Bár a franciák a helyhatósági választások vasárnapi második fordulójában a helyi vezetőiket szavazták meg, végül egy teljes kormányátalakítást is kierőszakoltak a most már hivatalosan minden idők legnépszerűtlenebb francia elnökétől. Francois Hollande eddigi hivatali ideje alatt valószínűleg minden erejével megpróbált nem tudomást venni a rekordokat döntő népszerűtlenségi felmérésekről - alig érte el a 20-25 százalékot -, a helyhatósági választások után elszenvedett kínos, és mint elismerte, személyes vereség után, azonban azonnal reagált, és feláldozta a miniszterelnökét.
A váltás gyorsan ment: Jean-Marc Ayrault kormánya hétfő délután mondott le, estére pedig már hivatalban volt az új miniszterelnök, Manuel Valls eddigi belügyminiszter.
Francois Hollande néhány hónapja még talán kapott volna egy kis esélyt arra, hogy a magánéleti válságai eltereljék a franciák figyelmét a gazdaságpolitikájáról, hiszen amikor fény derült az afférjára Julie Gayet színésznővel, majd hivatalosan is különvált az addigi partnerétől, Valerie Trierweilertől, a felmérések szerint egy ideig még növelni is tudta a népszerűségét. A helyhatósági választások azonban már minden közvélemény-kutatásnál egyértelműbb értékelést adtak Francois Hollande elnöki teljesítményéről: a francia szocialisták 155 várost elvesztettek abból az ötszázból, amelyet irányítottak.
Unalmas, határozatlan, konfliktuskerülő vagy egyszerűen túl normális. A francia választók rengeteg okot találtak arra, hogy ne kedveljék Francois Hollande-ot, és akkor még csak a személyiségbeli kifogásokról beszéltünk, nem a gazdasági és politikai teljesítményéről. Az Economist blogjának a velős értékelése szerint Francois Hollande eddigi két elnöki évének a politikáját a következetlenség jellemezte, és nem is nagyon szólt többről, mint az adóemelésről. Hollande szinte minden hónapban új vízióval állt elő, és az állampolgárok beleszédültek a bizonytalanságba, a befektetések pedig befagytak.
Hollande elnökválasztási kampányának az egyik sarokpontja volt, hogy ő Nicolas Sarkozy ellentéte, így az önkritika kifinomult módjának is tekinthető, hogy a Sarkozy-utánzatként elkönyvelt Manuel Vallst nevezte ki miniszterelnöknek. De legalább egy olyan politikusról van szó, aki a leköszönő kormány legnépszerűbb tagja volt. A történész végzettségű és korábban kommunikációs tanácsadókánt dolgozó 51 éves Valls Barcelonában született olasz-svájci anyától és katalán festőművész apától, szüleivel emigrált Franciaországba, 20 évesen lett francia állampolgár. Négy gyermek apja, felesége hegedűművész. Gazdasági téren a Tony Blair-féle liberális gazdaságpolitika híve. Az új miniszterelnököt ezért sem kedveli a Szocialista Párt bal szárnya, sok jobboldali szavazó viszont szimpatikus tartja. Az állásfoglalásai egyéniek, határozottak és jellegzetesek.
Manuel Valls a kemény oldalát egyelőre főként a romákkal szemben mutatta meg. Tavaly szeptemberben például arról beszélt, hogy a romák többsége nem akar beilleszkedni a francia társadalomba, és a sorsuk az, hogy előbb-utóbb visszatérjenek Romániába és Bulgáriába. A baloldalon ezzel megrökönyödést váltott ki, a Nicolas Sarkozy bevándorlókkal szembeni szigorát szimpatikusnak találó szavazóknak azonban bejött.
Sarkozyhez hasonlóan ő is előszeretettel kereste fel belügyminisztereként a bűnügyi-, baleseti- és katasztrófahelyszíneket, az antiszemita megjegyzései miatt a nyilvános fellépésektől is eltiltott humorista, Dieudonné megnyilvánulásait határozottan elítélte, és míg a Párizs közeli Évry polgármestereként négy évvel ezelőtt még teljesen ismeretlen volt a nagyközönség számára, belügyminiszteri kinevezését követően néhány hónappal már a legnépszerűbb francia politikus lett. Valls lendületére jellemző, hogy a modernizálás érdekében még azt is felvetette, a párt szabaduljon meg a szocialista jelzőtől.
Szívesen megy szembe az árral, és támad olyan francia vívmányokat, mint a 35 órás munkahét és a 60 éves nyugdíjkorhatár, 2005-ben pedig az uniós alkotmány ellen szavazott. A megnyilvánulásai lehet, hogy politikailag nem teljesen korrektek, de az ismertségének jót tesznek.
Franciaország mindenkori miniszterelnöke trükkös helyzetben van: ha jól végzi a dolgát, az elnök aratja le az elismerést, ha rosszul csinálja, ő viszi el a balhét. Az Economist erre az alapvetésre építve jósolja azt, hogy bármennyire álmodozott is a miniszterelnöki posztról a hétfő este kinevezett Manuel Valls, nagyon kemény hónapok állnak előtte, és gyors sikerre aligha számíthat.
Az új miniszterelnöknek április közepére elő kell állnia a 2015-2017-es költségvetési tervezettel, és el kell magyaráznia az Európai Bizottságnak, hogy miként tervezi három százalék alá vinni az államháztartási hiányt. A feladat nagyságának az érzékeltetésére érdemes megjegyezni, hogy a 2013-ra tervezett 4,1 százalékot sem sikerült teljesíteni, és a tavalyi évet 4,3 százalékos hiánnyal zárta Franciaország.
Aztán ott van még a siralmas munkanélküliségi mutató, amely februárban rekordszintre emelkedett, és a munkanélküliek száma már eléri a 3,3 milliót. Mivel a kormány az idei évre mindössze 0,9 százalékos GDP-bővülésre számít, ez igen szerény lesz ahhoz, hogy érezhetően növelje az új munkahelyek számát.
Bár Manuel Vallsnak nincs gazdaságpolitikai gyakorlata, 2011-ben, az elnökjelöltségért folyó versenyben ő volt az egyetlen szocialista politikus, aki egyenesen beszélt arról, hogy az ország pénzügyei nagyon rossz állapotban vannak, és mennyire nehéz lesz rendbe tenni a költségvetést. Vagyis a válságkezelésben van némi hitelessége, és most már a mandátuma is meg van ahhoz, hogy megtegye az ehhez szükséges fájdalmas lépéseket.