A krími válság hét legfontosabb kérdése

Russia's President Vladimir Putin (front C) and Defence Minister Sergei Shoigu (front L) walk to watch military exercises upon his arrival at the Kirillovsky firing ground in the Leningrad region, on March 3, 2014. Crimea, the strategic host to tsarist and Kremlin navies since the 18th century, has been under de facto occupation by Moscow-backed forces since Putin won recently parliament's authorisation to send troops into Ukraine. AFP PHOTO/ RIA-NOVOSTI/ POOL/ MIKHAIL KLIMENTYEV

Vlagyimir Putyin orosz elnök a kijevi tüntetések után gyorsan világossá tette: nem hagyja, hogy Ukrajna orosz nemzetiségű része kikerüljön a befolyása alól. Minden, amit a legújabb háborús fenyegetésről tudni kell.

Mi történik most?

Az orosz hadsereg az ellenőrzése alá vonta a Krím félsziget nagy részét. A terület hovatartozásáról rövidesen népszavazást tartanak, ahol a félsziget orosz többsége nagy valószínűséggel az Ukrajnától való elszakadás mellett dönt. A legfrissebb, egyelőre nem megerősített hírek szerint az oroszok magyar idő szerint hajnalig adtak ultimátumot az ukrán seregeknek, hogy hagyják el a területet.

Provokálja-e Putyin a Nyugatot?

A jelek szerint Putyin Oroszországa most jutott el arra a pontra, hogy már nem számítanak neki az Egyesült Államok és az Európai Unió biztonságpolitikai intelmei, és hogy provokálja a nyugati hatalmakat a krími akcióval, próbálgatja, meddig mehet el.

Putyin soha nem csinált titkot abból, hogy a volt Szovjetunió területén szívesen helyreállítaná Moszkva korábbi pozícióját. Az ő értelmezésében Oroszország joga és kötelessége megoldani a térség konfliktusait. Putyin hidegháborús logikája szerint ezért a krími beavatkozás nem az eddigi helyzet felrúgását jelenti, hanem pont a fenntartására irányuló törekvést. Moszkva szemszögéből a krími bevonulás egyszerűen annak megakadályozása, hogy az eddigi történelme során főleg orosz befolyás alatt álló Ukrajna tömböt váltson, és a Nyugathoz csússzon.

Háború lesz, mint 2008-ban Grúziában?

Az oroszok legutóbb akkor vállaltak nemzetközi konfliktust, amikor háború tört ki Oroszország és Grúzia között. Az orosz haderő akkor ezt azzal indokolta, hogy a grúzok erőszakos asszimilálási törekvéseitől sújtott, Moszkva-barát, dél-oszétiai oszétokat védi. Tény ugyanakkor, hogy az összecsapás éppen néhány hónappal az után volt, hogy döntés született Grúzia és Ukrajna majdani NATO-csatlakozásáról, az évek óta a szovjet birodalom feltámasztásán fáradozó Putyin pedig feltehetően nem nézte jó szemmel a volt szovjet tagköztársaság nyugati nyitását.

A krími válság időzítése hasonló, hiszen Kijevben épp most bukott meg az oroszbarát Janukovics. Különbség, hogy ebben az esetben már orosz civilek sorsa a tét, a Krím ugyanis etnikailag orosz többségű terület. Orosz–ukrán fegyveres konfliktus tehát elképzelhető, de abba valószínűleg nem avatkoznak majd be nyugati hadseregek, mint ahogy az akkor hasonló státuszú Grúziában sem tették. Az sem valószínű, hogy sokáig elhúzódik, a Krímben folyamatosan több mint tízezer orosz katona van, összességében az orosz sereg hétszeres erőfölényben van, a fegyvereik is korszerűbbek. Az viszont reális forgatókönyv lehet, hogy addig megszállás alatt tartja a félszigetet, míg valamiféle visszarendeződés nem történik, vagy számára kedvező politikai garanciákat nem kap.

Ez nem csak hidegháborús erőfitogtatás?

A mostani ukrán válság és a régi hidegháborús konfliktusok között legalább annyi a különbség, mint a hasonlóság. Most nincs szó ideológiai háborúról, és nincs terítéken az sem, hogy Oroszország az Egyesült Államokkal vagy más nyugati hatalommal közvetlenül fegyveres konfliktust vállaljon. A nyugati világ sem egységes az ukrán válság megítélésében, többnyire mindenki a helyzet mielőbbi megoldását szorgalmazza, de ezeken a semmitmondó nyilatkozatokon túl nagyban különbözik az egyes országok hozzáállása.

Nem mindenkinek ugyanannyi ugyanis a veszítenivalója egy Oroszországgal szembeni konfliktusban. Míg az Európai Unió legtöbb tagállama erősen függ az orosz energiahordozóktól, főleg a földgáztól, addig az amerikaiaknak nincs, vagy nem ennyire jelentős az ilyen problémájuk. Ami pedig Washingtont illeti: a két állam hadserege továbbra is a világ két legerősebb hadereje, így egy országhatárokon átívelő akciót értelemszerűen biztonsági kockázatként kezelnek. Fontos változás a hidegháborús időszakhoz képest az is, hogy ma lényegesen több nemzetközi egyeztetőfórum működik, ahol a hasonló konfliktusokat rendezni lehet, mint 1990 előtt.

Hasonlóság, hogy a szembenálló felek, azaz az ukrán és az orosz hadsereg között egyelőre nem volt tényleges összetűzés. Kijevben provokációnak minősítették az orosz katonák bevonulását, az ukrán hadsereg pedig egyelőre nem reagált az atrocitásokra.

Lehet-e békés megoldás, ha Oroszország viszi a Krímet?

Az új ukrán vezetés valószínűleg nehezen nyelné le, ha az ország területi egysége megbomlana, viszont így a krími oroszokkal a későbbiekben nem kellene számolnia. Oroszország azonban egy könnyű területátvétellel kedvet kaphat ahhoz, hogy Ukrajna többi orosz többségű részét is megpróbálja leszakítani az országról. Tény, hogy egy ilyen szétválással megszűnne Ukrajna billegő pozíciója kelet és nyugat között, létrejönne egy világosan oroszbarát keleti és egy EU-hoz húzó nyugati rész. Viszont ezzel a nyugati rész a gazdasági összeomlás szélére kerülne, a nehéz pénzügyi helyzetből csak reformokért cserébe húzná ki az IMF, ráadásul a jelenlegi ukrán nehézipar jelentős része keleten összpontosul.

Mit tehet az ENSZ, a NATO vagy az EU?

Az ENSZ leginkább semmit, a Biztonsági Tanácsban ugyanis Oroszország állandó tag, tehát sehogyan nem kerülhető meg. A NATO elvben közbeléphet, a szövetség azonban még soha nem vállalt katonai konfliktust közvetlenül az orosz hadsereggel szemben. Egy ilyen összecsapás beláthatatlan következményekkel járna, Moszkvában ugyanis még ma is sokan oroszellenes katonai szövetségként tekintenek az Észak-atlanti Szerződés Szervezetére. A NATO közbelépése azért sem valószínű, mert Ukrajna még nem tagja a védelmi szövetségnek, tehát a többi NATO-tagnak nem kötelessége Ukrajna megsegítése.

Az Európai Unió beavatkozásának pedig leginkább intézményi akadályai vannak. Egy ilyen horderejű döntés meghozatalához minden tagállam egyetértése szükséges, az uniós országok pedig eltérően kezelik az oroszokat. Míg Angela Merkel egyre keményebben odaszól Putyinnak, Szlovákiában vagy Bulgáriában lényegesen óvatosabbak Moszkvával szemben, főleg az energiafüggőség miatt. Azonban az energiafüggőség túlértékelése is hiba, hiszen Európa épp annyira függ az orosz energiahordozóktól, mint Oroszország az energiahordozóiért kapott pénztől. Ez egészen addig így lesz, amíg Oroszország meg nem oldja, hogy a teljes gázmennyiségét Kínába exportálja, ekkor ugyanis az EU és Kína tényleges árversenybe kerül az orosz földgázért.

Oroszországot esetleg kisebb-nagyobb gazdasági szankciókkal lehet sújtani. Nem kizárt, hogy kizárják néhány gazdasági egyeztetőfórumról, de ez különösebb következményekkel nem jár, és hosszú távon nem is fenntartható a kölcsönös függés miatt.

De miért éppen a Krím?

Persze szép cél a krími oroszok védelme a Putyin szerint nacionalistábbá váló új kijevi kormánnyal szemben, de nem szabad elfelejteni, hogy Putyin Oroszországban politikai tőkét is kovácsolhat a félsziget feletti ellenőrzés visszaszerzéséből, ugyanis a Krím szerepe az orosz birodalomban és később a szovjet érában is jelentős volt. A félsziget nemcsak az orosz arisztokrácia kedvelt nyaralóhelye, de a cári birodalom egyik legfontosabb – nehéz munkával megszerzett – meleg tengeri kijárata, és az orosz történelem néhány fordulópontjának is helyszíne volt, ráadásul stratégiai jelentőségű katonai terület is. Ezt a birodalmi nosztalgiát meglovagolva Putyin további támogatást szerezhet birodalomépítő akcióihoz Oroszországban.