Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Amikor péntek délelőtt 11-kor Kaci Kullmann Five, a norvég Nobel-békedíj Bizottság elnöke bejelentette az idei nyertest, rengetegen arra számítottak, hogy Angela Merkel nevét fogja kimondani.
A The Guardian szerkesztőségében valószínűleg egyenesen kiesett az újságírók kezéből a toll, amikor kiderült, hogy
a német kancellár helyett a tunéziai Nemzeti Párbeszéd Kvartett kapta meg az elismerést.
Ezt nem volt nehéz kitalálni, mivel a befolyásos brit lap nyilván előre elkészített cikkének internetes URL-jében ez szerepelt: "Nobel-békedíj-2015-megkapta-angela-merkel-ferenc-pápa-john-kerry".
A német kancellár tehát egy platformra került Ferenc pápával és az amerikai külügyminiszterrel, pedig tíz évvel ezelőtt senki nem gondolta volna, hogy
az NDK-ból származó, fizikusból lett politikus
valamikor Európa legerősebb hatalmának éléről irányíthatja Brüsszelt, és még a nemzetközi külpolitikát is.
Németország 2005-ben – Merkel első megválasztásakor – még mindig azzal küzdött, hogy lerázza magáról az „Európa beteg embere” jelzőt.
A GDP növekedése már négy éve egy százalék körül stagnált, a munkanélküliek száma 5 millió volt, ez a II. világháború utáni legrosszabb adat. Elemzők attól féltek, hogy a gyengélkedő német gazdaság az egész eurózónát magával ránthatja.
Tíz évvel később úgy tűnik, hogy a német gazdaság nem túl gyenge, hanem éppen túl erős Európa számára.
A munkanélküliek száma 2,71 millióra esett vissza, a gazdaság dübörög.
Mi több, Németország nemcsak Európa gazdasági, hanem politikai motorja is lett, döntése megkerülhetetlen az unió ügyeiben.
Arról ugyan sokan vitatkoznak, hogy erről mennyiben tehet maga Merkel, hiszen a megszorítások többségét elődje, Gerhard Schröder vezette be, de az
megkérdőjelezhetetlen, hogy „Mutti” az ország arca lett.
Pedig a német kancellárok között igazi kakukktojás: nem elég, hogy nő (sőt, elvált, és nincs gyereke), de ráadásul tudós és keletnémet is. A németek többsége soha nem is érezte közéjük valónak.
„Kívülállóként jött, és kívülálló maradt. Nem egy olyan nő, akit szeretni lehet.
Csodálhatod, és lehetsz rá büszke, de mindig érzed a gyilkos ösztöneit”
– jellemezte a politikust a Die Tageszeitung újságírója.
A Der Spiegel pedig azt emelte ki: Merkel legnagyobb előnye és hátránya is az, hogy a csenddel kormányoz.
Soha semmit nem mond a pillanat hevében.
Várja és várja, hova megy a vonat, majd felugrik rá” – tette hozzá Dirk Kurbjuweit, aki szerint ennek gyökereit az NDK-ban lehet keresni, ahol mindig oda kellett figyelni, mit mond az ember.
Maga Merkel is elárulta már, hogy édesapja gyakran mondogatta gyermekeinek: senkinek ne beszéljenek arról, ami a családi asztalnál elhangzik.
A kancellár a magánéletében sem bőbeszédű, és ha csak teheti, kerüli a nyilvánosságot. Tudós férjével – aki egyébként neje 2005-ös beiktatását is a laboratóriumából nézte a tévén – nem költöztek be a hivatalos rezidenciába, egy berlini társasházban laknak.
Merkel a szabadidejében szívesen főz, imádja a focit és a klasszikus zenét.
Ha pedig kell, akkor fodrászhoz is maga megy. A Vanity Fairnek a berlini amerikai akadémia alelnöke mesélte, hogy egyszer alig akart hinni a szemének, amikor a szalonban a mellett lévő székben Merkelt vette észre.
„Várta, hogy lejárjon a festés, miközben a telefonját babrálta, mint minden más vendég. Két testőre eközben kint kávézott az ajtó előtt” – mesélte.
Persze nagyon valószínű, hogy éppen ezek a tulajdonságok segítettek neki abban, hogy a német politikában megtalálja önmagát.
Azt a kancellárt, aki néha még a saját népszerűségét is hajlandó beáldozni, hogy kiálljon az elveiért.
A protestáns lelkipásztor lánya
három komoly válsággal is szembenézett az elmúlt években:
Putyin Ukrajna elleni támadása, a görög pénzügyi válság és a menekültek özöne. Különlegessé az tette, hogy minden alkalommal a saját feje után ment, és az első két esetben, úgy tűnik, jól tette.
Sokan már az ukrán válság kezelése miatt Nobel-békedíjat adtak volna a német kancellárnak. Stratégiája egyszerű volt: szakított a német hozzáállással, és
keményen kampányolt az Oroszország elleni szankciók mellett.
Azzal ő is tisztában volt, hogy a gazdasági szankcióknak nem lesz azonnali hatásuk, de kritikusainak erre azt válaszolta: „ahhoz is negyven év kellett, hogy megdöntsék a keletnémet rezsimet”.
Bár tudta, hogy van vesztenivalója, Merkel még akkor is tárgyalóasztalhoz ült Putyinnal, amikor a többi nyugati vezető már feladta.
Pedig Putyin sem bánt vele kesztyűs kézzel. Sokan a mai napig emlegetik, hogy az orosz elnök – jól tudva, hogy német kollégája retteg a nagy testű kutyáktól – egyik találkozójukon hagyta, hogy
labradorja a teremben rohangáljon.
Merkel összeszorított foggal ülte végig a tárgyalást, még csak nem is pislogott.
Ezek után kevesen hitték, hogy a francia elnökkel, Francois Hollande-dal együtt tető alá hozott minszki megállapodás békét eredményez, de egyelőre úgy tűnik, nem volt haszontalan. Politikai megoldás ugyan még nem született, de a közvetlen harcok megszűntek.
A német kancellár hasonlóan következetes volt a görög válság kezelésében. Egy dolgot kötött ki: Athénnak be kell vezetnie a megszorítást, különben nem kap több hitelt. Hiába mesterkedett Jánisz Varufákisz volt pénzügyminiszter, hiába szónokolt otthon Aléxisz Cíprasz miniszterelnök, a német kancellár hajthatatlan volt, és Brüsszelben lesöpört az asztalról minden görög kérést.
Cíprasz a maga kárán tanulta meg, hogy ki a főnök, hiába döntöttek máshogy a népszavazáson, végül mégis aláírta a megszorító intézkedéseket.
Persze két korábbi példából már jól tudta, hogy
Merkellel nem ajánlatos ujjat húzni:
a kancellárnak benne volt a keze az olasz Silvio Berlusconi és a korábbi görög kormányfő, Jórgosz Papandréu lemondásában is.
Angela Merkel politikai örökségét minden bizonnyal a menekültválság fogja meghatározni. A politikust a kezdeti eufória után egyre többen támadják befogadó politikája miatt, sőt már
az alkancellár és a külügyminiszter is nyílt levélben támadta.
Sigmar Gabriel és Frank-Walter Steinmeier a Spiegelnek írt nyílt levelében a menekültek korlátozását követelte.
„Nem tudunk tartósan minden évben több mint egymillió embert befogadni és integrálni” – írták.
Abban mindenki egyetért, hogy Merkel alábecsülte az érkezők számát, és az ARD-nek adott interjújában még ő sem tudta megmondani, pontosan hány menekült van Németországban.
Bár ma már nem készülnek róla képek, ahol szír menekültekkel szelfizik, továbbra is kitart eredeti elképzelései mellett, miszerint
Németország képes lesz megbirkózni a feladattal.
Mindeközben a németek közül is egyre kevesebben támogatják Merkel álláspontját. A menekültválság első heteiben sokan még édességgel várták a szíreket, amióta viszont nyilvánvalóvá vált az érkezők hatalmas száma, a hangulat kezd megváltozni.
A városok nehezen birkóznak meg az áradattal, a németek 51 százaléka aggódik a migráció miatt, Merkel népszerűsége pedig 2011 óta nem volt ilyen alacsony. Van, aki egyenesen azzal vádolta meg, hogy az ő bátorítására indulnak el egyre többen a Közel-Keletről.
A kancellárt egyelőre ez sem zavarja. Sem gyengülő pozíciója, sem a kritikák nem állíthatják meg abban, hogy kiálljon az elvei mellett. Hogy megéri-e, azt valószínűleg csak a jövő mondja meg.
Németországban legközelebb 2017-ben lesznek választások,
és akár indul a negyedik ciklusért, akár nem, addigra már látszani fog, hova vezetnek a menekültválság jelenlegi intézkedései.
Az Európai Unión belül Németországban a legalacsonyabb a születések száma, az öt éven aluli gyermekek 35 százaléka pedig bevándorlócsaládba születik. A jelenlegi viszonyok mellett évente több százezren érkezhetnek, őket pedig integrálni kell a német társadalomba. Ha ez nem sikerül, a
kereszténydemokraták elveszíthetik támogatottságukat,
a szélsőséges pártok pedig megerősödhetnek.
Könnyen lehet, hogy Angela Merkel úgy dönt: feláldozza a saját politikai karrierjét az ügy érdekében. Akármi is legyen azonban a végkifejlet, az már most biztos, hogy többet tett a menekültekért, mint bármely más politikus a világon, és több családot segített biztonságos otthonhoz, mint a pápa – még ha idén egyikük sem kapta is meg a Nobel-békedíjat.
