Csak arra várnak, hogy meghaljunk

A nyolcvanas éveikben járnak azok a nők, akiket a második világháború idején kényszerprostituálttá tett a japán hadsereg, és egyre kevesebb az esély arra, hogy megkapják azt a kiengesztelést, amelyre várnak. Történészek becslése szerint 200 ezer szexrabszolga dolgozott a japán katonai bordélyházakban. A korabeli érvelés szerint azért volt szükség rájuk, hogy némi rekreációs szexszel segítsék a katonák morálját.

Kim Gun-ja 89 évesen öltött magára először menyasszonyi ruhát. Egy esküvői fotózást kapott ajándékba, ami csekély, de számára mégis fontos kárpótlás volt azért, amit hatvan évvel ezelőtt átélt. „Ez is lehetett volna az életem: találkozhattam volna egy férfival, összeházasodhattunk volna, gyerekeim, unokáim lehetnének.” Kim Gun-ja életéből ezek a megszokottnak tartott fordulatok azért maradtak ki, mert tizenéves korában a japán hadsereg szexuális szolgáltatásokat nyújtó gépezete őt is beszippantotta: egyike lett a szemérmesen csak komforthölgyeknek nevezett szexrabszolgáknak, akiket a háborúban megfáradt japán katonák szórakoztatására tartottak.

Mivel Koreában a nők szüzessége még ma is elengedhetetlen a házassághoz, a katonai bordélyokat megjárt nőknek a háború után sem maradt sok esélyük, hogy rendezzék az életüket. És egyelőre úgy tűnik, hogy a politika sem képes dűlőre jutni a témában. Egy történészi érvekkel kicsikart bocsánatkérés után Abe Sindzó japán miniszterelnök most azt fontolgatja, hogy átértékeli az országa felelősségét a tragédiában.

Nekik kellett szórakoztatni a katonákat Forrás: Wikimedia Commons

Történészek becslése szerint 200 ezer kényszerprostituált dolgozott a japán katonai bordélyházakban, a legtöbben koreaiak voltak, de kínai és Fülöp-szigeteki szexrabszolgák közül is válogathattak a szórakozásra vágyó katonák. Az AP hírügynökség szerint a dél-koreai kormány 55 volt szexrabszolgát tart számon, az átlagéletkoruk 88 év. A japán bocsánatkérés címzettjei tehát egyre kevesebben vannak. Sokuknak nincsenek illúzióik. "Csak arra várnak, hogy meghaljunk" - mondta egyikük az időhúzásra utalva. Szerinte a japán kormány arra számít, hogy akkor látszólag a probléma is megszűnik.

Nők a morálért

Japán a harmincas évek közepétől kezdte létrehozni a komfortállomásokként emlegetett bordélyházakat. Néhány év alatt becslések szerint 100-200 ezer fiatal – gyerek- vagy tinédzserkorú – nőt hurcoltak el ezekbe az intézményekbe. Koszos kunyhókban éltek, és éjjel-nappal, nagyjából negyedóránként szexelniük kellett a katonákkal. Több ezren belehaltak a kizsákmányolásba, sokakat maguk a katonák öltek meg.

A japán hadsereg korabeli érvelése szerint azért volt szükség a komforthölgyekre, hogy némi rekreációs szexszel segítsék a katonák morálját. A hatóságok úgy vélték, hogy ilyen szolgáltatások mellett a katonák nem kezdenek el vaktában nőket erőszakolni a megszállt területeken. Az 1937-ben hat héten át tartó nankingi mészárlás tapasztalataiból ítélve ez valós veszély volt: a japán katonák akkor mintegy húszezer nőn követtek el csoportos erőszakot. A katonai vezetők a csapatok egészsége miatt is aggódtak, a hivatalos bordélyházakat azonban szoros kontroll alatt tartották a nemi betegségek terjedésének a megfékezése érdekében.

Életre szóló traumákat szereztek Forrás: Wikimedia Commons

A katonai vezetők azonban mindenekelőtt attól tartottak, hogy a katonák felszín alatt forrongó elégedetlensége és kielégítetlensége előbb-utóbb egy lázadásban tör majd utat magának, így jobbnak vélték, ha inkább ellátják őket nőkkel.

Sokáig hallgattak

Lee Young-soo-t 15 évesen rabolta el a japán császári hadsereg. A tengerészet egyik hajójára került, ahol 300 férfi volt, és vele együtt öt lány. Feladata tehát bőven akadt. Amikor három év után hazatért, a szülei azt hitték, hogy szellemet látnak. Egészen a kilencvenes évek elejéig, több más kényszerprostituálthoz hasonlóan nem beszélt a megpróbáltatásairól, mert szégyellte.

A háborús szexrabszolgák sorsa csak a nyolcvanas évek végén jutott el a nyilvánossághoz, amikor – részben a dél-koreai kormány biztatására – sokan nyíltan kezdtek beszélni a szörnyűségekről, amelyeket a háború alatt átéltek. Kétszáznál is több nő jelezte, hogy kényszerprostituáltat csinált belőle a japán hadsereg. Közülük ma már alig hatvanan élnek.

Japán évekig ugyanazt állította: hogy a bordélyházak magánvállalkozásban működtek, és a japán hatóságoknak semmi közük nem volt hozzá.

A 88 éves Fülöp-szigeteki Josefa Villiamor transzparensen hirdeti, hogy megerőszakolták Forrás: AFP/Jay Directo

Josimi Josiaki történészt kifejezetten felháborította, hogy a japán kormány megpróbálta meghamisítani a történelmet, ezért elkezdte összegyűjteni a bizonyítékokat, majd több cikkben szembesítette velük a kormányt. Az ő munkásságának köszönhetően ment bele a japán kormány az első igazi bocsánatkérésbe: Mijazava Kiicsi volt az első japán miniszterelnök, aki hivatalosan kijelentette: sajnálja. Josiaki 1992-ben a New York Timesnak a korábbi makacs tagadást azzal magyarázta, hogy a japán háborús atrocitások tabunak számítanak, mert Japánban sokáig csak a történelem egyik fele volt a téma, az, ahol a japánok az áldozatok.

Bocsánat. Vagy mégsem

Japán azóta többször is bocsánatot kért az áldozatoktól. A nacionalizmussal kacérkodó japán politikusok és közéleti személyiségek azonban ezeket az erőfeszítéseket rendre semmissé teszik. Vagy azt hozzák fel érvként, hogy a nők prostituálása más háborúknak is a szerves része volt, vagy azt, hogy nincs világos és egyértelmű bizonyíték arra, hogy a hadsereg szisztematikusan szexmunkára kényszerítette volna a fiatal lányokat.

Az AP hírügynökség szerint a japánok közül sokan együtt éreznek a nőkkel, de vannak, akiknek elegük van abból, hogy Szöul politikai ügyet csinál belőle, amely gyakran átcsap japánellenességbe. Ráadásul úgy látják, hogy Szöulnak semmi sem elég, ha bocsánatkérésről és kompenzálásról van szó, így inkább nem is foglalkoznak vele.

A japán kormánynak most az is eszébe jutott, hogy ideje lenne felülvizsgálni azt a húsz évvel ezelőtti bocsánatkérést, amellyel a katonai bordélyokba kényszerített nőket próbálták meg kiengesztelni. Egész pontosan tudósok egy csoportját készülnek megbízni, hogy vizsgálják át a témában rendelkezésre álló történelmi bizonyítékokat, amelyek alapján az 1993-as bocsánatkérés megszületett. Akkor a japán kormány elismerte, hogy a császári hadsereg, legalábbis közvetve, szerepet játszott abban, hogy a komforthölgyeket szexuálisan kihasználták a japán katonák. A japán politikusok bizonytalanságát nem oszlatta el egyelőre a történészek álláspontja sem, akik azt mondják, hogy a japán hadsereg legalábbis közvetve érintett az ügyben, hiszen hagyta működni a bordélyházakat.

Amerikai katonával beszélget egy szexrabszolga Forrás: Wikimedia Commons

A nőknek emléket állító szobrok különösen irritálják a japán hatóságokat. Szöulban jó érzékkel pont a japán nagykövetég mellett állítottak fel egy ilyen emlékművet, és az Egyesült Államokban élő koreai közösségek is különböző szobrokkal tisztelegtek a japán hadsereg szexmunkára fogott női áldozatai előtt, amit sok japán politikus személyes sértésének vesz. A japánok elszántságát jól jelzi, hogy a New Jerseyben lévő Palisades Park városának a polgármesteréhez két delegációt is küldtek, hogy rávegyék a várost a háború szexrabszolgák előtt tisztelgő emlékmű eltávolítására. A japán tisztségviselők ennek érdekében még cseresznyefákat is felajánlottak a településnek. Az emlékmű viszont maradt.

Az japán politikusok mentegetőzései közül talán az oszakai polgármesteré kavarta a legnagyobb vihart. Hasimoto Toru tavaly újságíróknak azt magyarázta, hogy a komforthölgyek szerepét mindenki megértheti, ha belegondol abba, hogy a katonák az életüket kockáztatták, és ezért megérdemelték a kikapcsolódást. Azt elismerte ugyan, hogy ezeknek a nőknek a szenvedései a háború tragikus következményei voltak, de emlékeztetett arra, hogy a nőket nemcsak a japán katonák használják. Valószínűleg ennek szellemében ajánlotta fel egy amerikai katonai parancsnoknak az Okinava-szigeten lévő amerikai bázison tett látogatásán, hogy az amerikai katonáknak sokkal jobban ki kellene használniuk a japán felnőtt szórakoztatóipar szolgáltatásait.

Élő múzeum

Dél-Koreában a szexrabszolgává tett nők az ország brutális 20. századi japán megszállásának a jelképei, a még élő áldozatok viszont nagyon is személyes tragédiaként élik meg azt, ami velük történt. Néhányan azonban a háborús visszaéléseket mentális és nemi betegségek formájában is hordozzák magukkal a mai napig. E mellett sokan még mindig szégyenkeznek.

Ma néhányan egy múzeumok és idősek otthonát ötvöző intézményben élnek. Az épület egy részében különböző dokumentumok tanúskodnak a szenvedéseikről, a másik részében ők maguk a tanúi a háborús éveknek. Külön szobáik vannak, hűtőszekrénnyel, könyvespolccal és egy telefonnal. Az intézmény vezetője a BBC-nek azt mondta, azok után, amin ezek a nők átmentek, fontos, hogy meglegyen a saját terük.

Az otthonban élő nők napjai úgy telnek, mint bármely más, időseket ápoló intézményben, tévét néznek, tornáznak, meditálnak és beszélgetnek. De nemcsak egymással, hanem az oda látogatókkal, esetleg politikusokkal és tévéstábokkal is. Vannak, akik még ennyi idősen is arra készülnek, hogy végre hivatalos testület előtt is beszámoljanak arról, amin keresztülmentek. A múzeum látogatóinak a negyven százaléka japán, ők első kézből ismerkedhetnek meg a hazájuk történelmével.