Az iraki kisfiú kér tőlem egy tollat az idomeni menekülttábor közepén. Felírja a nevét arra a papírrepülőre, ami nála van. Meglep: tökéletes nyomtatott latin betűkkel ír, lendületesen, balról jobbra. A felnőtt Mohamed, akit Budapesten ismertem meg, például nem tud latin betűkkel írni.
Az iraki kisfiút Muhammadnak hívják,
Moszul környékéről származik. Angolul is elég jól beszél, elmondja, hogy szüleivel Németországba szeretne menni, várnak a határnyitásra. Szíriai és afgán barátaival addig is játszanak. Sok rendőr barátjuk van már, a segélyszervezetek munkatársaival is haverkodnak. Tőlük kaptak ruhákat, a legidősebb fiú szert tett egy fényvisszaverő csíkokkal ellátott kabátra is.
A kezében lévő papírrepülőre mutatva megkérdezem Muhammadtól, látott-e Irakban igazi vadászgépeket. Válaszul süvítések és robbanások hangjait kezdi el utánozni: „zsssppssss - bámm-bámm”. A többiek is beszállnak, papírrepülőiket egymás ellen vezetik. Nevetnek, ráncigálják egymást. A játék hevében majdnem fellöknek egy fiatal férfit, akin az Orvosok Határok Nélkül (MSF) nevű szervezet egyenmellénye van. A férfi rosszallóan csóválja a fejét, mire a srácok nevetve elrohannak a rohamrendőrök irányába.
Idomeni mellett, a görög–macedón határ közvetlen közelében nagyjából 14-15 ezer menekült és migráns zsúfolódott össze egy sátortáborban. A sátrak többségét saját maguk hozták, a tábor spontán alakult ki a 150 lakosú falu mellett. Az MSF adatai szerint a táborlakók nagyjából 30 százaléka gyerekkorú. Március második hetében
három nap alatt 70 gyereket kellett kórházba vinni gyomorbántalmakkal.
Az afgán srácok sem lehetnek többek 18-nál. Épp főznek, kevergetéshez egy sátor merevítőpálcáját használják. Nem tudom, mi lehet a tepsiben, de az egyik tippemet kimondom hangosan, magyarul: csicseriborsó. Erre az egyik fiú, aki nagyon figyel, mellém pattan, tökéletes kiejtéssel mondja utánam: csicseriborsó. Kérdőn nézek rá, hirtelen azt hiszem, beszéli a nyelvünket. Nevetve mondja, hogy nem, de ha elvinném magammal őt haza, gyorsan megtanulna magyarul.
Láthatóan tényleg bízik abban, hogy én valahogy kijuttathatom Idomeniből. Mondom neki, hogy nem segíthetek. „No problem, no problem, Germany” - jelzi mosolyogva, hogy akkor marad az eredeti tervénél.
Annyi előnye kétségtelenül van a sínek közé felvert sátraknak, hogy nincs akkora sár, mint a szántóföldön. Annyi szivacsot viszont nem lehet felhalmozni a sátor belsejében, hogy az éles zúzott kő ne nyomja, bökje, szúrja az ember testét.
Ezen jár az agyam, amikor megpillantom a kislányt, akinek rózsaszín pulóverén ez a felirat olvasható:
az élet nehéz, de nagyon szép”.
Egy kisfiúval üldögél a sínek között, aki talán az öccse. Hiába kérdezem a nevüket. Nem válaszolnak, csak mosolyognak. Odamegyek hozzájuk. A kisfiú nem tudja levenni a szemét a fényképezőgépemről. Nővére kér meg rá, hogy adjam oda neki. A kisfiúval madarat lehetne fogatni, olyan boldog, hogy kattintgathat. A húgát is lefényképezi, akinek öccse öröme láttán szintén nevetni támad kedve.
A gyerekeket nagyon nehéz megvédeni Idomeniben. Múlt héten a menekültek maguk lincseltek meg majdnem egy férfit, akiről azt állították, hogy megrontott egy hétéves kislányt. Végül átadták a hatóságoknak. Sok gyerek elvész, elcsatangol a felfordulásban. Az ő neveiket egy recsegő megafonon mondják be.
A gyerekek védelmét szolgálná az MSF kezdeményezése is: azt tanácsolják a szülőknek, hogy a telefonszámukat írják rá gyermekük karjára, hogy ha elveszne, könnyebben meg lehessen találni őket. Én egy gyermek karján sem láttam telefonszámot.
A legkisebbeket a szülők egy része úgy próbálja védeni, hogy a sátrakból sem engedik ki őket. Miközben a férfiak hevenyészett tárolót építettek alig pár lépésre tőlük, Hasszán felesége a zárt sátorban üldögélt a gyerekekkel. Csak a nekik segítő görög önkéntes kérésére mutatta meg a legkisebb fiút.
A sátor bejárata csak néhány percig volt nyitva. Az anyuka végül újra bezárkózott.