Párizs még mindig gyászos képet fest

Párizs, terror, megemlékezés

Látszólag visszatért az élet a francia fővárosba. Sokan két nap után ma hagyták el először az otthonukat. Az Origo párizsi tudósítója annak járt utána, ki hogyan éli meg a támadások utáni első munkanapot.

Az utcán több az ember, a kávézók, bisztrók ebédidőben ismét megtelnek. A merényletek helyszínén valamivel kevesebben vannak, a rendőröket is beleértve. Az autóforgalom is megindult a gyászolók miatt megközelíthetetlen utcában.

Gyászolók az egyik helyszínen Forrás: Való Gábor

A gyerekek még félnek

„Teszem a dolgomat, most például bevásárolni voltam a családnak. A szupermarketben a biztonsági őr belekukkantott a bevásárlószatyromba, hogy mit tartok benne. Ez túlzás szerintem, a terroristák a nyílt utcán lövöldöztek, nem közértekben. Az élet megy tovább, a kisebb fiaim iskolában vannak, tíz- és tizennégy évesek, elengedtem őket egyedül” – mondta egy negyvenes párizsi nő. „Én nem félek, ők viszont még igen. Pedig amennyire tudtam, távol tartottam őket a szörnyűségektől. Most az egyik lövöldözés színhelyén állunk, mi innen nem messze lakunk, de nem engedtem őket még a hely közelébe se.

Nem akartam, hogy lássák a golyónyomokat, meg a vérfoltokat.

Sőt, odahaza még a tévét is kikapcsoltam, letiltottam őket az internetről is. Persze hallották, mi történt, és én is elmagyaráztam nekik, de azt nem akarom, hogy a felkavaró képek beférkőzzenek a fejükbe, mert onnan nagyon nehéz kitörölni őket.”

Megkezdődött a tanítás

A gyerekeket nem lesz könnyű távol tartani a szörnyűségektől. Az egyik bártól alig ötven méterre van egy általános iskola. Ma reggel rendesen ott is elindult a tanítás. A szülők és gyerekek a vérontás helyétől nem messze haladtak el.

„Én is elveszítettem egy barátomat a bataclani lövöldözésben. Azóta nem találok magamra. Most

nagy szükségem van az emberek közelségére, hogy ne legyek egyedül,

hogy mindig legyen mellettem valaki. Ez biztos kiül az arcomra is, látszik rajtam: azért is gondolom ezt, mert épp az imént beszaladtam egy bárba, hogy felhajtsak egy csésze kávét, és ahogy várok a soromra, azon járt az eszem, hogyan búcsúzott el a barátom a családjától azon a péntek estén, mielőtt elment a Bataclan koncertterembe: »Sziasztok, ma este a haverjaimmal vagyok, de nemsokára találkozunk…« Összerezzenhettem, mert odalépett hozzám egy férfi, hogy hadd hívjon meg egy kávéra, az biztos jót tenne nekem” – mondta egy 35 éves párizsi nő. „Egy jó darabig nem megyek hétvégén szórakozni, nem is az, hogy félek, hanem egyszerűen valahogy összeférhetetlen azzal, ami a lelkemben van. Persze a munkámat elvégezem, most is dolgozni megyek.

Már nincs bennem harag, csak végtelen szomorúság.”

Hétfő van, és még a lövöldözések helyszínein is egyre többen nyitnak ki. A harmadik támadás környékén – ahol a Casa Nostra nevű olasz étterem és a Café Bonne Biére voltak a célpontok – valamivel kevesebb az ember és az újságíró. Az étkezdékkel szemben kinyitott a gyorsétterem, amely egész hétvégén zárva tartott.

Forrás: Való Gábor

Másként néznek egymásra

„Felkavaró, ami történt, és ez még érezteti a hatását, és jó darabig éreztetni is fogja. Ez egy laza, vidám, jó hangulatú környék volt. Most alig hallasz beszélgetést. Én azt is érzem, hogy egész másként néznek az emberek egymásra. Elég, ha a nyílt utcán belepillantasz valaki szemébe, érzed, hogy itt valami történt. Én megvagyok, az én életem nem nagyon változott meg, nem félek, de a diáktársaim többségéről ugyanez nem mondható el” – mondta egy 22 éves párizsi egyetemista. „Szinte mindenki ismer valakit, aki odaveszett, vagy kapott a repeszekből, vagy csak szemtanú volt.

Ez nem felejtjük el egyhamar.”

Mások is dolgoznak, ismét jönnek a dugók, az autók között cikázó motoros pizzafutárok, piroson átrohanó gyalogosok. Az első belvárosi lövöldözés tetthelyén, a Le Carillon bárnál és a Petit Cambodiánál újra közlekedhetnek az autók – még ha lassan is. A Carillon bár éppen egy kórház mellett van, az egyik bejáratnál sorok állnak, hogy vért adjanak.

Nem ülhetek otthon

„Muszáj volt eljönnöm, és vért adnom. Pedig már nincsen vérhiány, de akkor is, azt éreztem, hogy muszáj valamit tennem, nem ülhetek otthon ölbe tett kézzel. Az egész hétvégét otthon töltöttük a gyerekekkel, ez az első nap, hogy kimozdultunk. Mostanra szedtem össze magam, hogy eljöjjek a tragédia színhelyére, a hétvégén képtelen voltam rá. Az első és a második támadás háromutcányira van egymástól, mi éppen a kettő között lakunk. Az egész családot iszonyúan sokkolták a történtek. Képzeld magad a helyembe, én itt lakom, itt élek, most is remeg a kezem” – mondta az ötvenes párizsi nő. „Elmondhatatlan napok vannak mögöttem. A péntek éjszaka és a szombat szirénázó rendőr- és mentőautók, rendőrségi helikopterek hangja mellett telt.

Az utcára sem mertünk kimenni.

Nagyon sok erőt adott, ahogy néztem a tévét, hogy a világ minden táján együtt éreznek velünk, de rettenetesen aggódom, leginkább a gyerekeim miatt. Hat gyerekünk van, tízéves a legkisebb, milyen jövő vár rájuk? A férjem ma reggel nem mert metróra szállni, biciklivel indult el otthonról.”

A bár előtt, mintha valaki jelet adott volna, mindenki egyszerre elcsendesedik, abbahagyja a beszélgetést. Leállnak a péntek óta örökké forgó kamerák. Néma csönd vonul végig a tömegen. Percek telnek el így.

„Péntek este hat órakor a Bichat utcában – ahogy mindig ilyenkor – szépen bezártam az iroda ajtaját, és elindultam hazafelé. Néhány órával később az irodától húsz méterre gépfegyveres férfiak lövöldözni kezdtek. Ezt hogyan dolgozom fel? Ha mindez néhány órával korábban történik, most nem állok itt? A barátaim, ismerőseim tudják, hogy itt dolgozom, nem messze a merényletektől. Mást sem hallok tőlük, mint hogy vigyázzak magamra. Vigyázzak magamra! De hogyan? Ne jöjjek ki az utcára, ne menjek el ebédelni napközben, mint most, vagy ha igen, ne ácsorogjak ebéd után cigivel a kezemben a bisztró előtt?

Nem tudsz vigyázni magadra.

Ez nem olyan dolog, hogy nem megyek veszélyes környékre, nem keresem a bajt. Hétvégén nem mentem sehova, csak rátapadtam a tévé képernyőjére. Az iszlám, a vallás egyfolytában terítéken volt, mindenféle elhangzott, olyan is, ami kimondottan frusztráló volt, mert én is muzulmán vagyok. Szenegálban születtem,

ötéves korom óta tanulom és olvasom a Koránt, szó nincs benne emberek legyilkolásáról,

ezt hidd el nekem. Nekem ezek nem muzulmánok, akik ezt tették. Az iszlámellenes hangulat a mindennapjaimba nem szüremlik be, ismerjük és megbecsüljük egymást” – mondta a 35 éves párizsi férfi.

Forrás: AFP/Miguel Medina

Az utcán bármerre sétálok, időközönként kisírt szemű nők jönnek velem szemben. Szorosan egymás karjaiba kapaszkodó párok, kezükben szál virág. Az idő hűvösebbre, ősziesebbre fordult, még mindig gyászos képet fest Párizs.