"Én nagyon sok helyen jártam már, de ez az eddigi legdurvább. Az is felmerült bennem, hogy kell-e nekem ezt egyáltalán csinálni". A Baptista Szeretetszolgálattal a Fülöp-szigeteki Taclobanba érkező Lukács Csaba újságíró első két mondata ez volt, amikor az Origo a helyszíni tapasztalatairól kérdezte a magyar segítőcsapatot. Azt mondta, már a repülőtér körül elképesztő látvánnyal kellett szembesülnie, a környező utakon egy buldózer járt föl-le, és nyomott össze mindent, majd tolta le a masszát az aszfaltról. "Ebben a koktélban néha felbukkant egy láb vagy egy kéz, nem is nézték, hogy vannak-e hullák az úton" - mondta.
A holttestek napokig hevertek a Haiyan tájfunt követő, monszunszerű esőzés utáni 38 fokban, csak utána kezdték el zsákokba csomagolni őket, ebből azonban nincs elég. "Három hulla egy zsákban, ponyvába csavart öt test, mindenfélét láttam" - mesélte Lukács, aki szerint patthelyzet alakult ki: a 38 fokban nem lehet sokáig tárolni a halottakat, a szigeten áram, így hűtési lehetőség egyáltalán nincs, a hozzátartozók viszont nem akarják engedni, hogy személyazonosítás nélkül, tömegsírba temessék az áldozatokat.
Osgyán Dániel, a Református Szeretetszolgálat vészhelyzet-kezelési igazgatója azt mondta, mellbevágó volt a repülőgépről leszállni, és szembesülni a pusztítással. Pedig felkészülhettek rá, mint mondta, már távolról is elképesztő hangulatot árasztott a tájfun sújtotta sziget: egy eredetileg pálmafákkal borított, zöldellő hegy most teljes egészében barnán meredt az érkezőkre. A városhoz közeledve a levegőből még súlyosabb látvánnyal szembesültek azok, akik éppen kiláttak az ablaktalan katonai csapatszállító kis kémlelőnyílásán: mintha egy romvárost egyenletesen beborítottak volna egyméteres szemétréteggel, a lámpákat, autókat pedig összevissza döntötték, borogatták volna.
A reformátusok a város egyetlen működő kórháza felé vették az irányt, de miután minden külföldi szakértő és ellátmány oda érkezett, a kórház pedig a kapacitása 4-5-szörösével üzemelt és üzemel azóta is, a helyi minisztériummal egyeztetve a város egy másik, működésképtelen kórházába mentek át. "Itt azt láttuk, hogy az ablakokat betörték, az épületben áll a víz, és totálisan üresre fosztották ki a helyiek, voltak, akik be is költöztek. Még az ottani személyzet sem tudta felvenni a munkát" - mondta Osgyán Dániel.
Az épületet valamennyire helyrerakva most alapellátást végeznek a 12-15 napra hozott felszerelésükkel, a másik kórházból irányítanak át hozzájuk embereket, illetve szájhagyomány útján terjed a hírük. Elfertőződött sebeket kezelnek, varrnak össze, lázas fertőzésekre adnak gyógyszert, de a leggyakoribb, hogy kiszáradt embereknek kötnek be infúziókat. Emellett sok az olyan beteg, aki nem a tájfunban sérült meg, de amiatt nem jut ellátáshoz, jellemzően cukorbetegek, vagy légúti betegséggel küzdenek.
Az utcákon eközben a helyiek próbálnak túlélni: a romok alá költöznek be úgy, hogy fóliát feszítenek ki a fejük fölé, a kifosztott boltokban, templomokban, sportcsarnokokban laknak. Közben sok területen még egyáltalán nem jártak mentőcsapatok vagy egészségügyisek, a várostól távolabbi területeken a kertekben hevernek a hullák. A fosztogatások nem ember ellen mennek, mondta Lukács Csaba, csupán üzletekből visznek el vizet, élelmiszert, de egy másik szigeten például, ahonnan a magyar fiatalembert kimentették, a tájfunban megrongálódott 700 fős börtönből kiszökő rabok tartják rettegésben a lakókat, és ölnek meg akár három zsák rizsért embereket. A kimenekített magyar férfi egyébként sokkos állapotban van, nem szólal meg újságíróknak. Fülöp-szigeteki feleségével beadják az útlevélkérelmet, és mihamarabb Magyarországra utaznak majd.
A szigeten nemcsak a holttestek hűtésére használható áram nincs, hanem gázolajhoz, vízhez, élelmiszerhez sem jutnak hozzá. Ilyen a segélyszervezetek szerint még a legsúlyosabb katasztrófák után sem nagyon szokott előfordulni. "Mindig úgy vagyunk vele, hogy a feketepiacon biztos lesz öt liter gázolaj a generátorba. Na, itt még az sem volt. Az utcákra is ki szoktak települni az emberek, hogy árulják a kis portékájukat, de ilyet sem láttam most" - mondta Osgyán Dániel. Emiatt az ENSZ is arra szólított fel mindenkit, hogy csak akkor menjen a helyszínre, ha saját magának biztosítani tud mindent.
Közlekedni is nehéz, a baptista segélycsapat például az érkezésekor 11 kilométert gyalogolt a reptérről a városközpontba. A reptér körül elmondásuk szerint ezrek állnak, és nézik sóvárogva a segélyszállító gépek leszállását, de hiába, a szállítmányok elosztása annál sokkal célzottabb és szervezettebb, hogy a környéken várakozók csak úgy megkapják.
A helyi hatóságok érezhetően nem voltak felkészülve a természeti csapásra, az első napokban be sem lehetett jutni a szigetre, de azután is előfordultak improvizálások: egy hajó például elment Taclobanba, felvett száz embert, elvitte őket Cebura, majd ott kirakta őket. Aztán amikor lázongani kezdtek, hogy mit csináljanak ott, akkor pánikszerűen megnyitottak nekik egy ebédlőt valamelyik hatóság épületében, azóta is ott van mind a száz ember.
A baptisták küldöttsége Cebuban vásárolt alapvető dolgokat, generátort, élelmiszert, ivóvizet, gyógyszert, amit a reptérre szállítottak, onnan osztják majd szét. A szervezet most az ottani baptistákkal egyeztet, hogy hogyan tovább, a küldöttség addig is szombaton hazajön. A fő terv, hogy árva, vagy szüleiktől elszakított gyerekeknek segítenek majd. Lukács mindenesetre már nem lesz velük, mint mondja, ezt az utat soha nem fogja elfelejteni, és nincs az a pénz, amiért visszamenne a városba.
A reformátusok jövő csütörtökig lesznek a helyszínen, addig a mostani munkájukat csinálják majd. Sikerélményük máris van: egy 16 napos kisfiút, akiről már a tájfun előtt kiderült, hogy lyuk van a szívén, a magyarok juttattak ki, ők tárgyalták le, hogy az amerikaiak egy manilai kórházba elvigyék és megműtsék.