Elszabadult indulatokkal rohannak a csőd felé Washingtonban

A mindig higgadt Obama megsértődött, a republikánusok sírós vezére bekeményített, a világ pedig közben feszülten figyeli, hogy tényleg fizetésképtelenné válik-e az Egyesült Államok. Néhány nap van hátra az úgynevezett adósságplafon eléréséig, de egyelőre semmi jele a megoldásnak. Miért képtelenek megegyezni az egymást hergelő politikai vezetők?

Új arcát mutatta meg Barack Obama amerikai elnök az utóbbi hetekben. Korábban az a kép alakult ki róla, hogy hűvös, a végletekig fegyelmezett, és az érzelmeit soha nem mutatja ki. A New York Times publicistája, Maureen Dowd egyenesen a Star Trek félig ember, félig űrlény figurájához, a mindig higgadtságot sugárzó Mr. Spockhoz hasonlította nem sokkal a hivatalba lépése után, 2009 februárjában. "Nemcsak a vicces fülei miatt" - jegyezte meg egy kissé piszkálódva az Obamáról amúgy általában szimpatizálva író liberális újságíró. Az elmúlt néhány hétben azonban ennek a visszafogottságnak nyoma sem volt, Obama többször is szenvedélyes, időnként sértődött, máskor kioktató hangú nyilatkozatot tett.

Az indulatokat egy régóta húzódó vita váltotta ki belőle, amely az úgynevezett adósságplafon felemelése körül zajlik. Az Egyesült Államokban a szövetségi kormány számára létezik egy korlát a hitelfelvételre, amelynek meghatározása a törvényhozás kezében van. A pénzügyminisztérium számításai szerint augusztus 2-án fogja elérni a kormány a jelenleg érvényben lévő korlátot, és ha a kongresszus addig nem dönt a plafon felemeléséről, akkor az állam fizetésképtelenné válik.

A pénzügyminisztérium azt mondja - számos neves közgazdásszal egyetértésben -, hogy ha ez bekövetkezik, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek. A kormánynak el kell majd döntenie, hogy melyek lesznek azok a számlák, amelyeket nem fizet ki: a nyugdíjak, az állami dolgozók fizetése vagy esetleg a ketyegő hitelek után járó kamatok. Mindegyik súlyos károkat okozhat, ráadásul a fizetésképtelenség ténye önmagában rontja az ország hitelességét, és így legközelebb csak magasabb kamattal vehetne fel kölcsönt, ami az amúgy is gyengélkedő gazdaság számára súlyos csapást jelentene. Ráadásul itt nemcsak az Egyesült Államokról van szó, hanem a három évvel ezelőtti válságban megrogyott teljes világgazdaságról, amelynek felépülése sokban függ az amerikai gazdasági teljesítménytől.

Az ütközőpont

Óriási tehát a tét, és ugyan szinte minden politikai szereplő azt mondja, el akarja kerülni, hogy az apokaliptikus víziók valósággá váljanak, kevesebb mint egy héttel az augusztus 2-ai határidő előtt is távolinak tűnik a megegyezés a hónapok óta zajló tárgyalásokon. Ennek hátterében az áll, hogy a vita valójában nem a plafonnak a felemeléséről zajlik, hanem arról, hogy azt milyen költségvetési egyensúlyi csomag kísérje. A republikánusok már az elején közölték, hogy csak akkor járulnak hozzá az adósságkorlát bővítéséhez, ha azzal együtt elfogadnak egy átfogó megszorító csomagot, amelynek célja a hatalmas hiánnyal küszködő költségvetés rendbetétele.

Ez így önmagában még a demokratáktól sem állt volna távol, a republikánusok viszont azt is kikötötték, hogy a megszorításokat kizárólag a kiadások csökkentésével képzelik el, adók növeléséhez pedig nem járulnak hozzá. Itt kezdődtek a problémák, a demokraták - élen a Fehér Házzal - ugyanis meg épp ahhoz ragaszkodnak, hogy a csomag tartalmazzon adóemelést is (a leggazdagabb rétegek, valamint például az olajcégek számára). A saját igaza mellett mindkét oldal ugyanazzal érvel: a gazdaság törékeny állapotával. A republikánusok szerint nem szabad adót emelni, amikor így is alig növekedik a gazdaság, a demokraták viszont azt mondják, hogy épp a súlyos kiadáscsökkentések fognak károkat okozni a gazdaságnak például azzal, hogy leállnak állami beruházások, vagy azzal, hogy kiszivattyúzzák a pénzt az oktatásból.

John Boehner képviselőházi elnök

Ha ez a vita tavaly folyt volna le, akkor egyszerű lett volna a képlet: a demokrata többségű törvényhozás megemeli a plafont, és esetleg elfogad mellé egy költségvetési programot, a szintén demokrata elnök pedig aláírja az erről szóló törvényt. A tavaly novemberi félidős választás azonban átírta a politikai viszonyokat azzal, hogy a republikánusok kerültek többségbe a képviselőházban, ráadásul sok új tag kifejezetten azzal kampányolt, hogy kemény megszorításokat fog eszközölni, a kormányzati költekezést (beleértve az adóemelést) pedig megfékezi. A szenátusban ugyan megmaradt a demokraták többsége, de ott is veszítettek erejükből, így a törvényhozáson semmit nem lehet keresztülvinni a republikánusok jóváhagyása nélkül.

Az elnök beszáll

Az adósságplafonról szóló tárgyalások már tavasszal megkezdődtek, és Obama először alelnökét, az egykori szenátorként komoly törvényhozási tapasztalatokkal bíró Joe Bident bízta meg a közvetítéssel, de ezek az egyeztetések még júniusban összeomlottak mindenféle eredmény nélkül. Ekkor Obama igyekezett kézbe venni a dolgokat, és hosszú idő után először tartott egy sajtótájékoztatót, amelyen felszólította a demokrata és republikánus törvényhozási tagokat, hogy állandó marakodás helyett végezzék a dolgukat. Ez volt az első alkalom a vitában, amikor Obama megmutatta addig nem látott, szenvedélyesebb oldalát, és a törvényhozás tagjai elé saját 10 és 12 éves lányait állította példának, akik - mint mondta - nem szokták az utolsó pillanatra hagyni házi feladatuk elkészítését. Ez az elnöktől szokatlan, kioktatónak tűnő hangnem többeket meglepett, egy ismert politikai újságíró, Mark Halperin például egy tévéműsorban egyszerűen pöcsnek nevezte az elnököt, aki szerinte ezzel a stílussal megmérgezi az egyébként is nehézkesen haladó tárgyalásokat.

Egy darabig ugyanakkor úgy tűnt, hogy a kifogásolt hangvétel ellenére mégis megtalálja a közös hangot Obama és a republikánusok részéről tárgyaló John Boehner képviselőházi elnök. Július második hetében olyan információk szivárogtak ki, hogy az elnök és a republikánus vezető egy a korábbinál is nagyobb összegű, 4000 milliárdos megszorító csomagról tárgyal, amely tíz évre szól, és amely ugyan többségében kiadáscsökkentésből állna, de lennének benne adóemelések is. Bár először senki nem erősítette meg hivatalosan ezeket az információkat, mindkét politikai oldalon beindult a fanyalgás és a tiltakozás: a republikánusok az adóemeléseket kifogásolták, a demokraták pedig azt, hogy a megszorítások érintenék az idősek és a szegények egészségügyi ellátását biztosító rendszereket.

Belső ellenállás

Hamar kiderült azonban, hogy a nagy alkuból nem lesz semmi. John Boehner az egyik tárgyalási forduló előtti este kiadott egy közleményt, amely szerint nem látja értelmét a folytatásnak, mert nem hajlandó elfogadni az elnök ragaszkodását az adóemelésekhez. Nem tudni, mennyire volt személyes hajlandóság a simulékony modorú és időnként nyilvánosan is sírva fakadó képviselőházi elnökben a nagyszabású megállapodás elfogadására, de az biztos, hogy saját pártján belül komoly ellenállással szembesült. A republikánus frakció vezetője, a költségvetési kérdésekben keményvonalas Eric Cantor például világossá tette, hogy még a vártnál nagyobb összegű kiigazítás kedvéért sem hajlandó feladni az adóemelést mereven ellenző álláspontot, és csatlakozott hozzá több más képviselő is. Boehner számára ezzel nyilvánvalóvá válhatott, hogy még ha kacérkodott is egy kompromisszumos megoldással, azt nem tudja átvinni a saját frakcióján.

Eric Cantor az elnökkel is ütközött

Nagyjából ez volt az a pont, amikor felforrósodott a vita. Míg a Biden által vezetett tárgyalásokat általános diszkréció kísérte, itt most sorra jöttek a kiszivárogtatások a drámai hangú kijelentésekről és színpadias jelenetekről. Az egyik tárgyaláson keményen ütközött például Obama és Cantor, bár a történtek részleteiről egymásnak ellentmondó verziók jelentek meg (a republikánus verzió szerint Obama a szóváltás közben kiviharzott a tárgyalásról, a demokrata változat szerint csak felállt, és jelezte, hogy vége, és folytassák másnap). Bár időnként kiszivárogtak olyan információk is, amelyek szerint állítólag közel van a megállapodás, ezt soha nem erősítette meg senki, pénteken pedig hivatalossá vált, hogy összeomlottak a tárgyalások, miután Boehner bejelentette, hogy kiszáll az elnökkel folytatott egyeztetésekből.

Obama azzal vádolta a republikánus vezetőt, hogy az épp aktuális érdekei miatt nem képes meghozni kemény döntéseket, Boehner viszont egy képviselőtársainak írt levélben úgy fogalmazott, hogy "soha nem volt semmilyen megállapodás", és az elnököt tette felelőssé ezért, aki szerinte menet közben váltogatta követeléseit. Obama ezt tagadja, a tárgyalások összeomlása után tartott tájékoztatóján pedig ismét érzelmesebb arcát mutatta meg, amikor helyzetét egy befuccsolt esküvőhöz hasonlítva úgy fogalmazott, hogy "otthagytak az oltár előtt". Sértődöttségét mutatta azzal is, hogy elmondta, ugyan többször próbálta elérni Boehnert telefonon, de ő nem fogadta a hívásait.

Obama a partvonalon

Az adósságplafonról szóló tárgyalások így átkerültek a törvényhozásba, ahol a szenátus demokrata többségét vezető Harry Reidnek és Boehnernek kellene tető alá hoznia egy megállapodást az augusztus 2-i határidő lejárta előtt. Ez továbbra sem tűnik egyszerűnek, miután Boehner hétfőn bemutatott új javaslatát (amely egy kisebb összegű, és rövidebb távra szóló csomagot tartalmaz) saját pártjában is hűvösen fogadták, és emiatt az erről szóló képviselőházi szavazást eltolták csütörtökre. De még ha át is megy a javaslat a képviselőházon, akkor is bizonytalan a sorsa, a szenátusi demokraták ugyanis jelezték, hogy elfogadhatatlannak tartják a javaslatot.

Obama a partvonalra szorult

A Fehér Ház szintén tiltakozott a Boehner-féle megoldás ellen, Obamának azonban a vétójog esetleges alkalmazásán kívül már nincs sok szerepe ebben a vitában. Ha volt olyan reménye, hogy az egész tárgyalásra árnyékot vető, jövőre esedékes elnökválasztási kampánynak egy saját maga által kiharcolt átfogó költségvetési megállapodás birtokában indulhat neki, akkor erről most le kellett mondania. Bár az utóbbi hetekben szokatlan gyakorisággal összehívott sajtótájékoztatóin rendszerint a republikánusokat tette felelőssé a sorozatos kudarcokért, a legutóbbi felmérések alapján a választók nemcsak velük elégedetlenek, hanem a többség az ő teljesítményét is negatívan értékeli. Kérdés, mit mutatnak majd a felmérések, ha tényleg bekövetkezik a csőd, aminek elkerüléséhez most sem állnak közelebb az amerikai politikai vezetők, mint hónapokkal ezelőtt.