Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A franciaországi helyhatósági választások után az egész francia (és részben az uniós) politikai elit összerezzent, és azóta is azzal van elfoglalva, hogy miként tartóztassa fel a látványosan előretörő szélsőjobboldali Nemzeti Frontot (FN). A Marine Le Pen vezette párt olyan helyeken tudott győzelmet aratni, ahol ez korábban elképzelhetetlen lett volna, és ezzel megtörte a két nagy párt történelmi, politikai hegemóniáját Franciaországban.
A Le Monde már a kétpártrendszert temette, és egy olyan világot vázolt fel, ahol a baloldal (PS) és a jobboldal (UMP) mellett a megalakulása óta démoninak tartott szélsőjobboldali Nemzeti Front is teljes értékű politikai erő. A Nemzeti Frontot komolyan vehető párttá formáló elnök, Marine Le Pen szerint ez magától értetődő: a franciák eddig is osztották az elveiket, most eljött az ideje, hogy ez az egymásra hangolódás szavazatokban és valódi politikai hatalomban is testet öltsön. Arról, hogy ez mit jelent, a mostani helyhatósági választásokon már ízelítőt kaptak a franciák, de a Nemzeti Front ütőképessége igazán majd csak a májusi európai parlamenti választásokon fog megmutatkozni, ahol felmérések szerint az UMP-t és a szocialistákat is megelőzve, a legtöbb szavazatot fogja begyűjteni az euroszkeptikus programmal kampányoló párt.
Hogy egy, a sokszor büntetőjogi kategóriát kimerítő szélsőségei miatt nehezen komolyan vehető, marginális pártból hogyan lett helyi és országos szinten is elfogadott politikai tényező, azt egyelőre még a politológusok és a nagy pártok stratégái is próbálják feltérképezni, mint ahogyan azt is, hogy a történelminek kikiáltott erős szereplés a mostani helyhatósági választásokon hosszú távon milyen lehetőségeket tartogat még. A Nemzeti Front sikerének a titkához azonban mindenképpen közelebb visz, ha megnézzük, mire volt elég mostanáig a párt 2011-ben megválasztott elnökének, Marine Le Pennek a politikai rátermettsége, és mit tett a franciák közérzetével a hatalomba bebetonozott politikai elit eddig elégtelen próbálkozása az ország társadalmi, gazdasági és kulturális válságának kezelésére.
A figyelemre méltó számok
Ha a helyhatósági választások eredményéből indulunk ki, a Nemzeti Front valóban nem eredménytelenül kezdte el levakarni magáról a démoni címkét. A szélsőjobboldal utoljára 1995-ben szerepelt jól a helyhatósági választásokon, de akkor még csak 116 helyen jutott be a második fordulóba, és végül három dél-franciaországi városnak adhatott polgármestert. A párt jelöltjei most 229 városban bejutottak a második fordulóba, és 17, elsősorban déli nagyvárosban, valamint 7 kisebb városban végeztek az élen. A helyhatósági választások első fordulójában az ellenzéki jobboldal 46,54, a kormányzó baloldal 37,74, a szélsőjobboldali Nemzeti Front pedig 4,6 százalékot ért el. A jelenleg 20 százalékos tetszési mutatóval rendelkező Francois Hollande 2012-es elnökké választása óta először vonulhattak vasárnap szavazóurnákhoz a franciák, és a választási részvétel 62 százalékos volt, ami nagyon alacsonynak számít. A helyhatósági választások második fordulóját most vasárnap rendezik meg.
Arra a kérdésre, hogy milyen tényezők játszottak szerepet a Nemzeti Front mostani látványos választási sikerében, a francia politológusok általában a következőket sorolják: egyre szélesebb a szakadék a politikai elit és a szavazók között, egyre nagyobb tömegek gondolják úgy, hogy a nagy pártok nem képesek megoldást kínálni az átlagemberek problémáira, és persze az elmúlt időszak korrupciós botrányai sem mélyítették el a szavazók bizalmát a képviselőikben. Ha pedig sem a PS-től, sem az UMP-től nem várhatnak semmi jót, akkor előbb-utóbb egy harmadik lehetőség után néznek, és a Nemzeti Front mindent megtett azért, hogy ez a lehetőség benne testesüljön meg.
A Cevipof francia politikai kutatóintézet egyik közelmúltban készült felmérése szerint a megkérdezettek 87 százaléka vélte úgy, hogy a politikusok nem úgy gondolkodnak, mint az átlagemberek, és 60 százalékuk nem bízott sem a jobb-, sem a baloldalban. Az intézet egyik elemzője, Madani Cheurfa ezért is mondta azt a Guardiannek, hogy a Nemzeti Frontra most leadott szavazatok nemcsak protesztszavazatok voltak, hanem azt jelzik, hogy az emberek, legalábbis helyhatósági szinten, igenis vonzódnak Marine Le Pen pártjának az elveihez, és hisznek abban, hogy az FN jelöltjei képesek megérteni a problémáikat, sőt még egy települést irányítását is készek lennének a kezükbe adni. Ennél jobban már csak abban bíznak, hogy az Európai Parlamentben is a Nemzeti Front lesz az a párt, amelyik a legjobban tudja majd képviselni az érdekeiket.
Az EP-választások sikere azért is lenne fontos Marine Le Pennek, mert így kapna esélyt arra, hogy megvalósítsa a trójai falovat idéző programját: azt, hogy belülről zilálja szét az Euópai Uniót. A terv kidolgozottságát jelzi, hogy Marine Le Pen a közelmúltban szövetségre lépett a holland politika fenegyerekével, a hasonló álmokat dédelgető Geert Wildersszel. A terv az, hogy bejutnak az Európai Parlamentbe, majd belülről lerombolják „a brüsszeli szörnyet”. Le Pen többször is felvázolta már, hogy az Európai Uniói ugyanúgy összeomlik majd, mint a Szovjetunió, a célja pedig, hogy visszaszerezze az európai nemzetek szabadságát.
Már csak emiatt is valószínűleg nagyon büszke lenne a lányára Jean-Marie Le Pen, akinek harminc évvel ezelőtt pont az EP-választásokon sikerült berobbania a köztudatba. 1984-ben a bevándorlás- és Európa-ellenes, nacionalista programmal kampányoló Nemzeti Front 11 százalékos eredménnyel sokkolta Franciaországot, és a meglepő siker fényében fürödve Jean-Marie Le Pen már akkor arról beszélt, hogy ez csak a kezdet.
Franciaország társadalmi, gazdasági és kulturális válsága messzire röpítette a korábban partvonalra szorult szélsőjobboldali Nemzeti Frontot, a párt szalonképessé tételében azonban mindenekelőtt Marine Le Pennek vannak elévülhetetlen érdemei.
Marine Le Pen népszerűsége 29 százalék körül van, ez olyan arány, amelyről az apja nem is álmodhatott. Az pedig valószínűleg külön kedves elégtétel a pártelnöknek, hogy megelőzi a - népszerűségben azért könnyen verhető - miniszterelnököt, Francois Hollande-ot. A Nemzeti Front támogatottsága 11 százalékkal nőtt azóta, hogy 2011-ben Marine Le Pen átvette az apjától a párt vezetését. Az imázsváltás sikerére utal, hogy egy múlt hónapban készült felmérés szerint már többen vannak azok, akik úgy gondolják, hogy Le Pen a hazafias, hagyományos értékeket képviselő konzervatívok arca, mint azok, akik szerint a nacionalista, idegengyűlölő szélsőjobboldal vezetője.
A korábban nagyon is macsó párt már azzal kisebb forradalmat hajtott végre, hogy elnöknek választotta a most 45 éves, háromgyerekes, egyedülálló anyát. A párt erősödő népszerűségéből ítélve Marine Le Pen jó választás volt: egyre több franciának jön be a humora, a szókimondása és a bátorsága. Marine Le Pen vonzerejére talán az egyik legjobb bizonyíték, hogy a híveinek a táborát nemcsak a szélsőjobboldalról, hanem a jobb- és a baloldalról is sikerült gyarapítani, sőt még muszlim bevándorlók is kikötöttek az iszlám- és bevándorlásellenes párt karjaiban.
Abban, hogy a Nemzeti Front egyre több francia szavazó fejében elfogadható alternatívaként jelenik meg a szocialisták és a konzervatívok mellett, jelentős szerepet játszott, hogy Marine Le Pen több évvel ezelőtt belekezdett a párt identitásának a ravasz terminológiai átszabásába. Gazdasági kérdésekben Nobel-díjas közgazdászokat - Joseph Stiglitzet, Paul Krugmant – kezdett el idézni, az iszlámot nem a zsigeri gyűlölet, hanem a szekularizmus elve miatt támadta, kigyomlálta az apja antiszemita szólamait, és a párt tagjainak megtiltotta, hogy náci jelképeket használjanak vagy rasszista megjegyzéseket tegyenek a nyilvánosság előtt.
Persze a gyűlöletkeltésért többször elítélt Jean-Marie Le Pen szélsőségeinek a fényében nem kell sok, hogy egy nemzeti frontos politikus liberálisnak hangozzon. És Marine Le Pen hajlandó volt ezekre az apró engedményekre a népszerűség érdekében.
A Nemzeti Front megizmosodásának a mértéke akkor lesz igazán megdöbbentő, ha felidézzük, hogy Franciaország mennyire viszolygott a párttól Marine Le Pen apjának, Jean-Marie Le Pennek az elnöksége idején. A Nemzeti Frontra szavazni tabunak számított, ha mégis a pártra szavazott, akkor csak titokban csinálta a francia társadalom elenyésző kisebbsége. A Nemzeti Front térnyerésének az okait elemző Nation című lap cikke szerint sokan azok közül a franciák közül, akiket Marine most megnyert a pártnak, soha nem szavaztak volna Jean-Marie-ra.
Ha egy párt saját magára aggatott címkéin múlik a népszerűség, akkor elmondható, hogy a Nemzeti Front az elmúlt években nagyon hatásosan kezelte a jelzőit. Más kérdés, hogy ezek a szavak mennyiben adnak kapaszkodót a párt valós céljainak a megismeréséhez.
Marine Le Pen például úgy gondolta, hogy meg kell szabadulnia a szélsőjobboldali jelzőtől, e helyett az igazi jobboldal (vraie droite) képviselőjének kiáltotta ki a pártot. Nemrég még az újságírókat is perrel fenyegette, ha szélsőjobboldali pártként emlegetnék a Nemzeti Frontot.
Népszerűségét bizonyos szempontból a hagyományos nagy pártok is legitimáltak, hiszen a politikusaik már nem démonizálják, hanem adott esetben követik a Nemzeti Front által diktált témákat. Manuel Valls belügyminiszter nemrég például arról beszélt, hogy a romákban nincs meg az akarat arra, hogy integrálódjanak a társadalomba, amit Francois Hollande aztán szó nélkül hagyott, mert tudta, hogy a felmérések szerint a franciák 77 százaléka egyetért ezzel a kijelentéssel. Hollande elődje, Nicolas Sarkozy sem kímélte a bevándorlókat, és ezzel önkéntelenül is beemelte a nagypolitikába a szélsőjobboldal témafelvetéseit.
Marine Le Pennek jól jött, hogy az egyéni jogok bajnokaként állította be magát, így amikor arról beszél, hogy a francia kormányt olyan nemzetek felett álló intézmények rángatják bábként, mint a Nemzetközi Valutaalap vagy az Európai Unió, a Nemzeti Front szavazóiban csak megerősödik a gyanú, hogy a jelenlegi politikai berendezkedésben semmit sem ér a szavuk és a szavazatuk.
A Nemzeti Front elfogadottságában nem elhanyagolható szerepe volt annak is, hogy az új elnök fiatalokkal vette körbe magát. A mostani helyhatósági választásokon a jelöltjeinek a 14 százaléka harminc évesnél fiatalabb. Míg a Jean-Marie féle Nemzeti Front előszeretettel feledkezett bele a gyarmati, revizionista nosztalgiába, és gyakran kezelte referenciapontként a második világháborút vagy az algériai háborút, Marine Le Pen felismerte, hogy az új generációkat ezekkel a témákkal már nem lehet lázba hozni.
Marine Le Pen nagyon ügyesen próbálta enyhíteni a rasszizmus és a bevándorlásellenesség vádját, amely összenőtt az apja által vezetett Nemzeti Fronttal. A muszlim közösségeket már nem vallási vagy etnikai alapon támadja, hanem a nőgyűlölet és a homofóbia ellen kiálló aktivista szenvedélyével.
Az arculatváltás sikerét azonban némileg elhomályosíthatja, hogy a párt ideológiájának az alapjai nem változtak. „Új függönyöket raktak fel, de a bolt hátsó részében semmi sem változott” – mondta néhány hónapja a Libération című lapnak a 24 éves Vincent Morelle, aki a párt választási kampányáért felelt egy Párizs melletti kisvárosban, de végül a kulisszák mögötti Nemzeti Frontot látva betelt nála a pohár, és kilépett. Nem sokkal a helyhatósági választások előtt több jelölt is hátat fordított a pártnak, mert hirtelen felfedezte, hogy muszlimellenes, antiszemita és szexista, hogy a tisztségviselők zárt ajtók mögött szívesen szórakoztatják magukat arab- és meleg viccekkel, és teljesen természetes nekik, hogy az ország jelenlegi igazságügyminiszterét, aki történetesen fekete, lemajmozzák.
