"Olyan, mint Bejrútban" - jellemezte nevetgélve Váradiné az épület állapotát. A ház, amelyben ő is lakik, a romániai Máramaros megyében fekvő Nagybányán áll, a városnak azon a részén, amelyet egy fallal választott el a közeli úttól az önkormányzat. A féllábú férjét ápoló molett nő szerint a hozzájuk kijáró körzeti orvos szokta az 1980-as évek polgárháborújában szétbombázott libanoni fővároshoz hasonlítani az épületet, ahol a helyiek becslése szerint 200-400 ember élhet.
A hasonlat nem túlzó: a panelház állapota rendkívül leromlott, ablakok vagy ajtók jóformán egyik közös helyiségben sincsenek, korlát is csak az egyik, csorba lépcsőfokokkal teli lépcsőházban van, a többnyire puszta beton falakon firkák és meghatározhatatlan eredetű koszfoltok, a sarkokban szemétkupacok. A homlokzatra hevenyészett kémények korma fest lövedékbecsapódások nyomát idéző füstcsíkot. Az apokaliptikus hangulatot csak fokozzák az alacsonyan szálló szürke felhők, amelyekből apró szemű, lassan mindent eláztató eső pereg.
Ez a legrosszabb állapotú ház azok közül, amelyeket egy fallal választott el az önkormányzat a közeli úttól. Az 1784-es erdélyi parasztfelkelés egyik vezéréről elnevezett Horea utca mellett húzódó embermagasságú betonfal miatt több jogvédő tiltakozott, a román országos diszkriminációellenes tanács pedig hivatalból eljárást is indított Catalin Chereches polgármester ellen. Ennek során azt vizsgálják, hogy a blokkházak bekerítése szegregációnak minősül-e. A jogvédők gettósításnak nevezik a polgármester kezdeményezését, aki szerintük szegregálja a környéken élőket.
Az [origo]-nak nyilatkozó lakókat azonban nem izgatta fel különösebben a körülbelül száz méter hosszú fal felépítése, amelyet meg lehet kerülni. Nyugati végén tágas kapunyílást hagytak, és a házak a szomszédos Electrolizei utcáról is megközelíthetők egy széles bejárón keresztül, igaz, a bejáró melletti telket is közel háromméteres acélfal választja el a házaktól.
Az [origo]-nak nyilatkozó lakók véleménye részben összecseng Ludescher István helyi alpolgármesterével. Ő többször azt állította, hogy a falat azért húzták fel, hogy az udvaron játszó gyerekek ne szaladjanak ki az útra, és így elkerüljék a baleseteket.
A képekre kattintva galéria nyílik!
Az [origo] telefonon megkereste az alpolgármestert, aki nem akart nyilatkozni, arra hivatkozva, hogy már mindent elmondott a falról, amit lehetett, és nyilatkozatai megtalálhatók számos egyéb híradásban. Ezek szerint a fal felépítésére azért volt szükség, mert az ott élők rendszeresen zaklatják a környékbelieket, a legalapvetőbb higiéniai szabályokat sem tartják be, és a környéken sok a bűncselekmény, illetve a gyerekeket is óvni akarták a balesetektől.
"Nagyon sok a család, nagyon sok a gyerek, kiszaladtak az útra" - mondta az [origo]-nak például az idősödő Antal. "Jót akart csinálni ez az elnök" - mondta a férfi a polgármesterre, Catalin Cerechesre utalva.
Azt mondta, bízik a helyzet javulásában, szerinte az önkormányzat megígérte az épület felújítását, és hogy egy játszóteret is épít az udvarra. "Oda ni" - mutat ki a ház földszinti vizes helyiségéből a keretét vesztett ablakon át a szemetes udvarra, amelyet az esős időjárás miatt számtalan pocsolya és sár borít.
A szeméthalmok közötti betonlapon egy magányos vízcsap árválkodik. A ház lakói innen vesznek vizet, mivel az épületben egy csőtörés óta nincs víz. Éppen egy tizenéves kisfiú tölti a vizesballonjait, lehajolva figyeli, ahogy telik az edény. Egy másik fiú fejbe dobja egy fél pár cipővel, majd kuncogva elszalad. Antal észre sem veszi a közjátékot, arról magyaráz elmélyülten, hogy ki fogják javítani a házat, de "hogy mikor, nem tudjuk".
Helyesli a falépítést az egyik első emeleti egyszobás lakásban élő Dzsani is. A három gyerekével és feleségével itt élő, csendes szavú férfi azt meséli, hogy amikor bő tíz éve megkapták a lakást, még ablak sem volt benne. Ő csinálta meg, ahogy a lemezből készült ajtót és a vécét is, amelynek lefolyóját a lapos tetőről az esővizet elvezető esőcsatornára kötötte. Folyó vizük nekik sincs, lánya egy kopott gyerekkádban, szürke vízben mossa apja nadrágját, aki később hanyagul a vízbe hamuzik.
"Semmit sem érdemelnek meg" - mondja azonban Tímea, aki a valamivel jobb állapotú szomszédos házban él, amelynek bejárata nem a fallal körülvett udvarra nyílik, hanem egy másik utcára. A fiatal nő szerint még a falat sem érdemelték meg az elkerített házakban lakók. A nő azért mérges rájuk, mert szerinte mindenkit megdobáltak, aki elsétált az épületek melletti úton.
Nicolaj is, aki a Horea utca túloldalán, egy félig kész családi házban hobbiból régi bútorok felújításával és festéssel foglalkozik, régóta figyelemmel kíséri a házak sorsát. Amikor azok még az 1990-es évek elején üresen álltak, árvaházból kikerülő fiatalokat szeretett volna beköltöztetni, de ötletét elutasította az akkori városvezetés.
A férfi szerint valóban az utcákon ugráltak a gyerekek, sok baleset is volt, a végén már oda se nézett, ne kelljen állandóan tanúskodnia a rendőröknek. Helyteleníti ugyanakkor, hogy az ott lakóktól nem várnak el semmit. Szerinte olyan feltételekhez kellene kötni az ott lakást, hogy tartsák tisztán a környéküket, és felelősséggel neveljék gyerekeiket.