Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
1989. december 5. Alig néhány héttel a berlini fal leomlása után a kelet-németországi Drezdában tömegek szállják meg a hírhedt titkosrendőrség, a Stasi székházát, néhány vállalkozó szellemű ember azonban nem elégszik meg ennyivel, és az út túloldalán található KGB-központot veszi célba. „Az őr azonnal befutott a házba – emlékszik vissza a csoport egyik tagja, Siegfried Dannath. – Nem sokkal ezután előkerült egy alacsony és izgatott KGB-tiszt, aki azt mondta, ne próbáljunk meg behatolni, mert az elvtársainál fegyver van, és joguk van használni.” A csoport visszavonulót fújt.
A KGB-tiszt tudta, hogy mennyire veszélyes a helyzet, írja alapos összeállításában a BBC, és később el is mondta német életrajzírójának, Boris Reitschusternek, hogyan próbált segítséget kérni a Vörös Hadseregtől.
„Nem tehetünk semmit Moszkva utasítása nélkül. Moszkva pedig csendben van”
– hangzott a válasz. Reitschuster szerint az utóbbi mondat örökre beleégett a tiszt memóriájába – a tehetetlenség szinonimájaként –, olyannyira, hogy ma ő maga Moszkva, és ha valami nem jellemzi őt, az a tehetetlenség.
Az ominózus drezdai KGB-s Vlagyimir Putyin volt, akinek politikája aligha értelmezhető az NDK-s tapasztalatok ismerete nélkül. A ’89-es élmények például arra biztosan megtanították, mennyire könnyen válhat mulandóvá egy olyan rendszer, amelyre egész addigi életét feltette.
Putyin a harmincas évei elején érkezett a kommunista Kelet-Németországba, és saját, illetve a felesége, Ljudmila visszaemlékezéseiből tudhatjuk, hogy idejük nagy része elég unalmasan telt, ugyanakkor Putyin szinte minden fontos német–szovjet egyeztetésen ott volt. És hogy nem csak a napot lopta, arról az NDK-s kitüntetései is tanúskodnak.
Újdonságot eleinte inkább csak az NDK és a Szovjetunió közötti különbség jelentett: „Az utcák tiszták voltak, az emberek heti egyszer még ablakot is pucoltak” – emlékszik vissza az államfő exneje egy 2000-ben megjelent életrajzi kötetben, amely az akkor frissen megválasztott, még kevéssé ismert orosz elnökről szólt. Putyinék Drezdában egy KGB- és Stasi-alkalmazottaknak fenntartott társasházban éltek. „A németek, amennyire ezt meg tudtuk ítélni, jobb körülmények között éltek, mint mi, de azért igyekeztünk összespórolni egy autóra” – emlékszik vissza Ljudmila.
Putyin egyik KBG-s kollégája, Vlagyimir Uszolcev pedig azt idézte fel, hogy a fiatal tiszt órákig tudta bújni a nyugati csomagküldő szolgálatok katalógusait, hogy tisztában legyen az ottani trendekkel. Ezenkívül kedvelte a sört – leginkább a helyben főzött Radebergert –, ami meglehetősen távol áll a mostanában ismert, medvékre vadászó, fekete öves cselgáncsos elnöki imidzsétől.
Volt azonban még egy különbség a Szovjetunióhoz képest: az NDK-ban hivatalosan többpártrendszer működött. Ez a demokrácia-színjáték pedig kísértetiesen emlékeztet a mai Oroszország politikai berendezkedésére:
amit nem a Putyin-féle Egységes Oroszország párt „visz”, azon a többi kvázi párt – valójában őfelsége ellenzéke – osztozkodik.
„Egy NDK-t épített fel Oroszországban” – vélekedik Reitschuster, a német életrajzíró.
Csakhogy Putyin közben rájött arra, hogy a kommunizmus helyett érdemesebb az emberek hazafiasságára játszani, ez pedig különösen hatékony akkor, ha az abszolútumként tisztelt orosz ortodox egyház szekundál hozzá.
Utóbbi felismerés pedig szintén nem független Drezdától. 1989 végétől ugyanis elég kényelmetlen lehetett KGB-snek lenni az éppen újraegyesülés előtt álló Németországban. Főleg úgy, hogy közben az akkori pártfőtitkár és későbbi szovjet elnök, Mihail Gorbacsov tétlenül nézte az eseményeket, de legalábbis nem adott utasítást a Vörös Hadseregnek a beavatkozásra.
„Az ujját sem mozdította senki, hogy megvédjen minket. (…) Annyi titkosszolgálati dokumentumot kellett hirtelen elégetnünk, hogy a kemence tönkrement” – idézi fel Putyin.
A sokkot csak tetézte, hogy a drezdai KGB-székház már említett és végül meghiúsult elfoglalása után két héttel az NSZK kancellárja, Helmut Kohl látogatott a szász fővárosba. A nyugatnémet politikust tömegek éltették, ráadásul a beszédét olyan, addig tabunak számító kifejezésekkel tűzdelte, mint a haza (Vaterland), amellyel egy csapásra elnyerte az emberek szimpátiáját.
„Szörnyű érzés volt, hogy az ország, amit már majdnem a hazánknak éreztünk, nincs többé. A szomszédom egy hétig sírt. Minden összeomlott” – idézi fel Putyin felesége a hirtelen törést, amelyet csak tovább fokozott, hogy Putyin egyik fő Stasi-kontaktját, Horst Boehm vezérőrnagyot olyan érzékenyen érintette az emberek immár szabadon kifejezett antipátiája, hogy öngyilkos lett.
Az elnök másik életrajzírója – és kritikusa –, Masha Gessen szerint a házaspár 1990-ben egy német barátaiktól kapott húszéves mosógéppel indult vissza Szentpétervárra (ami nem sokkal azelőtt még Leningrád volt), egy végnapjait élő, Gorbacsov-féle Szovjetunióba.
„Erős lehetett benne az érzés, hogy hosszú éveken keresztül hiába szolgálta a hazáját, amely közben számára érthetetlen és elfogadhatatlan irányba változott”
– vélekedik Gessen.
Putyin azonban nem kesergett sokáig, hiszen a 90-es években a pétervári városházán egyre feljebb jutva végül ott végezte, ahol.
De hogy a drezdai évek mennyire nem múltak el nyomtalanul, azt az is jelzi, hogy
néhány ott megismert kollégája ma is a bizalmasai közé tartozik.
Ilyen például az orosz fegyverexportot hosszú évekig felügyelő, ma pedig az állami technológiai programokért felelős Roszteket vezető Szergej Csemezov vagy a több mint 70 ezer kilométernyi olajvezetéket kezelő állami vállalat, a Transznyefty vezére, Nyikolaj Tokarev. Talán az sem véletlen, hogy az orosz–német közvetlen gázszállítást lehetővé tevő Északi Áramlatot kezelő cég első embere egy volt drezdai Stasi-ügynök, Matthias Warnig.
Egy dolog biztos:
az NDK-s évek tapasztalatai kitörölhetetlen nyomot hagytak Vlagyimir Putyin életében,
hiszen megélte, mit jelent, amikor az embereknek elegük lesz egy őket elnyomó rendszerből. Egyszerre lehetett félelmetes és tanulságos számára. Ez ellen pedig kifejlesztette a saját védekező mechanizmusait. Utóbbiakról most leginkább Ukrajnában mesélhetnének.
