Bolondokból merénylők - egy könyv az al-Kaidáról

Szerencsétlenkedő, mégis ijesztő iszlamisták a főszereplői Lawrence Wright monumentális újságírói teljesítményének, ami a modern politikai iszlám megszületésétől követi végig az al-Kaida útját 2001. szeptember 11-ig. Recenzió a magyarul nemrég megjelent, Pulitzer-díjas könyvről.

1997. november 17-én, valamivel reggel kilenc előtt hat rendőrnek öltözött férfi hatolt be az ősi templom előterébe az egyiptomi Luxorban. Végigmentek a templom helyiségein, egyenként lábon lőtték az ott lézengő turistákat, hogy aztán egészen közelről tüzelve kivégezzék őket. A négy férfi negyvenöt percen át dolgozott, összesen hatvankét embert öltek meg, köztük egy ötéves angol gyereket és négy japán házaspárt, akik nászútra érkeztek Egyiptomba. Egyesekből darabokat vágtak le egy nagy böllérkéssel, egy japán turistát pedig teljesen kibeleztek. A rendőrség utóbb a belsejében talált egy "pamfletet", amire az volt írva: "Ki a turistákkal Egyiptomból!"

Ajman Zavahiri, a gyilkosságért felelős mozgalom egyik vezetője, arra számított, hogy az akció az ő javára fogja billenteni az egyiptomi iszlamista körökön belül akkoriban dúló vitát: hogy érdemes-e folytatni a vesztésre álló harcot az általuk istentelennek tekintett egyiptomi kormánnyal szemben. Amikor az egyiptomi nép undorral vegyes felháborodással reagált a mészárlásra, Zavahiri és társai az izraeli titkosszolgálatra és az egyiptomi rendőrségre próbálták kenni az egészet. Zavahiri még annyit hozzátett közleményében, hogy "a külföldi turisták jelenléte Egyiptomban a muszlimok elleni agressziónak minősül".

Zavahiri ekkoriban egy lepukkant tanyán kuksolt Afganisztánban szövetségesével, egy Oszama bin Laden nevű szaúdi álmodozóval. Amióta a kartúmi kormány amerikai és szaúdi nyomásra eltávolította bin Ladent és sleppjét Szudánból, ahol addig volt a bázisuk, rosszul mentek a dolgaik. Nem volt szinte semmi pénzük, a családok gyakran kenyéren és vízen voltak kénytelenek élni - bin Laden a valóságban soha nem volt a romantikus mítoszokban szereplő milliárdos, de ekkorra a milliókból sem maradt szinte semmi. Eközben a magát al-Kaidának - az Alapnak - nevező szervezet tagjai, ezek a vallási kérdésekben félművelt, a világot és történelmét alig ismerő emberek szinte mást sem csináltak naphosszat, csak verseket idézgettek egymásnak a Koránból. Ebből aztán, bizarr történelem- és politikaértelmezésükkel összekutyulva, egy nagy, zűrzavaros elmélet állt össze a muszlim világról, istentelen uralkodóiról, Amerikáról, zsidókról, "keresztesekről". Az egésznek egyetlen érdemi konklúziója volt, amit aztán főteoretikusuk, Zavahiri egy fatwában, azaz vallási ítéletben hozott a világ tudomására 1998. február 23-án: minden egyes muszlim vallási kötelessége, hogy amerikai embereket öljön, legyenek azok katonák vagy civilek, ahol és amikor csak lehetséges.

Az azóta történtek fényében talán furcsa, hogy akkor nem figyeltek fel jobban erre a fatwára. Akkor persze ez volt a logikus: miért is érdekelt volna bárkit egy szekérderék, az afgán hegyek közt bújkáló bolond hőbörgése? Lawrence Wright, a New Yorker munkatársa monumentális újságírói teljesítményét, a Magasba nyúló tornyok című, magyarul most megjelent kötetet olvasva az az érzés erősödik meg az emberben: te jó ég - ezek a zavarodottak művelték 2001. szeptember 11-ét?

Lúzerek

A számtalan díjat, köztük egy Pulitzert bekaszált könyv hat év kutatómunkáján alapul és elképesztő aprólékossággal követi végig az al-Kaida útját bin Laden és Zavahiri gyermekkorától kezdve egészen szeptember 11-ig. Nem félelmetesen profi terrorista szervezetet tár az olvasó elé, hanem egy rakás szerencsétlent - pszichopatákat és balfékeket vegyesen. Az al-Kaida alapítói részben kalandvágyból, részben politikai számításból, részben vallási hevületből Afganisztánban kezdték ténykedésüket, még a nyolcvanas évek végén, a szovjetek elleni háborúban. Az "afgán arabok" - az arab országokból, elsősorban az Öböl zárt monarchiáiból Afganisztánba érkező fanatikusok, akiktől az otthoni hatóságok örömmel szabadultak meg - finoman szólva nem voltak igazi katonák.

Oszama bin Laden és Ajman Zavahiri

Bin Laden és csapata alig néhány kisebb ütközetet látott, és egyetlen kivételével mindegyik teljes katasztrófával végződött számukra. Jórészt azért, mert a résztvevők szinte egyikének sem volt a leghaloványabb elképzelése sem a hadviselésről. Ha nem tudnánk, hogy mihez vezetett akkori tevékenységük, egészen mulatságos volna a résztvevők visszaemlékezésein alapuló történeteket olvasni a táborban felejtett lőszerről, a teljes amatörizmusról, a szervezetlenségről, az értelmetlen áldozatokról és a szövetséges afgán felkelőktől elszenvedett megaláztatásokról. Az afgánok ugyanis hamar rájöttek, hogy a mártírságról hadováló elkényeztetett szaúdiaktól semmi komolyra nem lehet számítani.

Az "afgán arabok" ugyanakkor mindebből azt a következtetést vonták le - ami a jövőre nézve komoly következményekkel járt -, hogy az ő hősiességük volt az, ami megnyerte a háborút az afgánoknak a szovjetek ellenében. Sőt, az ő vallási hevületüknek köszönhető, hogy összeomlott az istentelen Szovjetunió. Holott a valóságban erről szó sem volt. A háborút a több mint egymillió embert veszítő afgánok nyerték meg, nem az utolsó pillanatban érkező és inkább csak útban lévő arab különítmények.

Banális gonoszság

Éppen ez az amatörizmus, ez a már-már vicces komolytalanság, ez a zavaros, főleg tájékozatlanságon, frusztráción, és az iszlám szélsőségesen intoleráns értelmezésén alapuló őrület és mindennek kisszerűsége az, ami igazán rémisztővé teszi az al-Kaida történetét.

Rendkívül hatásos, hogy Wright kommentár és különösebb elemzés nélkül, ám aprólékos részletességgel, számtalan forrás - köztük sok tucat maga készítette interjú - felhasználásával rekonstruálja az eseményeket. Dermesztő végigkövetni, ahogyan a néhány tucat szerencsétlenkedő, ezért látszólag semmiféle veszélyt nem jelentő szaúdiról és egyiptomiról egyre nagyon léptékű húzásaikon keresztül kiderül, hogy egyáltalán nem viccelnek.

Az olvasó megismerkedik elképzeléseikkel, amelyekkel az arab-muszlim világ vélt hanyatlását orvosolni kívánják; álmaikkal, melyek szerint vissza kellene térni, és mindenki mást erőszakkal visszatéríteni az idealizált, a valóságban persze soha nem létezett puritán, hófehértiszta iszlámhoz; kirohanásaikkal a "keresztesek és a zsidók" ellen. S kiderül, hogy mindezt nemcsak teljesen komolyan gondolják, de kész tervük is van a megvalósításra. Ez pedig az áldozatokat válogatás nélkül szedő terrorizmus. Minél több embert megölni minél látványosabban. Az ugyanakkor soha nem derül ki, hogy a darabokra robbantott ártatlan civilek hulláin hogyan fog felépülni az új iszlám világ.

Az intolerancia állama

A lenyűgöző riporteri teljesítmény mellett Wright akkor is jó, amikor az iszlamizmus, a szélsőséges, Nyugat-ellenes politikai iszlám hátterét tárja fel. Részletesen követi az egyiptomi Szajjíd Katúb életútját, aki ellenszenvvel figyelte az ötvenes évek szekuláris arab nacionalizmusát, és arra jutott, hogy az arab világ számára egyetlen megoldás létezik: a modernség értékeinek teljes elvetése, a visszatérés egy tiszta, egyszerű iszlámhoz. Wright Katúbtól indítva végigvezeti a szélsőségesen fundamentalista iszlám gondolat történetét Zavahiriig és bin Ladenig.

Bin Laden, a szaúdi álmodozó

A legfigyelemreméltóbb fejezet azonban talán az, ami Szaúd-Arábiával foglalkozik. A szaúdi állam primitív, törzsi képződmény, gyakorlatilag az al-Szaúd család magántulajdona. Ideológiai legitimációját a vahabita vallási elittel kötött szövetség jelenti: az egyházi elit áldását adja a Szaúd-ház uralmára, amiért cserébe kulturális-vallási téren szabad kezet kap. A vahabizmus az iszlám rendkívül puritán és intoleráns ága: elutasít mindent, ami csak érintőlegesen is kapcsolatban áll a modern világgal (Szaúd-Arábiában például illegális a mozi). Alig-alig emlékeztet a történetileg sokszínű, rugalmas, művelt és toleráns iszlámra, ami már a nyolcadik században azt feszegette, hogy a dolgok vizsgálatát racionális alapokra kellene helyezni; ami lényegesen jobban bánt saját vallási kisebbségeivel, mint Európa az övéivel; és aminek könnyed és erotikus költészetét nem is tudjuk hova tenni, ha a modern Közel-Kelet görcsös repressziójából indulunk ki. A vahabizmust megalapító Muhammad ibn Abd el-Vahabot már saját korában, a 18. században is veszedelmes őrültnek tartotta az uralkodó szunnita teológia, részben éppen extrém intoleranciája miatt, amivel azokat illette, akik máshogy gondolkodtak a vallásról, mint ő.

Az évszázadokig szinte teljesen elszigetelt, szegény, konzervatív, sivatagi nomádságban élő Szaúd-Arábiára sokként hatott az olaj hozta gazdagság, a petróleumon vásárolt modern lét berobbanása, a rohamos, elképesztő tempóban bekövetkező változás az élet minden szegletében. A hirtelen ugrás a középkorból a legújabb korba. Amire a szaúdi társadalom egy része az elmúlt évtizedekben még radikálisabbá váló, a külvilágot mind több ellenszenvvel szemlélő vahabizmusba való kapaszkodással reagált, eljutva szeptember 11-ig. A tizenkilenc akkori merénylőből tizenöt szaúdi volt.

Az al-Kaida szörnyszülött, tettei beteg emberek keze nyomát viselik, ám ezek az emberek az iszlámban szélsőségként hosszú ideje jelen levő ideológia mai örökösei. Wright elképesztően ténygazdag, elfogulatlan könyvét már csak azért is érdemes elolvasni, mert az iszlám világgal, az abban jelenlevő irányzatokkal, történetükkel és egymáshoz való viszonyukkal kapcsolatban mi, európaiak hajlamosak vagyunk közhelyekben, általánosságokban gondolkodni. A Magasba nyúló tornyok felbecsülhetetlen értékű segítség annak, aki átfogóan és az összefüggésekre kiterjedően meg akarja érteni: mi és hogyan vezetett 2001. szeptember 11-éhez.

Lawrence Wright: Magasba nyúló tornyok - Az al-Kaida útja
Tericum, 2008