Antonio Banderas, Juliette Binoche és Martin Sheen is szerepel majd abban a filmben, amelynek a producerei a föld alatt rekedt chilei bányászok sorsának hollywoodi feldolgozásától remélnek tekintélyes bevételt. A forgatócsoport néhány hónap múlva érkezik meg Chilébe, ami akár fel is villanyozhatná a három éve a 700 méteres mélységből tíz hosszú hét után lélegzetelállító mentőakcióval kiszabadított 33 bányászt, hiszen a filmet gyártó cég azt ígérte, hogy részesülnek majd a produkció bevételeiből.
A bányászoknak azonban egyelőre sokkal megfoghatóbb a három évvel ezelőtti tragédia még mindig tartó sokkhatása, mint Hollywood ígérete. Az emlékezetes mentőakciót az egész világ figyelemmel kísérte, és amikor tíz hét után kevesebb mint 24 óra alatt felhúzták az összes bányászt, valószínűleg azt hihették, hogy új életet kaptak.
Három évvel később azonban a BBC körképe szerint a bányászok nem lettek sem híresek, sem milliomosok, és a történtek még mindig kísértik őket: rémálmaik vannak, félnek a zajoktól, figyelemzavarral küzdenek, és gondjaik vannak a családi kapcsolataikkal is.
A bányászok nyomott lelkiállapotán nem segített az sem, hogy a bányaomlás tavaly augusztusban lezárult vizsgálata arra a következtetésre jutott, hogy a bányatulajdonosoknak nem kell büntetőeljárásban felelőséget vállalniuk a történtekért. A San José bánya két tulajdonosa, Alejandro Bohn és Marcelo Kemeny így megúszta a pert és az esetleges börtönbüntetést. Mario Sepulveda, a bányászok vezetője ezek után fakadt ki az AP hírügynökségnek. A döntés után elsírta magát, és azt mondta: „itt az ideje, hogy kimondjuk az igazságot: pszichiátriailag és pszichológiailag is rosszul bántak velünk. A többségünk nagyon rossz érzelmi állapotban van. Ma legszívesebben ásnék egy mély gödröt, és ismét eltemetném magam, de most nem is szeretném, hogy bárki megtaláljon”.
Az talán nem meglepő, hogy a kimentett bányászok többsége a mai napig pszichiáterhez jár. Azt viszont nem sejthették, hogy néhány évvel az után, hogy nemzetközi szupersztárok lettek, munka nélkül maradnak. Sokan alkalmi megbízásokból próbálják biztosítani a megélhetésüket. Az anyagi helyzetükön sokat lendítene, ha végre megkapnák a kárpótlást a bányatulajdonosoktól, de ezt a pénzt még mindig nem látták. A velük élő traumák és az anyagi nehézségek miatt a bányászok közül legalább kettőnek súlyos alkohol- és drogproblémái vannak.
A szerencsétlenség idején 27 éves Carlos Barrios a BBC-nek azt mondta, hogy két évig minden rendben volt vele, nem voltak fájdalmai, volt munkája, és rendszeresen focizott. Aztán egyszer csak minden rosszra fordult. A munkahelyén, az egyik legnagyobb chilei rézbányában fel kellett mondania, és egy évre betegszabadságra kényszerült. A pszichiátere csak gyógyszerekkel kezelte, hamarosan gyógyszerfüggő is lett. Fél a sötéttől, és rémálmai vannak.
Hasonlókról számolt be egy másik bányász, Alex Vega is, aki éjszakánként felriad, mert azt hiszi, hogy egy bányában van. Egyelőre úgy próbálta meg kezelni a helyzetet, hogy egy hétre elment a sógora bányájába, és mindennap kicsit beljebb merészkedett, hogy legyőzze a félelmét. Annyi haszna volt, hogy ma már kevesebb rémálma van. Azonban az ébren eltöltött idő is tele van megpróbáltatásokkal, elfelejt dolgokat, nem tud összpontosítani, és súlyos hangulatingadozásai vannak. Hiába volt ott például mind a három gyereke születésénél, semmire sem emlékszik.
Alex Vega a BBC-nek azt mondta, hogy már semmit sem hisz el a kormányzatnak. Mind a 33 bányásznak nyugdíjat ígértek, de végül csak a 14 legidősebb bányász kapta meg a juttatást. Ígértek nekik fogászati kezelést is, mert olyan sokáig ittak a föld alatti víztartályokból, hogy tönkrement miatta a foguk, de végül ebből sem lett semmi.
A trauma feldolgozását hátráltatja, hogy a bányászok nehezen találnak munkát. Az egyik legidősebb, Omar Reygadas több mint egy éve munkanélküli, a BBC-nek azt mondta, hogy a szerencsétlenség miatti ismertségük sokszor hátrányt jelent a munkakeresésnél. Mivel a mentés után behálózta őket a sajtó és a kormányzat, a cégek nem szívesen alkalmazzák őket.
Daniel Esteban Herrera másfél évig járt pszichológushoz. A Euronewsnak azt mondta, mindig készen áll az élet megpróbáltatásaira, de megtanulta élvezni az életet, és értékelni a családját. Neki sikerült legyűrnie a pszichológiai akadályokat, és most ismét bányászként dolgozik.
Jimmy Sánchez a szabadulása után igyekezett mindent kihozni az életből. Beutazta a világot, járt a görög szigeteken, turistáskodott Nagy-Britanniában és Izraelben, és jól érezte magát Disneylandben. Az utazásait azok az emberek finanszírozták, akiket annyira meghatott a bányászok bátorsága és kitartása, hogy ezt pénzben is ki akarták fejezni.
Egy évvel a bányaomlás után azonban munka nélkül volt, és havonta kétszer 11 órát utazott a pszichiáteréhez. A New York Timesnak akkor azt mondta, a legtöbb társához hasonlóan nem tudja lerázni magáról a félelem emlékét, amelyet a bánya mélyén élt át: hogy soha többé nem látja a családját, és hogy meg fog halni.
A bányafogság és a megmenekülés közötti éles átmenet mellett egy másik ellentmondást is fel kellett dolgozniuk. Edison Pena a New York Timesnak ezt így írta le: „akkor hősöknek éreztük magunkat. Most mogyorót árulunk. Hát nem ironikus?” Az Elvis Presley-rajongó Penát nemcsak a bánya mélyén eltöltött hetek és a drámai mentőakció viselte meg, hanem az is, ami utána jött. A celebeknek kijáró érdeklődést nehezen kezelte, és főleg alkohollal és kábítószerrel próbálta feldolgozni a helyzetet.
A több bányászt is kezelő pszichiáter, Rodrigo Gilliabrand a New York Timesnak azt mondta, a bányászoknál diagnosztizált poszttraumás szimptóma nagy eséllyel krónikussá válhat. „Nagyon hasonló az állapotuk ahhoz, mint amin a vietnami veteránok mennek keresztül.” Több bányász is azt mondta, hogy szeretne visszamenni egy bányába, de a pszichiáter szerint nem jó ötlet, hogy ismét a föld alatt dolgozzanak. Amikor José Ojeda visszament dolgozni, szinte azonnal pánikrohamot kapott, és azóta sem tudja, hogy végül hogy került vissza a földfelszínre.
A szerencsétlenség első 17 napjában a bányászoknak semmi kapcsolatuk nem volt a külvilággal. A San José bánya mélyén sötétben voltak, az időérzékük teljesen eltűnt, végig halálfélelmük volt, és fogalmuk sem volt arról, hogy mikor érhet véget ez az egész szörnyűség – sorolta a Daily Beast a bányászok legfontosabb megpróbáltatásait.
Szinte semmi ennivalójuk nem volt, és azt találgatták, hogy mikor fognak meghalni. A kannibalizmus nemcsak lehetőség, hanem szinte bizonyosság volt. A Daily Beastnek a mentésben részt vevő egyik férfi azt mondta: „a bányászok úgy néztek egymásra, hogy közben találgatták, melyikük fog meghalni először. Nyílt titok volt, hogy az első áldozatból lesz az első ebéd”. Ugyanilyen komolyan felvetődött a kollektív öngyilkosság gondolata is. A mentőakció elindulása után próbálták a háttérbe szorítani ezeket a forgatókönyveket, de a sötét pillanatok azóta is kísértik őket. A lapnak Rodrigo Gilliabrand pszichiáter azt mondta, ezeket a traumákat lehetetlen kitörölni, „a mentőakcióval csak kiszabadították, de meg nem gyógyították őket”.