Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Irak 2003-as katonai lerohanása nem a végső megoldás volt, mert arra azelőtt került sor, hogy a Szaddám Huszein elmozdítására tett összes – főként az ENSZ-en keresztül bonyolított – békés erőfeszítést kimerítették volna, az invázió indoka, vagyis az iraki diktátor tömegpusztító fegyverarzenálja (WMD) pedig nem volt igazolható. Ezek a legsúlyosabb következtetései annak a brit jelentésnek, amelyet szerda délelőtt ismertettek Londonban.
Azt is megállapították, hogy az Egyesült Királyság nem volt elég körültekintő, amikor 2003-ban – „hibás hírszerzési adatok alapján” – arról döntött, hogy az Egyesült Államok oldalán beszáll a háborúba, mert
nem készült fel eléggé, alábecsülte a lépés következményeit, a vállalkozás céljai pedig kudarcba fulladtak”.
Ráadásul Tony Blair miniszterelnök felülbecsülte, hogy mennyire képes a George W. Bush vezette washingtoni döntéshozókra hatni.
Ilyen horderejű döntéseket legközelebb „teljes szigorral” kell megvitatni,
hiszen látható, hova vezet, ha ez elmarad, ahogy 2003-ban, fogalmazott a jelentéstevő bizottságot vezető Sir John Chilcot.
Az akkori munkáspárti miniszterelnök, Gordon Brown még 2009 júliusában nevezte ki az iraki háborúban való brit részvétel körülményeit tisztázni hivatott bizottság élére a neves exdiplomata Chilcotot, aki a több mint 100 tanú bevonásával készült jelentés közzététele előtt a BBC-nek ismét világossá tette, amit hét évvel ezelőtt is elmondott: nem feladatuk, hogy egyes személyeket vagy intézményeket kritizáljanak, de
ha olyan bizonyíték kerül eléjük, ami ezt megkívánja, akkor meg fogják tenni.
Vagyis megelőlegezte, hogy egyeseket komolyan bírálnak majd.
Az persze kérdéses, hogy a most ismertetett konklúzióknak lehet-e bármilyen jogi következménye – netán felelősségre vonnak-e politikusokat. Chilcot ez ügyben is igyekezett jó előre hűteni a kedélyeket, mondván, az általa vezetett testület nem bíróság, legfőbb céljuk pedig az, hogy a jövőben
ne lehessen olyan háborút indítani, amelynek hivatalos ürügye – mint a WMD-k – erősen kérdéses.
A brit részvételről döntő Tony Blair egykori kormányfő, aki többször is tanúskodott Chilcoték előtt, korábban elnézést kért, amiért
„hiányos hírszerzési információk” birtokában küldte a katonáit Irakba,
és nem voltak felkészülve az invázió utáni – máig tartó – vérontásra, amelynek áldozatait egyes becslések 600 ezer körülire teszik, mások több millióról beszélnek – az Irak lerohanását vezető Egyesült Államok 4487 katonát vesztett.
Igaz, Blair azt is mondta, azok alapján, amit akkor a Huszein jelentette veszélyről hallott, ma sem döntene másképp. A jelentése következtetéseit ismertetve Chilcot utalt is arra, hogy
a politikus valós veszélynek tekintette az iraki WMD-arzenált,
azt az érvelést viszont nem fogadták el Blairtől, hogy képtelenség volt felmérni, milyen következményekkel jár majd Irak lerohanása.
A volt kormányfő Chilcot sajtónyilatkozata után közleményt adott ki, amelyben úgy fogalmaz: „A jelentés után abba lehet hagyni a hazug és rosszhiszemű vádaskodást. Lehet ellenezni a döntésemet, és lehet vele egyetérteni, de a jóhiszeműség vezérelte, és az, hogy az országom érdekeit szolgáljam.”
A közel 2,6 millió – vagyis három bibliányi – szóval megírt Chilcot-jelentés közzététele előtt a legnagyobb brit médiumokban az iraki háborúban elesett 179 brit katona családtagjai szólaltak meg, vegyes reakciókkal: a legtöbben igazságot akarnak, mások viszont kételkednek abban, hogy ez a dokumentum alkalmas lenne erre, mert egyetlen célja, hogy „fehérre mossa” az akkori döntéshozókat.
A családtagok egyébként, hasonlóan néhány főbb közjogi méltósághoz, embargós – vagyis a közzététel előtti – állapotában hozzáférhettek a jelentéshez, amelyhez Sir John szerint „felbecsülhetetlen segítséget” nyújtottak: „Remélem, amikor elolvassák, azt fogják érezni, hogy ha az általános kérdéseiket nem is oldottuk meg, de a legjobb tudásunk szerint megválaszoltuk őket.”
