Negyven év alatt elkopott a legfényesebb izraeli győzelem

Június ötödikén lesz negyven éve, hogy Izrael megvívta történetének legrövidebb, de legsikeresebb háborúját. A hatnapos háborúban három fronton diadalmaskodott és háromszorosára növelte területét a zsidó állam. A sikert azonban hosszú távon nem sikerült készpénzre váltani. Az akkor megszerzett területek jelentős része már a múlté, ám cserében nem reménykedhet nagyobb biztonságban Izrael: 1967-hez képest, amikor körülbelül 200 milliónyi arabbal került szembe, mostanra már nem csak akkori ellenfeleivel és a véres gerillaháborút vívó, mind radikálisabb palesztinokkal, hanem a világ 1,2 milliárd iszlám hívőjével is farkasszemet néz.

Május 16-án ünnepelték Jeruzsálem egyesítésének 40. évfordulóját Izraelben. A zsidó naptár szerint ugyanis 1967 június 7-e óta akkor volt 40 éve, hogy elfoglalták el Kelet-Jeruzsálemet az izraeli hadsereg egységei. Hiába azonban a színes ünnepségek, és hiába volt az 1967. június 5-én kezdődött hatnapos háború Izrael történetének legdicsőségesebb katonai győzelme, manapság - a nagy-Izrael megvalósítását vallásos kötelességnek tekintő hithű cionistákon kívül - nem sok izraeli véli úgy, hogy megérte, sőt közülük is sokan értékelik úgy, hogy Izraelnek tragédiát hozott a hatalmas győzelem - írja az Economist.

A pánarab eszme jegyében folyó egyiptomi fenyegetőzések és a Szíriával az északi vízforrások feletti egyre feszültebbé váló viszony által gerjesztett, a küszöbön állónak gondolt arab támadás megelőzésének szánt háború kétségtelenül roppant sikeres volt Izrael számára. Ám a siker rövid távúnak bizonyult, és a háború következményei tovább bonyolították a térség problémáját.

Mit hozott Izraelnek?

Izrael három szomszédjával, Egyiptommal, Jordániával és Szíriával, valamint az őket fegyverekkel és csapatokkal támogató több más arab állammal vívott egyszerre sikeres harcot. A szűk hatnapos - 1967. június 5-től 10-éig tartó - fegyveres konfliktusban az izraeli csapatok megszállták a Sínai-félszigetet, Gázát, a Golán-fennsíkot és elfoglalták Jeruzsálem keleti részét, valamint a zsidóság bibliai bölcsőjének tartott Ciszjordániát is. Izrael gyakorlatilag megháromszorozta területét, jelentős ütközőövezeteket hozva létre, minek következtében megnyugodhattak azok, akik közvetlen arab támadástól tartottak.

Izraelnek azonban nem csak katonai sikert és területi nyereséget hozott a hatnapos háború. A világ ezt követően kezdte egyre inkább elismerni a zsidó államot. Az Egyesült Államok például 1967 után kezdett komoly fegyverkereskedelembe Izraellel, és mára a legnagyobb katonai szállító lett, éves szinten 2,5 milliárd dollár értékben nyújt katonai segélyt Izraelnek.

A siker komoly önbizalom-növekedést is okozott az országban, és a bibliai helyszínek megszerzésével - például a Kelet-Jeruzsálemben található siratófal -, kialakult az isteni beavatkozásnak egyfajta érzete, ami a cionista és ortodox vallásos mozgalmak megerősödéséhez vezetett - a brit lap szerint. Felbuzdult fiatalok kezdtek telepeket építeni Ciszjordániában, és a hadsereg - jóllehet eleinte maga verte szét ezeket - később elnézte az építkezéseket, amelyeket megfelelő biztonsági ütközőövezetnek gondoltak, amelyekkel megerősíthették a Kelet-Jeruzsálem feletti uralmat. A telepek építése azután kiterjedt a Gázai övezetre is.

Egy izraeli zenekar videoklipje a háborúrol

Mit hozott a palesztinoknak és az araboknak?

A palesztinok többsége, akik eddig különböző arab országok által megszállt területeken - az egyiptomi fennhatóság alatt lévő Gázai-övezet, vagy a jordániai ellenőrzés alatt álló Ciszjordánia - élt, az izraeli megszállással lehetőséget kapott arra, hogy ismét kapcsolatba kerüljön egymással, és az Izrael területén élőkkel. Megszűnt ugyanakkor a közvetlen kapcsolat a milliónyi, határokon túlra menekült társukkal. Számos további palesztin menekült el azonban a harcok miatt, egyes becslések negyedmilliósra teszik csak azok számát, akik Ciszjordániát és 70 ezerre azokét, akik Gázát hagyták el Jordánia, illetve Egyiptom felé.

Az Economist szerint a háborúban elszenvedett nyomorúságos vereség - Egyiptom több mint 11 000, Jordánia 700, Szíria 2500 embert veszített, az egyiptomi katonai felszerelés 80 százaléka odaveszett, Jordánia amúgy is kicsiny légiereje megsemmisült, Szíria elvesztette páncéloserejének felét (ehhez képest kevesebb mint 1100 izraeli katona vesztette életét a három fronton.) - szégyenbe hozta a főként az egyiptomi elnök, Gamal Abdel Nasszer által propagált pánarab eszmét. Így az arabok ügye helyébe részben a palesztinok ügye kerülhetett, Nasszert, az arab ügy élharcosát palesztin felebarátja, Jasszer Arafat és szervezete, a Fatah szorította háttérbe, aki a háborút követően egyre keményebb akciókat szervezett a zsidó állam ellen, kivívva az arab világ elismerését.

A vereség következtében lassú taktikaváltás indult meg az arab államok körében. Az elrettentő izraeli katonai erővel szembeni nyílt harc helyett inkább a palesztin fegyveresek támogatásához folyamodtak, főként az utolsó, 1973-ban vívott, negyedik arab-izraeli háború után.

Mit hozott a világnak?

A hatnapos háborút követően - Európa és Latin-Amerika után - a térségbe is beszivárgott a hidegháborús szembenállás. A Szovjetunió elfordult Izraeltől és az arabokkal alakított ki közvetlenebb viszonyt, míg az USA komolyabban a zsidó állam mellé állt. A háború után kötötték meg például az első jelentősebb fegyverüzletet.

A siker a diaszpórában élőket is mozgósította, innentől számítható a mára komoly befolyással rendelkező amerikai zsidólobbi felemelkedése, és a Szovjetunióban és a volt kommunista államokban kialakuló otkaznyik (elutasított - kivándorlási kérelmük elutasítása miatt így nevezett) mozgalom megerősödése. A mozgalomnak köszönhető például, hogy nem asszimilálódtak a negatív állami diszkriminációval sújtott szovjetunióbeli zsidók.

A kudarcot követően elbukott világi pánarab eszme helyébe lassacskán az iszlám ideológia állt. Követői már nem egy nagy közös arab államról, hanem az iszlám követőinek teljes egységéről álmodtak, ahol az iszlám jog a mérvadó.

Negyven éve és ma

Máig hat

A hatnapos háború előtt alapvetően területi és nemzeti konfliktus mára hangsúlyozottan vallási alapú lett. A háború után kialakuló, és gyorsan erőre kapó vallásos és militáns izraeli telepesek mozgalma számukhoz képest máig komoly befolyással bír az Izraeli nagypolitikára. Hiába ürítette ki Izrael 2005-ben a Gázai övezetben létesült telepeket, Ciszjordániában tovább folytatódik az építésük. A térség gazdaságát ugyanakkor csak fojtogatják az őket védő intézkedések: a védőfal emelése, az ellenőrző pontok, a csak a telepesek által használható utak, amelyek miatt ráadásul egyre több palesztin sodródik a szélsőségek felé . A tavaly év elején a telepesekhez hasonlóan vallásos alapon gondolkodó Hamász kormányra kerülése a palesztin területeken tovább erősítette a szembenállást. Mind az izraeli telepesek, mind a Hamász hívei egyre radikálisabb vallásos meggyőződést követnek, és egyre radikálisabban követelik a jogot a szentként tisztelt földre.

Az izraeli győzelemnek köszönhetően - jóllehet egyszer, 1973-ban még próbálkoztak - az arab államoknak elment a kedvük a nyílt háborútól. A fegyveres összecsapások mégsem szűntek meg, Izrael gyakorlatilag folyamatosan hadban áll például Szíriával és Iránnal az általuk támogatott libanoni Hezbollahon keresztül, és nem csitulnak az összecsapások a Gázai-övezet palesztin fegyveres csoportjaival sem. A gerillaháborúban szinte lehetetlen különbséget tenni a fegyveresek és a civilek között, és ahogy a tavaly nyári libanoni és gázai Izraeli akciók is bizonyítják, az 1967-ben oly sikeresen vívott hagyományos nyílt háborúval sem lehet semlegesíteni az ellenfelet.

A hatnapos háború legpozitívabb fejleménye az lett, hogy Izrael és több arab szomszéd viszonya rendeződött. 1982-ben békét kötött Egyiptommal visszaadva a Sínai-félszigetet, 1994-ben megállapodott Jordániával. Mire azonban 2002-ben az Arab Liga felajánlotta Izraelnek a kapcsolatok rendezését az 1949-es határok mögé húzódásért cserébe, már javában dúlt a véres második intifáda. Izrael a palesztin merényletekre hivatkozva utasította el a megállapodás lehetőségét, hogy előbb azoknak legyen vége, és utána tárgyalhatnak a megállapodásról. Ez 1967 óta jellemző volt mindkét félre: mindig a másiktól várták az első lépést. Időközben azonban megváltoztak a léptékek: Izrael 1967-ben még körülbelül 200 millió arabbal állt szemben, 2007-re azonban már 1,2 milliárd muszlim néz farkasszemet vele.