Egy egész város átköltöztetésére készülnek Svédországban, mivel a vasércbányászat miatt annyira meggyengült alatta a talaj, hogy a földkéreg további repedezése a lakosságot is veszélyeztetheti. A 23 000 fős Kiruna tradicionális bányaváros, az LKAB nevű bányatársaság pedig a térség legnagyobb munkáltatója és a helyi gazdaság legfontosabb motorja. A következő húsz évben 3000 lakást és házat, illetve több mint 200 000 négyzetméternyi irodát, iskolát és kórházat költöztetnek el. A legtöbb épületet egyszerűen lebontják, majd újra felépítik, de az országszerte híres fatemplomot például elemenként szedik szét, és rakják össze újra.
Azt nem lehet tudni, hogy meddig tart a költözés. Az LKAB nem tudja, hogy milyen mélyen érdemes bányászni Kiruna alatt. A bányatársaság 2017-re felhúzná az új városházát, és a teljes belváros felépítését is nagyjából ekkorra tervezik, de a kivitelezést irányító cég vezetője szerint már négy-öt éve el kellett volna kezdeni a költözést.
Házak, vagy akár kisebb falvak költöztetésére a világ számos bányászati területén volt már példa - mondta az Origónak az LKAB kommunikációs vezetője, Ylva Sievertsson. A kirunai projekt azért egyedülálló, mert ez az első alkalom, amikor a teljes városközpontot máshová helyezik. Weiszburg Tamás, az ELTE ásványtani tanszékének munkatársa szerint ez máshol azért nem történt meg, mert egyedül Svédország engedhet meg magának egy ilyesfajta beruházást. „A bányatevékenység miatti talajmozgás teljesen normális, de általában nincs pénz az átköltöztetésre. Más országokban az emberek előbb-utóbb maguktól hagyják el a megrongálódott házakat” – mondta.
A repedéseket látva felmerül a kérdés, hogy az új városban nem léphetnek-e fel néhány évtized múlva hasonló problémák. Weiszburg szerint ettől nem kell tartani, mert egy vasérctelep esetében a három kilométeres költözés is jelentősnek számít. „Biztosan kiszámították, hogy pontosan hol bányászható az érc gazdaságosan, a várost pedig ezen a területen kívülre telepítik, ahol nem kell tartani a bányászattal járó zajtól és portól sem.”
A projekt nagy részét az LKAB finanszírozza, a svéd törvények szerint ugyanis a bányatársaságnak kell fizetnie az általa okozott károkért. Az LKAB szerint ez nem jelent majd problémát, hiszen a költözködés egy hosszú folyamat, ezért nem kell mindent egyszerre kifizetniük, ráadásul biztosak benne, hogy a Kiruna alatti vasérc kinyerése miatt megéri. A tervek szerint a cég fogja felvásárolni a lakók mostani házait is, hogy néhány kilométerrel odébb újakat vehessenek. A kirunaiaknak tehát mindez semmibe sem kerül.
Megkerestünk egy Kirunában élő fiatal lányt is, Miát, aki szerint sok helyi nem örül, amiért el kell hagynia az otthonát, ő viszont inkább pozitívan viszonyul az dologhoz. „Izgalmasnak tartom a költözést, mert sosem kötődtem túlságosan az engem körülvevő anyagi dolgokhoz. Nem ezek határozzák meg az emlékeinket” – mondta, de a késlekedés miatt ő is aggódik: „Szerintem már régen el kellett volna kezdeni az építkezést. Most már tényleg nincs sok időnk, mert egyre több repedés látszik a talajon és a házakon is.” Mia ettől függetlenül is hiszi, hogy az LKAB tudja, mit csinál, és összességében várja a költözést. „A változás jó dolog. Sajnos sokan elfelejtik, milyen csodálatos helyen élünk, ahol télen a lenyűgöző sarki fényben és a több méteres hóban, nyáron pedig az éjféli napsütésben gyönyörködhetünk.” Annak is örül, hogy a tervek szerint az új város lakói percek alatt kijuthatnak majd a természetbe, „természetfotósként ez egy paradicsom lesz számomra”, lelkendezett. (Mia svédországi képeit ezen a linken nézheti meg.)
Viktoria Walldin antropológusként dolgozik a projekten, amely szerinte azért különleges, mert a szokásos várostervezésekkel ellentétben most a jövőbeli lakók igényeit is beépíthetik az elképzelésekbe. Walldin feladata, hogy eljuttassa a kirunaiak véleményét a tervezőkhöz. „Sokat beszéltem az emberekkel, és kiderült, hogy több közösségi és kulturális teret, valamint több sportolási lehetőséget szeretnének” – mondta Walldin az Origónak, és hozzátette: „azért is jó ez a projekt, mert újragondolhatjuk a város természettel és kultúrával való kapcsolatát, a teljes identitását.”
Az emberek általános reakcióról Waldin is azt mondta, amit Mia: „sokféle hozzáállást tapasztaltam. Természetesen félnek, de általában izgatottak is, hiszen egy vadonatúj, fenntartható városba fognak költözni, és a pénz miatt sem kell aggódniuk. A kirunaiak mindig tudták, hogy előbb-utóbb költözniük kell, de sokan húsz éve azt hallják, hogy egy-két éven belül csomagolhatnak, így az idősebbek elég szkeptikusak. Az emberek persze érzelmileg is kötődnek a városhoz. Emlékeznek a padra, amelyen először csókolóztak, és ha erre gondolnak, majdnem sírniuk kell, hiszen most mindez el fog tűnni a szemük elől” – mondta Walldin, aki szerint ezért is fontos, hogy az embereknek elég idejük legyen felkészülni. „A bánya közvetlen szomszédságában élők egy évvel a kiköltöztetésük előtt tudták meg, hogy el kell hagyniuk az otthonaikat. Ez nagyon rövid idő. Őket egyébként a városon belül telepítették le, hiszen új épületek még nincsenek.”
A kirunai fiatalok közül sokan mennek valamelyik nagyvárosi vagy külföldi egyetemre, így most ők is különleges helyzetben vannak. „Vannak, akik például Amerikába mennek tanulni. Ők azt a kérdést is fel szokták tenni: hová fogok legközelebb hazajönni? Ráismerek majd a városra? Felismerem majd az otthonomat?”