Mit túrtak ki Obama lelkéből?

Gyerekként csak kosarazott és füvet szívott, majd pedig kereste a választ arra, hogy ki is ő valójában. Politikusként tömegeket ragad magával, de közben nehezen találja a hangot még a saját szövetségeseivel is. Az [origo] washingtoni tudósítója összegyűjtötte az új részleteket Barack Obama bonyolult személyiségéről.

Barack Obamát nem könnyű kiismerni. Villámgyors politikai felemelkedését nagyrészt annak köszönhette, hogy amerikaiak tömegeit bűvölte el rendkívüli élettörténetére alapozott beszédeivel, és ugyan a legtöbb amerikai politikusra jellemző ez a feltárulkozó hozzáállás, rá ez különösen igaz volt. Már politikai karrierje előtt megtette az első lépéseket, amikor a kilencvenes évek közepén megírta a Dreams From My Father (Álmok apámtól) című önéletrajzát, mostanra azonban az is tudható, hogy ez a nyitottságra való törekvés csak az egyik oldala a jelenleg az Egyesült Államok elnöki posztját betöltő politikusnak.

Már 2008-as megválasztása előtt megjelentek beszámolók arról, hogy nem könnyen barátkozik, sőt, kifejezetten távolságtartó, és a politikában előnyös tulajdonságnak számító higgadtság és megfontoltság nála hűvösséggel is párosul. "Néha úgy tesz, mintha valami herceg lenne" - mondta nekem négy évvel ezelőtt David Mendell chicagói újságíró, aki még helyi politikusként ismerte meg Obamát, és sok időt töltött vele pályájának abban a szakaszában.

A gyerek és a felnőtt politikus

Az újságíró írta Obamáról az első komolyabb életrajzot (From Promise to Power), és azóta is több hasonló könyv jelent meg az elnök pályájáról, illetve annak egyes szakaszairól. Az elmúlt hónapokban újabb könyvekkel gyarapodott a sor: a nyáron jelent meg a Washington Post szerkesztőjének, David Maranissnek az egyszerűen csak Barack Obama - The Story (Barack Obama - A sztori) címet viselő életrajza, szeptember elejétől pedig kapható a Watergate-ügy feltárójaként világhírűvé vált Bob Woodward Price of Politics (A politika ára) című könyve. Az előbbi Obama gyerekkorára és felnőtté válására koncentrál, míg utóbbi az elnökségének talán legfontosabb részével, a gazdasági problémák kezelésével foglalkozik. Egyelőre ugyan mindkét könyvből csak részleteket olvastam, de egyrészt ezekből, másrészt a szerzők nyilatkozataiból kiderült Obama személyiségéről néhány olyan új adalék, amelyek ismerete segítheti elnökségének megértését is.

David Maraniss a hétvégi washingtoni könyvfesztiválon (ahol interjút is készítettem vele) mesélte el, hogy mintegy 250 emberrel (köztük magával Obamával) beszélgetett a kutatásai során, és ellátogatott azokra a helyekre, amelyek meghatározóak voltak az elnök életében. Ezek között volt Kenya, ahonnan az apja származott, Hawaii, ahol született, illetve gyerekkorának egy részét töltötte, valamint Indonézia, ahol szintén több évig élt gyerekként. Maraniss szerint Obama számára a fiatalság a keresés jegyében telt: egyrészt kereste azt a helyet, ahol otthon érezheti magát, másrészt a választ arra az egyszerűnek tűnő kérdésre, hogy ki is ő valójában.

A belső bizonytalansága részben abból fakadt, hogy bőre ugyan fekete volt, de miután apja nem sokkal a születése után elhagyta őket, fehér anyja és fehér nagyszülei nevelték fel. Másrészt az útkereséshez hozzájárult az is, hogy Hawaii ugyan ideális helynek tűnhetett egy afroamerikai gyerek számára a multikulturális lakosság és a paradicsomi körülmények miatt, a szigetcsoport távolsága az amerikai kontinenstől mégiscsak jelentett egyfajta elzártságot. A földrajzi hovatartozással kapcsolatos bizonytalanságot tovább fokozta, hogy hatéves korában Indonéziába került, miután anyja egy ottani férfival házasodott össze.

Már az ősöket is kiközösítették

Maraniss szerint az idegenség érzése ugyanakkor már Obama felmenőinél is megjelent. A könyvfesztiválon elmesélte, hogy Kenyában felkereste azt a vidéket, ahol az elnök nagyapja élt, és ott megtudta, hogy Obama őseit a helyiek "idegen"-nek hívták, mert az ország egy másik térségéből érkeztek. Az újságíró szerint a nagyapa később épp e miatt a kiközösítés miatt döntött úgy, hogy elhagyja azt a vidéket, és máshova költözik. Hozzátette, hogy a család kenyai ágának története egyben ironikus is, mert Obamáról sokan terjesztik, hogy titokban muszlim vallású, de valójában épp a Kenyában misszionáriusmunkát végző amerikai keresztények voltak azok, akik nagyapját és apját megismertették a nyugati kultúrával. Ez hozzájárult ahhoz, hogy apja végül az Egyesült Államokba ment tanulni.

David Maraniss korábban sikeres és a kritikusok által agyondicsért életrajzot írt Bill Clintonról, és most megjegyezte, hogy feltűnő volt számára, mennyire különbözött a két elnök fiatalkori hozzáállása. Obamáról azt mondta, hogy még a középiskolában sem volt semmi jele annak, hogy egyszer a politikai pályára fog kerülni, míg "Bill Clinton már születése napjától az elnöki pozícióra készült". Felidézte, hogy Clinton a középiskolában minden létező tisztségért elindult, és amikor az egyik választáson mondták neki az osztálytársai, hogy "Bill, elegünk van belőled", akkor sem hátrált meg teljesen, hanem bejelentkezett egy alacsonyabb pozícióra. Az sem zavarta, hogy azt hagyományosan lányok szokták betölteni, és amikor végül épp a barátnője ellen bukott el, akkor utána hetekig nem volt hajlandó szóba állni a lánnyal.

"Obama egyáltalán nem volt ilyen. A tanárok szerették és okosnak tartották, de ő csak kosárlabdázott és füvet szívott, nem csinált semmi mást" - mondta Maraniss, hozzátéve, hogy a hozzáállása akkor sem változott meg lényegesen, amikor a középiskola után elkerült Los Angelesbe. Ott egy elit intézménynek számító főiskolára járt, ami szintén jelentett egyfajta elzártságot a külvilágtól, életének következő állomása azonban az Egyesült Államok egyik legizgalmasabb és legpezsgőbb városa volt: New York. Az ország legjobb egyetemei közé tartozó Columbiára bekerülő Obama ugyanakkor Maraniss szerint nem élvezte ki a város nyüzsgését, helyette inkább nagyon sok időt töltött otthon egyedül, könyveket olvasott, és naplót írt. Bár New Yorkban jelentős afroamerikai közösség élt, a sokáig a gyökereit kereső Obama velük sem került kapcsolatba. Maraniss szerint Obama később mesélte is valakinek, hogy egyetlen olyan afroamerikaival sem ismerkedett meg a New York-i évek alatt, akivel tartós barátság alakult volna ki.

Obama és Bill Clinton

Az amerikai változatosság képviselője

A befelé fordulás időszaka abból a szempontból azonban eredményesnek bizonyult, hogy Obama úgy érezte, megtalálta a választ arra a kérdésre, hogy vajon ki is ő, és hol a helye. Egyrészt ezekben az években döntötte el, hogy valamilyen közszolgálati munkát szeretne végezni, illetve a saját származásáról és családi hátteréről való gondolkodásában arra jutott, hogy az ő szokatlan élete lényegében az amerikai változatosság egyfajta megtestesülése. Ez a felismerés később komoly szerepet játszott a politikai felemelkedésében is, erre az üzenetre (az amerikaiak a sok különbözőség ellenére is egységesek, és ez adja az ország erejét) épült az a 2004-ben a demokrata elnökjelölő gyűlésen elmondott beszéde, amely országosan is ismertté tette.

Akkor már évek óta Chicagóban élt, ahol Maraniss szerint megtalálta az otthonát, és ott lépett rá a politikai pályára is. Előbb az állami törvényhozás tagja lett, majd 2004-ben bekerült az országos politikába, miután megválasztották a Washingtonban székelő szövetségi szenátus tagjává. Maraniss könyve ezzel az időszakkal már nem foglalkozik, viszont nagyjából itt veszi fel a fonalat Bob Woodward.

A gazdaságpolitikára koncentráló könyv ugyanis azzal a személyes hangú történettel kezdődik, amelyben Woodward leírja első találkozását Obamával. Ez 2006-ban történt egy fényűző washingtoni vacsorán, amelyen több vezető politikus - köztük George W. Bush akkori elnök - is megjelent, az egyik szónok pedig Obama volt. Woodward előbb felidézi, hogy a demokraták reménysége nagyon magabiztosan beszélt neki arról, hogy még az egyik leginkább a republikánusokhoz húzó megyében (ahol az újságíró is született) is győzni tudott a két évvel korábbi szenátorválasztáson. Woodward ez után leírja, hogy Obama egy nagyon humoros beszédet mondott, amelyben az egyik legnagyobb nevetést kiváltó poén az volt, amikor azon viccelődött, hogy annak ellenére kezelik őt politikai sztárként, hogy valójában még semmit nem tett le az asztalra. Woodward elmélázik ezen, és arra a következtetésre jut, hogy ugyan néhány évtizeddel korábban is voltak Obamához hasonló figurák, de akkoriban nem fordulhatott volna elő, hogy elnök legyen belőlük.

Amikor kiküldik az elnököt a szobából

Már ebből a bevezetőből is érződik, hogy Woodward nincs túlságosan lenyűgözve Obamától, és az újságíró egyéb jelét is adta ennek. A könyve nagyrészt arra koncentrál, hogy miért nem tudott az amerikai politikai elit megoldást találni az egyre duzzadó államadósság problémájára a mostani elnöki ciklusban, és szerinte ebben a hiba jelentős részben az elnököt terheli.

Bob Woodward

Különösen sok energiát szentelt Woodward azoknak a tárgyalásoknak, amelyek tavaly nyáron zajlottak a demokrata Obama és a törvényhozás egy részét uraló republikánus vezetők között. A két oldal azért feszült egymásnak, mert a republikánusok közölték, hogy csak akkor hajlandók hozzájárulni ahhoz, hogy a szövetségi kormány újabb kölcsönöket vegyen fel, ha egyúttal döntés születik az állami kiadások lefaragásáról is.

Ha azonban a hitelfelvétel lehetősége megszűnt volna, akkor tavaly augusztusban fizetésképtelenné vált volna az Egyesült Államok kormánya, aminek közgazdászok szerint beláthatatlan következményei lettek volna nemcsak az amerikai gazdaságra, hanem az egész világra. Ezt a konfliktust próbálta rendezni Obama és a képviselőház republikánus elnöke, John Boehner úgy, hogy tető alá hoznak egy olyan alkut, amely hosszú távon megoldja az adósságproblémát. Ez mindkét oldal részéről komoly politikai áldozatokat követelt volna, de megoldást jelenthetett volna az ország egyik legsúlyosabb kihívására. Feszült hangulatú tárgyalások zajlottak, és a Woodward által rekonstruált történések alapján Obama nem igazán tudta kézben tartani az eseményeket.

Leírja például azt, hogy az elnök egyik szombat reggel behívta magához a törvényhozás demokrata és republikánus vezetőit, hogy rendezzék a konfliktust, ők azonban közölték vele, hogy inkább egymás között szeretnének megoldást találni. "Obama tiltakozott, mondván, hogy nem hagyhatják ki a folyamatból. 'Nekem kell aláírnom azt a törvényt' - emlékeztette a vezetőket az Ovális Iroda melletti kabinetirodában. 'Elnök úr' - szólt neki vissza Boehner - 'ahogy én olvasom az alkotmányt, az van benne, hogy a kongresszus írja a törvényeket. Ön pedig eldönti, hogy aláírja-e őket, vagy sem" - olvasható Woodward könyvében, amely szerint Obamát végül arra a kérték a törvényhozási vezetők, hogy hagyja őket dolgozni. Az újságíró a könyvfesztiválon azt mondta, szerinte ez példátlan eset: "Írtam sok elnökségről, de soha nem fordult elő olyan, hogy a saját hivatalában kiküldjék az elnököt egy tárgyalásról."

A szövetségesei se szeretik

Obamára gyakran panaszkodnak a saját párttársai is - persze csak névtelen nyilatkozatokban -, hogy nehezen megközelíthető, és amikor találkozik velük, akkor is meglehetősen hűvösen viselkedik. Nem jellemző rá az a közvetlenség, ami például Bill Clintonra, aki mindig körbevette magát emberekkel, és éjszakánként gyakran bonyolított hosszú telefonbeszélgetéseket. Ezt a képet erősíti Woodward könyve is, amely szerint Obama még a saját pártjának törvényhozási vezetőivel sem tudott normális viszonyt kialakítani, és állítólag egyszer még az is előfordult, hogy amikor telefonon tárgyalt velük, akkor az egyik demokrata politikus lenémította a telefon mikrofonját, hogy nyugodtan tudjanak egymással beszélni, amíg az elnök szónokolt a vonal másik oldalán (az érintett politikus, Nancy Pelosi tagadja ezt).

Woodward elsősorban Obama hibájának rója fel azt is, hogy a tavaly nyári adósságtárgyalások végül eredménytelenül zárultak. A kudarchoz ugyan szerinte nyilvánvalóan hozzájárult a republikánus képviselőházi elnök bátortalansága és gyengesége is, de a könyvfesztiválon tartott előadásában közölte, hogy "az elnök vezeti az országot", és az a dolga, hogy érvényesítse az akaratát, ha az ország érdeke úgy kívánja.

Ez súlyos ítélet az ország egyik legtekintélyesebb újságírójától, a politikai verseny jelenlegi állása szerint ugyanakkor nagy az esély arra, hogy Obama fog ülni az elnöki székben a következő négy évben is. Az kétséges ugyan, hogy az 51. születésnapját augusztusban ünneplő politikus képes-e változtatni az elnöki tevékenységét esetleg hátráltató személyes tulajdonságain, de David Maraniss szerint az ő kutatásai alapján Obama olyan ember, aki mindig két lépéssel előre gondolkodik, és tanul a saját hibáiból, így újraválasztása esetén más típusú elnök lesz, mint az elmúlt négy évben volt.

Kövesse folyamatosan az amerikai elnökválasztás eseményeit a szerző blogján!