Elnyeli az illúziókat az afgán ingovány

Afganisztán fordulóponton van. Hamid Karzai nyugatbarát kormányában csalódott a többség. A biztonsági helyzet katasztrofális, de a tálib ellenállás egyelőre nem fejlődött általános kormányellenes felkeléssé. Noha a kormány és a nemzetközi erők kezdenek rájönni, mit rontottak el az új rend hat éve alatt, egyelőre kevés eredményt tudnak felmutatni, miközben az egész építmény recseg-ropog. Riport Afganisztánból.

Dzsalalabád, Nangarhár tartomány, Kelet-Afganisztán

Zardzsan Adilkil eleven, intenzív ember, gyorsan és sokat beszél, tekintetét pedig erősen a beszélgető partnerébe fúrja. A pakisztáni határ pastu törzsek által lakott vidékéről származó, hagyományos afgán ruhába öltözött, szakállas férfi szavai határozottak, átgondoltak. Arról beszél, amiről ő akar, nem pedig arról, amiről kérdezik.

Most két dolog foglalkoztatja legjobban: mit csináltak a múlt héten a környékükön azok az amerikai katonák, akik kirángatták a házukból az embereket és lelőttek legalább hármat, illetve hogy betartja-e a szavát a kabuli kormány és megépíti-e azokat a kutakat, azt a kórházat, megteremti-e azokat a munkalehetőségeket egy éven belül, amikre ígéretet tett a határvidék törzseinek a kábítószer-termelés felhagyásáért cserébe.

Mert ha nem.

A határvidéket lakó Senvár törzsszövetség, amihez Zardzsan Adilkil családja tartozik, generációk óta ópiumtermesztéssel foglalkozik. Illetve tavaly óta nem, mert akkor a kormány betiltotta az egészet, az amerikaiak pedig lepermetezték a fenébe a földjét, elpusztult minden. "Itt még a tálibok alatt is folyt a termesztés - a Senvárok úgy tesznek, ahogy akarnak, nem úgy, ahogy a kormány diktál" - mondja, nem dacosan, hanem mint aki egy tényt állít. (A törzsi területek hagyományosan nagy önállóságot élveztek a gyenge afgán államon belül.)

A Senvárok mindenesetre úgy döntöttek, hogy adnak a kormánynak egy évet. Ha addig létrejönnek azok a fejlesztések, amikre a nyomorultul szegény környéken annyira szükség volna, és amikre a kormány ígéretet tett, lesz munka és jövedelem, és a NATO sem piszkálja őket többet, akkor minden rendben lesz. De ha nem, akkor a Senvárok visszaállnak az ópiumtermesztésre. És, sejteti a férfi, aki a Senvárokon belül az egyik törzs, az Adilkilek vezetője, nagyobb baj is lehet. Arra pedig rendkívül gyorsan választ akarnak kapni, mi is volt az az éjszakai amerikai rajtaütés a múlt héten. (Egy koalíciós szóvivő azt mondta az [origo]-nak, hogy az akció "külföldi harcosok hálózata" ellen irányult, válaszul korábbi, a szövetséges erők ellen elkövetett támadásokra.)

"Ha rájövünk, hogy a kormányon lévőket csak a saját zsebük érdekli, és az idegen katonáknak más terveik is vannak, mint hogy Afganisztánba elhozzák a demokráciát, ahogyan mondják, akkor majd felülvizsgáljuk az eddigi döntéseinket" - mondja. Adilkil szélesen mosolyog és nagyon melegen ráz kezet, amikor az interjú után távozik. De az éjszaka a hotelbe behallatszó gépfegyverropogás nyers emlékeztetőül hat, hogy ezen a környéken még a legudvariasabban előadott figyelmeztetéseket is halálosan komolyan kell venni.

Elvesztett illúziók

A Senvár-dilemma, ha lehet így nevezni, talán a legjobb példa rá, mik a legfontosabb nehézségek, amikkel Afganisztánnak ma, hat évvel az embertelen tálib rezsim bukása után szembesülnie kell. A kormány még mindig nem ellenőrzi a hagyományosan független és keménynyakú törzsek lakta ország jelentős részét. A közbiztonság katasztrofális, egyes tartományok megközelíthetetlenek az utakon garázdálkodó haramiák miatt, másutt intenzív harcok folynak a NATO, a kormányerők és a lázadók között - ráadásul az erőszak terjedni látszik, kifelé a tálib ellenállás hátországából, a dél- és kelet-afganisztáni pastu vidékekről. Még a viszonylag biztonságos Kabulban is rendszeresek a merényletek.

Az ópiumtermelést (Afganisztán a világ ellátásának 95 százalékát adja) nem lehet csak úgy betiltani, mert rengetegen ebből élnek, alternatíva pedig nem nagyon van. (Zardzsan Adilkil maga egy ideig tanítóként dolgozott, most pedig munkanélküli.) A koalíciós katonák fellépése gyakran több kárt okoz, mint amennyi hasznot hozott, mert durvaságukkal és a sok polgári áldozattal a kormány és a nemzetköziek ellen hangolják a lakosság egy részét. Különösen a pakisztáni határvidék független pastu törzseit, akik a tálib rezsim fő bázisát adták, és akiknek egy része egyébként is kizárva érzi magát az új rendből.

A bibliai szegénységgel küzdő, rendkívüli problematikus földrajzi adottságokkal rendelkező országban a kormány és az ENSZ egyszerűen nem tud elég gyorsan dolgozni ahhoz, hogy a létfontosságú fejlesztések mindenhova időben eljussanak. Ráadásul a hivatalos szervek, elsősorban a rendőrség észbontó korrupciója, teljesen aláássák az állam legitimációját. A nyomorgó, kétségbeesett embereket könnyen az állam ellen lehet fordítani, ígéretekkel, készpénzzel. Ha a kormány és a NATO nem akarja, hogy az ország jelenleg még stabil részei is darabokra hulljanak, a kormány ellen forduljanak, rendkívül gyorsan eredményeket kell elérniük a közbiztonság, a gazdasági fejlesztések és a kábítószer-termelés kérdéseiben.

Mert ha nem.

"Elvesztettük az illúzióinkat" - mondja Mohammed Wahidi, egy fiatal afgán férfi, aki orvosként dolgozik a nemzetközi biztonsági erők (ISAF) főparancsnokságán. "Helyettük van rossz közbiztonság, NATO-katonák, akik öregembereket rángatnak ki a házaikból, és nem megy a gazdaság sem, elakadtak a fejlesztések." " Menjünk akkor inkább haza?" "Ne. Csak csináljátok jobban. Azt senki nem akarja, hogy a tálibok visszajöjjenek."

"Csalódtak az új rendben és erről mi - a nemzetközi közösség - is tehetünk" - mondja Thomas Ruttig, aki 25 éve foglalkozik Afganisztánnal, mint szakértő, és jelenleg az Európai Unió itteni különleges képviselőjének tanácsadója. "A tálibok bukása után visszajöttek ugyanazok a gengszterek, hadurak, akik előtte [a kilencvenes években] szétrombolták az országot, és mi hagytuk - sőt, támogattuk őket. Nincs közbiztonság, nincs áram, az új intézményekbe pedig a régi emberek ültek be, akik a rendőrségen keresztül - ami lényegében a magánhadseregük - ellenőrzik a drogkereskedelmet. Egyes tartományi kormányzók együttműködnek a központtal úgy-ahogy, de vannak, akik egyszerű hadurak, és akiket az elnök valószínűleg nem is tud eltávolítani."

Bizonyos pozitív jelek

Látni pozitívumokat is. A kormányerők, a NATO és főleg az amerikaiak egyre hatékonyabban lépnek fel az ellenállókkal szemben, és egyre ügyesebben használnak nem katonai eszközöket (lefizetés, fejlesztések, együttműködés a törzsi vezetőkkel, a korrupt rendőrség átszervezése) az instabil környékek rendezésére. A biztonsági helyzet kétségkívül nagyon rossz, de úgy tűnik, a NATO-nak sikerült megakadályoznia, hogy az ellenállás egy általános kormányellenes lázadássá fejlődjön (bár tény, hogy az ellenállók több olyan környéken is megjelentek, ahol 2006-ban még nyugi volt). A lakosság többsége még mindig kitart a nemzetközi erők mellett, a tálibok támogatottsága pedig szinte zéró a pastu övezeten kívül, annyira lejáratták magukat brutális intézkedéseikkel, amikor hatalmon voltak.

"Ha a NATO elmenne, senki nem tudná megakadályozni a tálibok visszatértét, az pedig újabb polgárháborúhoz vezetne, és nagyon sok ember meghalna" - mondja Abdul Szálem Roketi ("a Rakéta"), a szovjetek elleni háború hőse és volt tálib parancsnok, aki átállt a kormány oldalára és most parlamenti képviselő. Az afgán nemzeti hadsereg és rendőrség szinte biztosan nem tudná megvédeni a kormányt a NATO segítsége nélkül.

De túl sok az olyan sztori, mint Abdul Dzsabar Naémié, aki a fővároshoz közeli, instabil Vardak tartományt kormányozza, és aki nemrégen benyújtotta lemondását, mert elege lett: úgy érezte, nem kap elég támogatást a kabuli kormánytól. Naémi arra panaszkodik, amire mindenki más is: rossz a közbiztonság (az ő környékén konkrétan háború robbant ki két különböző népcsoport között), elképesztő a korrupció (felidéz egy esetet, amikor egy rendőrörs egyszerűen eladta a fegyvereit valakiknek), és nem haladnak elég gyorsan a fejlesztések, amik munkát, utakat, tiszta vizet, áramot adnának az embereknek. "Rendszer kellene, hogy legyen rendes közbiztonság és közszolgáltatások, de nincs" - mondja.

Nem tudják, merre tartanak - Képünk illusztráció

"Időre van szükségünk" - védekezik Szebgatulla Szandzsar, az afganisztáni elnök szakpolitikai főtanácsadója. "Időre ahhoz, hogy biztosítsuk, a tartományi kormányzók, akik végrehajtják az állam döntéseit, megfelelő színvonalúak, nem korruptak és nem tapad vér a kezükhöz. De ez sokáig tart és még nem tartunk sehol. Értse meg, hogy ebben az országban szinte semmi nem működik, a teljes állami infrastruktúra elpusztult az egymást követő háborúkban." Nyugati diplomaták egyetértenek, rámutatva, hogy a megfelelő intézmények kiépítése nagyon sok ideig tart, és a kormány rengeteg időt elherdált 2001 után, amikor visszaszivárogtak a régi hadurak és bűnözők.

Fordulópont

Egy kéthetes látogatás alapján rendkívül nehéz megállapítani, de úgy tűnik, Afganisztán fordulóponton van. A nemzetközi erők és a kormány, mintha kezdenének rájönni, mit rontottak el eddig és hogyan kellene jobban csinálni, de egyelőre még kevés eredményt tudnak felmutatni - miközben az eddigi hibák olyan komolyak, hogy az egész építmény recsegni-ropogni látszik. Az idei éven sok múlhat. Nem csak a legújabb tálibellenes katonai offenzíva sikerén, de azon is, sikerül-e rákapcsolni a fejlesztésekkel (útépítéssel, iskolaépítéssel, kútfúrással, munkaerő-teremtő programokkal), és hogy hogyan reagálnak a hatóságok a rossz termésre és a növekvő élelmiszerárakra, amelyek egyes tartományokban akár éhínséghez is vezethetnek.

Az erő felemás eredményeket hozott - Képünk illusztráció

"A legnagyobb félelmem az, hogy elakadunk ebben a felemás helyzetben" - mondja egy nyugati diplomata Kabulban. "Hogy a dolgok nem nagyon fejlődnek sehova, az afgánok egyre csalódottabbak lesznek, egyre elégedetlenebbek az állammal és a nemzetközi jelenléttel szemben, a nyugati közvélemény pedig ráun, hogy a katonáik elvéreznek egy értelmetlennek látszó háborúban."

Komplikálja a dolgokat, hogy jövőre választások lesznek, ami megnehezítheti a kormány számára a leszámolást a korrupt kormányzókkal, hadurakkal. Karzai elnök, aki eredeti támogatóinak jelentős részét elveszítette, láthatólag úgy próbál új hatalmi bázist szerezni magának, hogy keresztbetesz nemzetközi támogatóinak és hízeleg a vallási fanatizmus erőinek. Szó van róla például, hogy újra létrehozzák a tálib rezsim idején működő Bűn és Erény Minisztériumát, egyfajta vallási rendőrséget, ami a lakosságot terrorizálta.

Egyre többen követelik továbbá, hogy a kormány folytasson tárgyalásokat a tálibokkal. Utóbbit egyébként több nyugati diplomata is támogatja, noha inkább csak négyszemközt. "A tálibok afgánok. Itt élnek. Ez az ő országuk is. Valamifajta politikai megállapodás nélkül nem lehet rendezni ezt a konfliktust" - mondja egy diplomata. Sok tálibot egyébként már most sikerült átállítani, pénzzel vagy politikai pozíciókkal. Más kérdés, hogy a lázadók vezetését olyan hajlíthatatlan ideológiai és hatalmi megfontolások vezetik, hogy feltehetően képtelenség őket tárgyalással meggyőzni. Vagy átállításuk olyan engedményeket igényelne, ami megkérdőjelezné a viszonylag (a tálib rendhez képest feltétlenül) modern és humánus afgán állam létét.

Szlankó Bálint - Afganisztán