Nem vagyok hős, és nem is akarok azzá válni

A child holds up a sign that reads in French, "Je Suis Charlie" (I am Charlie) during the Unity rally “Marche Republicaine” on January 11, 2015 in Paris in tribute to the 17 victims of a three-day killing spree by homegrown Islamists. The killings began on January 7 with an assault on the Charlie Hebdo satirical magazine in Paris that saw two brothers massacre 12 people including some of the country's best-known cartoonists, the killing of a policewoman and the storming of a Jewish supermarket on the eastern fringes of the capital which killed 4 local residents. AFP PHOTO/ MARTIN BUREAU

Egy hónappal ezelőtt, január 7-én 11 óra 20 perckor a Charlie Hebdo elleni merénylet színhelyétől pár kilométerre, a helyi Stylist című lapnál szerkesztőségi ülést tartottak. A mélységesen megrendült Joachim Roncin, a lap művészeti vezetője 20 perccel később kitalálta és kirakta a saját Twitter oldalára a Je suis Charlie (Én vagyok Charlie) feliratot. Kántor Fanni és Harle Tamás interjúja, amely teljes terjedelmében a Civil Rádióban volt hallható.

• Csak annyit értettek, hogy valakit lelőttek, aki a szólásszabadságot szimbolizálja, a sajtószabadság jelképe.
• Leültette a kisfiát, és elmondta neki, hogy nincs oka félni.
• Sajnálja, hogy van, aki pénzt lát a szlogenben, mert szerinte ebből nem lehet tisztességesen üzletet csinálni.
• Ez se nem jobb, se nem baloldali, csak egy emberi köztársaság szlogenje.

Álmaiban előjönnek még az emlékek?

Nemcsak akkor. Ami történt, kitörölhetetlenül beleégett mindannyiunk lelkébe.

Gondolta volna, hogy ilyen akció Párizsban valaha is megeshet?

Amikor Franciaországon kívüli, afrikai vagy közel-keleti háborúkról hallunk, az ember tudja, hogy valamiképpen ezek a távoli események is érintik az életét, ám amikor a munkahelyed szomszédságában a kollégáiddal történik, az teljesen más. Az felfoghatatlan. Tudja, a Charlie Hebdo nálunk művészeti fogalom, hozzátartozik Párizs kultúrájához. Egy erős üzenettel bíró lap, amit eddig nem sokan olvastak.

A szolidaritás jelképévé vált ez a nagyon személyes üzenet Forrás: AFP/Martin Bureau

Felidézné azt a bizonyos délelőttöt? Hol volt, amikor értesült a támadásról ?

Éppen egy szerkesztői megbeszélésen ültem, a heti témákat beszéltük át a legközelebb megjelenő magazinunkhoz. Tizenöten lehettünk a teremben. Az egyik munkatársam meglátta a Twitteren a hírt, hogy terrortámadás történt a Charlie Hebdo szerkesztőségben. Azonnal befejeztük a megbeszélést, és mindenki rohant, hogy megnézze a híreket.

Az első híradásokból mennyire lehetett tudni, hogy mi történt?

Nem pontosan értettük, kivel, mi és hogyan történt. Csak annyit értettünk meg, hogy valakit lelőttek. Valakit, aki a szólásszabadságot szimbolizálja, valakit, aki a sajtószabadság jelképe. Megkérdeztem a főszerkesztőmet, kiposztol-e valamit a támadással kapcsolatban. „Egyszerűen nincsenek rá szavak. Mit mondjak? Te mit mondanál?”– kérdezte. És én sem találtam rá szavakat. Egyszerű rajzolók voltak. Igaz, hogy sokszor kihívó, aktuális témákról rajzoltak, de mindig humorosan. Mindent humorral ábrázoltak. Így alig tudtam elhinni, hogy ilyesmi megtörténhetett. Lehetetlen volt feldolgoznom.

Egy sebesültet visznek hordágyon Párizsban miután Said és Chérif Kouachi megtámadta a Charlie Hebdo című francia szatirikus hetilap székházát. A támadásban 12-en vesztették életüket Forrás: AFP/Philippe Dupeyrat

Félt?

Kavarogtak bennem az érzések. Fájdalom, félelem, de hogy mégsem félek, és fel akarok szólalni mindez ellen, vagy akár üvöltenék valamit. Előjött sok emlék. Különböző, kavargó érzések, amelyeket nagyon nehéz megmagyarázni. Szerettem volna valami személyes üzenetet átadni az embereknek. Amikor én azt mondom, Je Suis Charlie, akkor nagyon mély és személyes érzésekre utalok.

Nem voltak kétségei? Néhány kilométerre lemészároltak embereket, ön pedig kitett az internetre egy feliratot, amelyben melléjük állt.

Mielőtt publikáltam volna a képet a Twitteren, megkérdeztem a főnökömet, „Szerinted bárkit megsérthet ez a felirat?” Ő azt válaszolta, hogy: „Nem, szerintem nem. Nyugodtan posztold ki!” Mindenki meg volt rémülve az eset hallatán. Miután kitettem a képet, elmentem bekapni valamit a büfébe, hogy gondolkozhassak kicsit. Míg ettem a szendvicsem, eljutott hozzám a hír, hogy Cabu, Wolinski és sokan mások meghaltak a lövöldözésben. Teljesen megdöbbentem… Nagyon nehéz nap volt. Még visszagondolva is az… Amikor kiposztoltam, még csak négyszáz követőm volt, és nem is számítottam arra, hogy ebből valami nagy durranás lesz. A sajnálatom, a részvétem, a megrendültségem kifejezése volt... Végtelenül szomorú voltam, de egyáltalán nem féltem!

Mi volt a fő ötlet és inspiráció? Miért Je Suis Charlie?

Több hasonló hivatkozást felidézhetünk a történelemből, például az „Ich bin Berliner” Kennedy-től vagy a „We are all Americans”, ami szeptember 11-ére utal. De főként egy különös emlék ugrott be abban a pillanatban, ami megmozdított bennem valamit. Kisfiammal egy francia mesekönyvet szoktam nézegetni. Az eredeti angol címe „Keresd meg Waldo-t!”. Franciául viszont a könyv címe: „Hol van Charlie?” A feladat az, hogy az oldalakon meg kell keresni Charlie-t a tömegben. Az alkotás pillanatában ez az emlék is hozzájárult, hogy pontosan ez az ötlet pattanjon ki a fejemből.

A párizsi menet, milliók vonultak az utcákon az áldozatokra emlékezve, az erőszak elen tiltakozva Forrás: AFP/Bertrand Guay

Aligha számított ilyen fogadtatásra!

Oh, dehogy, ez hihetetlen volt! Miután visszamentem az íróasztalomhoz, láttam, hogy szinte felrobban a Twitter-oldalam. Gondoltam magamban, „Hú itt valami nem stimmel!” Rengeteg ember üzent nekem, mondott köszönetet, hogy ez a kép írta le a legjobban az érzéseit, gondolatait. Egy újságíró később megkérdezte, hogy miért posztoltam a képet. A válaszom az volt, hogy: „Azért mert nem voltak rá más szavaim.”

Sokan talán hősként tekintenek Önre mindezek után…

Nem, semmiképpen! Ez nagyon nagyképű lenne tőlem, én csak egy egyszerű művészeti vezető vagyok a magazinomnál, és nagyon cinikus lenne tőlem, ha azt mondanám, hogy direkt fel akartam hívni magamra a figyelmet. Én csak ki akartam fejezni magam, és mindenkinek elmondani, hogy mennyire sajnálom azt, ami történt. Semmiképp sem szeretném, ha hősként vagy valamilyen vezérként néznének rám. Sokan mondták, hogy: „Te lettél a vezetője annak a mozgalomnak, ami a tragédia napján született.” Ez nem igaz. Nem én tettem naggyá ezt a mottót, hanem az emberek. Nekem ehhez semmi közöm.

Mindenhol látható már ez a logó. Kávés bögréken, baba rugdalózókon, még pizsamákon is.

Sajnos igen... Nagyon sajnálom, hogy vannak olyanok, akik üzletre használják mindezt.

Lenne valamilyen üzenete ezeknek az embereknek? Mit mondana nekik?

Semmit. Ha bármit is mondanék nekik, biztos, hogy nyers és goromba lennék. Nem akarom őket inzultálni. Bár amit ők csinálnak az tiszteletlen az áldozatokkal és családjaikkal szemben. Lehetetlen ebből tisztességes módon üzletet csinálni.

Nem tart attól, hogy ön is célponttá válhat, azok után, hogy a logó amit készített, ennyire elterjedt jelképe lett a szólásszabadságnak? (Az interjú elkészülte után egy pakisztáni ellenzéki politikus kétszázezer dolláros vérdíjat ajánlott fel annak, aki megöli a Charlie Hebdo francia szatirikus hetilap tulajdonosát – a szerk.)

Nem, nem, egyáltalán nem! Persze, azt még mindig fel kell dolgoznom, hogy azért talán mégis jobb óvatosnak lennem mostantól.

De egyáltalán nem félek, hiszen én senkit sem inzultálok ezzel a képpel.

A Je Suis Charlie a béke üzenete. Csak a békét hordozza ez a mondat, semmi mást. A sajtó- és a szólásszabadságot támogatja. Én senkit sem támadok ezzel a logóval.

Mégis többen azt mondják, hogy persze, együttérzünk a megölt rajzolókkal, de nem tesszük ki, nem tartjuk föl a Je suis Charlie feliratot, mert nem értünk együtt a lap szellemiségével.

Sok ember mondogatja, hogy „Én nem vagyok Charlie.” De szerintem ők félreértik, hogy mi is a lényege ennek az egésznek. Én nem azt mondtam, hogy „Én vagyok Charlie Hebdo”. hanem, hogy „Én vagyok Charlie”, és ez így a szabadságot jelent. És hogy szabad félelemmel telve léteznünk a világban!

Sokan nem értenek egyet a lap szellemiségével Forrás: AFP/Bertrand Guay

Mégsem lehet elmenni szó nélkül a mellett, hogy a Charlie Hebdo módszeresen és rendszeresen volt igen sértő a vallással szemben. Mit gondol, mi a fontosabb: a szólás szabadsága vagy mások hitének, meggyőződésének a tisztelete?

Nem minden országban, de Franciaországban bármit mondhatsz, amit akarsz, bármelyik vallásról, addig, amíg a megjegyzéseink nem rasszisták. A francia törvény kimondja, hogy kijelenthetsz bármit a pápáról, egy rabbiról, bárkiről. Csak hogy mondjak egy példát, a lövöldözés előtt megjelent a Charlie Hebdo címlapján a francia miniszterelnök, a nemi szervét kilógatva. Sértő volt, de semmi nem történt. Nagyon sokszor a pápát figurázták ki a címlapon, de semmi nem történt. A szélsőséges Dzsihádisták, akiknek természetesen semmi közük a muszlimokhoz, azt hitték, hogy a Charlie Hebdo szerkesztőség rasszista módon közelíti meg, és ábrázolja a vallásukat. Ez nem igaz!

Nem érti meg azokat, akik sértve, sőt, meggyalázva érzik magukat?

De, teljesen megértem ezeket az embereket azok után, hogy kifigurázzák a prófétát a címlapon. Sértő? Igen, megértem! De ennek ellenére nem ölsz. Jogi útra kell terelni az ilyen problémákat, vagy akár készítsen az illető saját magazint, amiben kifigurázza a Charlie Hebdo-t.

Vágjon vissza a maga módján. De ne hozzon fegyvert és ne öljön.

Remélem, érthetően fogalmaztam. Elnézést, ha kicsit szenvedélyesen fejeztem ki a véleményem.

Sokfelé tiltakoztak az iszlám hívei a lap karikatúrái ellen Forrás: MTI/EPA/-------------------

Engedjen meg egy személyesebb kérdést is. Amikor a támadás napján hazaért, mit mondott a kisfiának, akinek a mesekönyve végül is ihletője is leet a Je suis Charlie-nak?

A támadás után nem mentem azonnal haza. Először elsétáltam a Republique térre, ahol rengetegen összegyültek. Nagyon megható pillanatokban volt ott részem. Az egész tömeg csöndben csak állt, és nem mozdult. Ezek után indultam csak haza, leültettem a kisfiamat, és elmondtam neki, hogy nincs oka félni. Öt éves, így nem igazán értette mi történt, csak azt érzékelte, hogy valami baj van.

Gondolja, hogy a terrortámadásból tanult valamit Franciaország? Gondolja, hogy ez a trauma hathat pozitívan az országra bármilyen módon?

Őszintén szólva nem tudom. Az biztos, hogy a támadás még mindig beszédtéma. Mostanában a következményeiről beszél mindenki. Az emberek nagyon sokat beszélnek a blaszfémiáról és a szólásszabadságról. Franciaország az elmúlt egy hónapban megkérdőjelezett sok mindent, még önmagát is. Sokk ért bennünket, amelynek hatása évtizedekig is eltarthat.

Párizs még sokáig nem tudja feldolgozni a történteket Forrás: AFP/Jacques Demarthon

Kitalált valamit, amit csupán néhány emberrel akart megosztani, de szélsebesen elterjedt az egész világon. Feltűnt a felvonulásokon, híres sztárok viselik különféle rendezvényeken, például a Golden Globe díjátadón, és a világ nyugati felén talán nincs is szerkesztőség, amely ne tenné ki a lapjaira, illetve az online felületére. Egy ilyen súlyos tragédia árnyékában hogyan éli meg ezt a sikert?

A tragédia feldolgozhatatlan, én csak azt remélem, hogy a Je suis Charlie a béke üzenete lesz és nem az indulatok forrása. Bár mint említettem, sokan félreértették az üzenetét és azt hitték, hogy a Charlie Hebdo lappal való azonosulást fejezi ki. Azt mondták, hogy akik viselik ezt a mottót, azok iszlámellenesek, egyetértenek a Charlie Hebdo sértő rajzaival és címlapjával. Szerintem ők mind rosszul értelmezték.

Abszolúte semmi politikai üzenet nincs e mögött a felirat mögött.

Ez mélységesen vallástalan. Színek nélküli. Nem foglal politikai álláspontot egyik oldalon sem. Se nem jobb, se nem baloldali. Ez csak egy emberi köztársaság szlogenje. Ennyi.