig orvosnak tanult, tandíját cikkeinek jövedelméből fizette. Magánéletéről sosem nyilatkozott, a házasságot börtönnek mondta, ahol az első rab a nő.
Munkájáról a következőképpen beszélt: "Az újságírás különleges és szörnyű kiváltság. Minden szakmai tapasztalatomért a lelkem egy darabjával fizetek. Mindegyik portré az enyém. Ezek különös keverékei eszméimnek, temperamentumomnak, türelmemnek, minden a kérdésekhez vezet. Az interjú az én szerelmi történetem". Élete utolsó éveiben New Yorkban élt, 2004-ben írt öninterjúja búcsújának tekinthető.
[origo]/MTI