A második minszki megállapodásnak ezek a főbb pontjai:
Ez tehát a lista, amit Kijevnek és a szakadároknak be kellene tartaniuk. Első olvasatra megnyerő a szöveg, de félő – sőt, szinte biztos –, hogy még ha minden egyes pontnak eleget is tesznek, a kelet-ukrajnai helyzet akkor sem fog egyik napról a másikra megoldódni. Nem véletlenül nyilatkoztak amolyan visszafogottan optimistán a megállapodást kialkudó normandiai négyek – Oroszország, Ukrajna, Németország és Franciaország – vezetői.
Megszólalásaikban közös pont volt, hogy üdvözölték ugyan a fegyvernyugvást, de rögtön hozzátették, hogy még messze a vége. „Nincsenek illúzióink. Még nagyon-nagyon sok munka szükséges. Mindazonáltal reális esély van arra, hogy a dolgok jobbra forduljanak” – mondta például Angela Merkel, külügyminisztere, Frank-Walter Steinmeier pedig egyenesen úgy fogalmazott:
„az elért megállapodás egyesek számára nem lesz elegendő, és mi is többet szerettünk volna”.
Mire gondolhattak? Ha a tények ismeretében vizsgáljuk a megállapodás pontjait, rögtön szembetűnik a homályos megfogalmazás. Nem tudni például, hogy miként lehet párbeszédet indítani a két keleti megye státuszáról, Petro Porosenko ugyanis világossá tette, hogy autonómiáról szó sem lehet. Noha aláírták a megállapodást,
aligha hihető, hogy a szeparatisták megelégednének a kibővített önkormányzati jogkörökkel, ez ugyanis zárójelbe tenné minden eddigi igyekezetüket.
Nem világos az sem, Ukrajna hogyan fogja tudni visszaállítani a határellenőrzést – amely nyilván minél előbb érdeke –, mert a minszki szerződés értelmében ezt csak a helyi választások megtartása után kezdheti el. Ahogyan az is kérdés, hogy egy esetleges amerikai katonai segítségnyújtás – vonatkozzon bár kiképzésre vagy fegyverszállításra – hogyan lesz összeegyeztethető a „külföldi fegyverek és zsoldosok kivonásával”. Moszkva szerint alighanem sehogy.
De hogy a másik oldal kétségeit is említsük: tisztázatlan az is, hogy a szakadár seregek vagy épp az ukrán nacionalistákból toborzott Azov önkéntes alakulat az „illegális fegyveres csoportok” közé tartozik-e.
Korántsem mellékes, hogy az ukrán vezetés hogyan lesz képes egyik napról a másikra újraindítani a szociális juttatásokat az érintett területeken élő több mint 5 millió embernek. Ukrajna gazdasága katasztrofális állapotban van: a nemzeti valuta rövid időn belül elvesztette értékének több mint 50 százalékát – egy hónappal ezelőtt egy amerikai dollárért 16, most viszont már 27 hrivnyát kell fizetni –, a jegybanki tartalék pedig mindössze 8 milliárd dollárra zuhant. A minszki fejleményektől valószínűleg nem független hír, hogy az IMF 17,5 milliárd dolláros kölcsönt szavazott meg Ukrajnának.
Az első napok legnagyobb kérdése azonban minden bizonnyal az ukrán hadsereg és a szeparatisták közötti „senkiföldje” lesz. Ha ugyanis a felek betartják a vállalásaikat, akkor
Kijev beismeri a tavaly szeptember óta az ellenség által elfoglalt területek elvesztését, de ez nem jelent valós győzelmet a „népköztársaságoknak”, hiszen nekik is vissza kell vonulniuk az első minszki megállapodásban rögzített „határok” mögé.
Eközben a nyugati hatalmak – beleértve a fehérorosz fővárosban közvetítő németeket és franciákat – Ukrajna területi integritásáról beszélnek, vagyis egyértelműen Kijev fennhatóságába sorolják a polgárháborús megyéket, csakúgy mint a Krímet – amelyről viszont szó sem esik a 18 órás tárgyalással kialkudott minszki megállapodásban.