Magyarul van a remény az afrikai nyomornegyedben

Hatszáz gyerek tanul magyar zászlóval az egyenruháján a világ egyik legnyomorúságosabb országának, a Kongói Demokratikus Köztársaságnak egyik nyomornegyedében. A tíz évvel ezelőtt még leginkább disznóólra hasonlító intézményt egy magyar alapítvány karolta fel, és bár mindenhol szembeszökő az éhezés és a pénztelenség, az eredmények egyre biztatóbbak, és reményteljes jövőről álmodnak a sár és a szemét közepén. Helyszíni riport Kinshasából.

Banán-, mangó- és papajafák csenevész árnyékában áll egy szedett-vedett, deszkákból és bádogból összetákolt apró viskó Kinshasa egyik nyomornegyedének szélén. A viskótól jobbra egy jóval nagyobb, nemrég felhúzott masszív épület nyúlik el. Sárga homlokzatát egy ráfestett magyar zászló ékesíti, és magyarul hirdeti a felirat: Segíteni kiváltság.

A sárga épületben az Othniel Általános- és Középiskola működik, amelyet több mint tíz éve egy magyar alapítvány üzemeltet. Az Afrikáért Alapítványt 2002-ben hozta létre az 1997 óta Magyarországon élő, a Kongói Demokratikus Köztársaságból származó France Mutombo, hogy az oktatáson keresztül, szemléletváltással segítsenek az egyik legnehezebb sorsú országon. Az alapítvány által átvett iskola eleinte leginkább egy sötét disznóólhoz hasonlított, az intézményt azóta folyamatosan fejlesztik, 2006-ban adták át a nyolc osztálytermes sárga főépületet, az iskolában több mint 600-an tanulnak a főváros egyik legszegényebb részén.

Az Othniel homlokzata. A gyerekek egy éneklős műsorral fogadják a hozzájuk éppen megérkező öt magyar önkéntest, akik öt hónapig segítenek az iskolának. Több képért kattintson a fotóra! Fotó: Fabók Bálint - Origo

A fejlesztés rá is fér az iskolára, a tantermek mellett roskadozó bádogviskó például az igazgatói iroda, amelyben az iskola három vezetője székel. Nem kell azonban sokáig várniuk, hogy a földdel tapasztott, viseltes függönyökkel elválasztott helyiségből méltóbb helyre kerüljenek, ugyanis az iskola udvarán december óta javában folyik egy építkezés, és májusra elkészülhet az iskola második szárnya. Az új épületben három tanterem mellett egy négy részből álló iroda is lesz, köszönhetően a Külügyminisztérium tízmillió forintos támogatásának. Az új épületben a környék első érettségi központja lehet, ami hatalmas presztízs.

Az új épület feltehetően csak még kirívóbbá teszi az iskolát a Munganga negyed kicsiny, szemétben úszó, nagyrészt rozoga házaihoz képest. A negyed betonozott főútjától tízperces sétával lehet eljutni az iskolához, lényegében sárral kevert szeméten sétálva. Az utat az teszi érdekesebbé, hogy minden irányból gyerekek kiáltoznak (kizárólag annyit, hogy mundele, ami lingalául azt jelenti: fehér ember), és kisebb-nagyobb csoportokban rohannak meg egy pacsiért.

A Kongói DK

Bár a 75 milliós Kongói Demokratikus Köztársaság hatalmas ásványkincsvagyonnal és természeti erőforrásokkal rendelkezik, mégis a világ egyik, ha nem a legszegényebb országa az egy főre jutó évi 250 dolláros GDP-jével. A gyenge központi hatalom miatt évtizedek óta különböző fegyveres konfliktusok dúlják, az 1998-tól hivatalosan 2003-ig tartó második kongói háború miatt több mint ötmillióan haltak meg, és ez volt a világ legvéresebb konfliktusa a második világháború óta.

Ez a nehezen felfogható, feltétlen rajongás a fehér bőr iránt végigkísérte az iskola környékén eltöltött három napomat. Az Othnielbe együtt érkeztem öt magyar önkéntessel, akik öt hónapig maradnak Kinshasában, hogy például angolra vagy sportolni tanítsák a gyerekeket, vagy éppen az iskola mellett működő, tízfős árvaházat segítsék. A rövid fogadóműsor után az önkénteseket gyerekfelhők vették körbe, simogatták a karjukat, egymással harcoltak a pacsikért. Ez a következő napokban sem változott jelentősen, ha elhaladtunk egy osztályterem előtt, a fél osztály integetett, már egy odaintést is húsz mosoly díjazta. Volt olyan kisfiú, aki miután viszontlátta magát egy fényképező kijelzőjén, meghatódottságában elkezdett könnyezni.

Afrikai tempó

Gyakran ötvenen is összezsúfolódnak a nagyon puritán osztálytermekben, ahol a táblákon és a padokon kívül semmi nincs, legfeljebb egy Kongó-térkép a falon. Előfordul, hogy négyen ülnek egy padban. Minden diák egyenruhát visel, amelyre egy magyar zászló van feltűzve. Az órák teljesen máshogy zajlanak, mint az általános iskolás emlékeim alapján Magyarországon. Magyar szemmel nézve kifejezetten fegyelmezetlenek, nyoma sincs a hát mögött összekulcsolt kezeknek, a kisebbek összevissza forgolódnak, az idősebbek gátlástalanul trécselnek a padtársaikkal az előadással párhuzamosan, egy szamárfülekre érzékeny tanárnő itt vélhetően szívinfarktust kapna, az ültetés ismeretlen fogalom. Ha egy diák a táblánál végez el egy kivonást, a nagy többség még véletlenül sem figyel rá, inkább azon van, hogy valami még lehetetlenebb szögben hajtogassa tovább a testét.

A túlmozgás azonban nemcsak az öncélú testcsavargatásban manifesztálódik, az órák összehasonlíthatatlanul interaktívabbak is. Komoly verseny folyik azért, hogy ki válaszoljon a tanár gyakori kérdéseire, itt egykori legstréberebb osztálytársaink is legfeljebb a középmezőnyben végezhetnének. A jó válaszokat megtapsolják, a tanárok olykor simogatják vagy megbúbolják a gyerekeket, az idősebbeknél az ütések sem ritkák. A legsokatmondóbb eset talán az volt, amikor az egyik tanár hatalmasat csapott a neki háttal fecsegő, 15 év körüli lány karjára, két másodperccel később pedig már együtt nevettek ezen.

Az alapítvány rendre hangsúlyozza, hogy a céljuk a szemléletváltás, és hogy a nyomornegyedben is minőségi oktatást kapjanak a gyerekek. Az állami iskolákban 60-70 gyerek is van egy osztályban, a rendszeres fizetési csúszások miatt előfordul, hogy nem is járnak be a tanárok, gyakori a korrupció, a gyerekek számítanak a legkevésbé – sorolja France Mutombo. Az Othnielben a tanárok többsége csak részmunkaidőben tanít, ezzel párhuzamosan dolgoznak az állami oktatásban.

Az iskola felé vezető út sár és szemét keveréke. Kinshasa szegénynegyedeiben nincs szemétszállítás. Több fotóért kattintson a képre! Fotó: Fabók Bálint - Origo

„Az állami iskolákban sokkal több gyerek van, és sokkal fegyelmezetlenebbek, nagyon sok energiát kell fordítani a tanításra. Hiába keresek kevesebbet az Othnielnél, szívesebben tanítok itt” – mondta Senik Kizito angoltanár, aki ugyan mindkét iskolától 100-100 dollárt kap havonta, az államiban tanulók szülei havi 50-80 dolláros motivációs pénzzel egészítik ki a fizetését, ami bevett gyakorlat Kongóban. „Alapvetően mindkettőben ugyanúgy tanítok, a különbség a motiváció. Az államinál van, hogy 2-3 hónapot is kell várnod a fizetésedre, és ha nincs motiváció, akkor nem nyújtod a legjobbadat. Az államinál azt is megteheted, hogy nem jársz be az órára, akkor sem rúgnak ki” – mondta.

„Ahhoz, hogy a legjobbat adjuk, motiváltaknak kell lennünk, ehhez pedig pénzre van szükségünk” – értett vele egyet Cleo Itumba tanulmányi igazgató. Elsőre szokatlannak tűnhet, hogy tanárok fejében ilyen meghatározó tényező a pénz, az életkörülményeiket kicsit jobban megismerve azonban ez magától értetődőnek tűnik. Cleo például mindennap egy-egy órát sétál a munkahelyére, mert a tömegközlekedést nem engedheti meg magának. „Ha ide is sétálok, akkor honnan lenne pénzem ételre?” – kérdez vissza, miután kiderül, hogy csak napi kétszer eszik. Mint később kiderül, még így is kivételes helyzetben van Kongóban, a többségnek ugyanis kizárólag vacsora jut. „Hogy mi az álmom? Az, hogy elhagyjam az országot, Európába mehessek, és ott tanulhassak. Túlságosan imádom a számítógépeket, varázslatosnak tartom őket, szívesen foglalkoznék velük” – meséli reménykedve a 48 éves tanár.

Senik például azt tervezi, hogy varrni vagy kereskedni fog, ha megöregszik, bár nem ez a legnagyobb álma. „Itt mindenki politikus akar lenni, mert azok sokat keresnek. Nekem is ez a legfőbb vágyam. De én az országot is szeretném szolgálni, mert a legtöbb politikus csak a pénzt nézi” – enged betekintést a kongói néplélekbe.

Mosoly mögött lappangó nyomor

Bár a gyerekek rajongása és önfeledt mosolya semmihez sem hasonlító, eufórikus érzés, mögöttük érződik a kilátástalanság. Az első pacsik után többen a hasukra mutogatva kéregetnek, az idősebb diákokkal folytatott rövid beszélgetések – a tanárokhoz hasonlóan - rendre arra lyukadnak ki, hogy egy szponzort keresnek továbbtanuláshoz, akár egy európai egyetemen. Bár teljesen irreálisnak hatna, hogy idejöjjön valaki, és kezükbe nyomja az ehhez szükséges több ezer dollárt, többen mégis úgy viselkednek, mintha tényleg bíznának ebben. „Ha sikerülnek a vizsgák, külföldre mennék tanulni, de ehhez szereznem kellene egy szponzort” – mondta például az egyik srác, aki nemrég még megbukott.

Gyerekek köszönik meg jelképes örökbe fogadóinak a támogatást karácsony előtt. Galériáért kattintson a képre! Fotó: Fabók Bálint - Origo

A pénztelenség mindenhol visszaköszön. Hiába van egy komplett gépterem, aggregátor nélkül a néhány működőképes gép is használhatatlan. Nincs elég tankönyv, és már az új épület tetején is van olyan lyuk, ahol becsöpög az eső. A jelképesnek szánt tandíj havi 10 dollár, de az első hónapok után nagyon nehéz begyűjteni ezt a pénzt, hiába próbálja folyamatosan tömködni a lyukakat a magyar alapítvány, így is előfordulnak késések a fizetéseknél. Amikor decemberben ott jártunk, előfordult, hogy az összes diákot összehívták az udvaron, hogy könyörögjenek a tandíjért. Az egyik angolóra például úgy kezdődött, hogy hazaküldtek öt-hat gyereket, akiknek már több mint három hónapja nem fizettek a szülei.

„Nincs benne a kultúrában, hogy fizessenek, ezért a szülők csak akkor veszik észre, ha a gyereket haza kell küldenünk. Hiába írsz leveleket, sok szülő nem tartja fontosnak a fizetést” - magyarázta France. Ráadásul más iskolákkal ellentétben végül mindig kipótolják a hiányzó tandíjakat, és ezzel sok szülő visszaél. Az akadozó tandíjfizetés a tanárok teljesítményére is kihat, Cleo és Senik is panaszkodott arra, hogy a fizetésük is szokott emiatt csúszni, amelyet amúgy is kevesellnek. „Ha havi 200 dollárt kapnának, akkor a kezüket a tűzbe tennék, hogy taníthassanak” – érzékelteti France is ennek a fontosságát.

Kaotikus kezdetek

A pár tanóra, amelyen részt vettem, sokszor a magyar oktatás legérthetetlenebb hagyományait idézte. A 17 évesek hiába tanultak egy órán keresztül az egyik legbonyolultabb angol múlt időről, a present perfect continuous-ról, az előszeretettel ismételgetett Good morning!-on és How are you?-n kívül legfeljebb a fehér férfiaknak tartogatott I love you-ra terjedt ki az aktív tudásuk. Az iskola azonban így is szép eredményeket ért el: egyik diákjuknak sikerült eljutnia egyetemre a nyomornegyedből, az Othniel pedig a környék egyik legjobb iskolájává küzdötte fel magát az érettségi eredmények alapján.

Ezt talán még France sem gondolta volna, amikor 2002-ben rábukkant az Othnielre. Akkor még egy misszionárius ismerőse vezette egy mocskos, sötét, apró épületben, ahol a földön is összezsúfolódva ültek a gyerekek. Ráadásul a folytatás is kétségessé vált, mert a misszionárius nem tudta tovább finanszírozni. Ekkor döntöttek úgy France-ék, hogy átveszik a működtetést. Létrehozták a Fogadj örökbe programot (amelynek keretében magyarországi pótszülők vállalhatják át egy-egy gyerek oktatási költségeit), és szeptemberig sikerült is szerezniük 150 támogatót, így tovább működhetett az iskola.

Tanítás az egyik teremben. Több fotóért kattintson a képre! Fotó: Fabók Bálint - Origo

Egy idő után ingyenessé vált az iskola, aminek köszönhetően 2006-ban már 1600 diákjuk volt, de emiatt fenntarthatatlanná vált a működtetés, a diákok számának bővülésétől elmaradt a támogatóké. Az ingyenesség miatt se a tanárok, se a diákok, se a szülök nem becsülték az iskolát, az oktatás minőségét nem tudták fejleszteni, az infrastruktúra elmaradott volt, sok tanárt rendszeresen lefizettek a szülők. A problémákat látva 2009-ben France feleségével fél évre Kinshasába költözött, és reformálták az iskola működését.

Bevezették a havi 10 dolláros tandíjat, a szociálisan hátrányos helyzetűeket és a jól teljesítőket támogatni kezdték. Nagyobb fegyelmet követeltek meg, a tanároktól is, például számon kérték a pontos érkezést. Lecsökkentették a létszámot 600 körülire. Addig rengeteg környékbeli gyerek járt be jogosulatlanul az órákra, de bevezették a beiratkozást, helyre tették az adminisztrációt, a tanulók diákigazolványt kaptak. Felhúztak egy kerítést, hogy a környéken csavargó gyerekek ne zavarják az oktatást. „Sok konfliktus volt, idegenek járkáltak keresztül az udvaron, környékbeli gyerekek homokkal, kövekkel dobálták a diákokat, beültek órákra. A reformokkal azonban maguktól elmentek a rosszalkodó gyerekek” – meséli France.

Kongóból Debrecenbe

Az infrastrukturális fejlesztések közé tartozott egy kút ásása és egy vizesblokk építése WC-kkel, addig több mint hatszázan használtak egy klotyót. Az oktatás fejlesztéséhez egy korábban Belgiumban dolgozó tanárt béreltek fel szakértőnek, aki képezte, ellenőrizte a tanárokat, és próbálta bevezetni a gyerekcentrikus oktatást.

A középiskolások a harmadiktól négy szak - kereskedelmi, biokémiai, szabás-varrás és tanárképző - közül választhatnak. „Akkor döbbentünk rá, hogy valamit nem jól csinálunk, amikor a 2007-es központi érettségi a 64 végzős közül csak négynek sikerült” – mondja France, és a reformoknak köszönhetően az Othinel szerinte a környék legjobban felszerelt és az egyik legsikeresebb iskolája lett, a tavalyi kisérettségi eredmények alapján a kerület második legjobbja voltak, és belvárosi iskolákat is megelőztek, ahol akár évi több ezer dollárt kell fizetni a tandíjért.

France még ennél is fényesebb jövőben reménykedik, tele van tervekkel. Önfenntartó iskoláról álmodik, amelyben termelőegységeket hoznának létre. A gyerekek különböző szakmákat tanulhatnának (például asztalos, fémiparos, autószerelő, villany- vagy vízvezeték-szerelő), és műhelyeket hoznának létre, ahol egyszerre gyakorolhatnának és termelhetnének.

Az Afrikáért Alapítvány

A több mint tíz éve működő Afrikáért Alapítvány az iskola szomszédságában egy tízfős árvaházat is üzemeltet. A szervezet célja oktatási, szociális és egészségügyi programok fejlesztése Afrikában, Magyarországon pedig tolerancia- és ismeretterjesztő előadások szervezése. 2007-től humanitárius utazásokat is szerveznek több afrikai országába, ami azt jelenti, hogy hagyományos turisztikai programok mellett többnapos önkéntes munkával segítik a résztvevők az alapítvány különböző afrikai projektjeit.

Az oktatást olyan szakemberek segíthetnék, akik Európából érkeznének pár hónapra. Olcsó munkaerővel minőségi termékeket állítanának elő, és a konstrukció szerinte remek marketingfogás lenne ahhoz, hogy a Kinshasában lévő számtalan civil szervezet vagy nagykövetség támogassa őket megrendelésekkel. „Ehhez már csak a pénz hiányzik, kész terveim vannak” – mondja France, akinek épp mostanában sikerült elérnie, hogy a debreceni egyetem kongói diákokat fogadjon szeptembertől.

Az iskola új szárnyát december óta építik. Több fotóért kattintson a képre! Fotó: Fabók Bálint - Origo

A legnagyobb eredménynek viszont azt tartja, hogy sok diáknál sikerült szemléletváltást elérniük. Amikor például megkérdezte az egyetlen, egyetemig jutó korábbi diákját, Tshavát, hogy mi szeretne lenni, akkor azt válaszolta: olyan orvos, aki a szegényeket szeretné szolgálni. „Nagyon meglepő volt, hogy azt mondta, az alapítványnak szeretne segíteni. Vissza szeretné adni, amit kapott. Ha lesz még 5-10 olyan ember, aki majd tovább viszi ezt az egészet, már megérte” – mondta France.

A cikk az Afrikáért Alapítvány és az Európai Unió V4Aid projektje támogatásával készült. A cikk nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió álláspontját.